HOGYAN TÁMADNAK FEL A HALOTTAK?

Milyen testben jelennek meg?

A korinthusi gyülekezet tagjainak egy része nem tudott mit kezdeni a test feltámadásával. Ebből fakadhatott az a kérdés, amit e tanulmány címéül választottam: „Hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg”(1Kor 15,35)? Pál a fejezet második felében (1Kor 15,35-57) felelt a kérdésre. Az apostol válaszát szeretném elemezni ebben a tanulmányban.

Meglepő, hogy a kereszténység körében amilyen kiterjedt vita folyik a lélek, vagy a szellem szerepéről a halállal, a feltámadással és az örök élettel összefüggésben, olyan erőteljesen mellőzik a test szerepének vizsgálatát. A test teológiájával egyébként is sok gondunk van, és ezek a gondok csak még súlyosabbak lesznek, amikor a feltámadásról van szó.

A test maga az ember

Amennyi bonyodalom van a „psziché”és a „pneuma”szavak magyar jelentésének megkülönböztetésében, akkora nehézséget okoz a görög „szarx” és a „szóma”fordítása. Mivel mindkét szó szerepel a szakaszban, amit tanulmányozni fogunk, határoljuk el a két szó jelentéstartományát!

A „szarx”főnévként az állatok és az ember testének anyagára (hús) utal. E fejezetben két összefüggésben találkozunk vele: „Nem minden test (szarx) egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké és más a halaké”(1Kor 15,39). Itt tehát a különböző élőlények testének állagáról beszél az apostol, ezért a szarx szót használja. A másik esetben már pusztán az emberről beszél, és kijelenti: „test (szarx) és vér nem örökölheti Isten országát”(1Kor 15,50), de az üzenet ugyanaz: az ember testének jelenlegi állagával alkalmatlan arra, hogy belépjen Isten országába.Pál mindkét esetben, az ember fizikai felépítéséről beszél, és ezt a szarx szóval fejezi ki.

Itt nem szerepel a szó, de megemlítem, hogy amikor az apostol a melléknévi formát (szarkikosz = testi, illetve szarkinosz= húsból való) formát használja, akkor az ember romlott, elesett állapotára utal vele.

Térjünk át a „szóma”szóra, amivel legalább tizenkét helyen találkozunk majd a szakaszban! Ez nem más, mint„az ember anyagi, fogható személyisége a maga egészében”,„a test az élet székhelye és az érzékelés eszköze”, „az egész emberi személyiség hordozója”, sőt maga „az emberi személyiség”.^[1]A konklúzió, amit e rövid vizsgálódásból levonhatunk, hogy Pál szerint a személyiség nem a lélek vagy a szellem, amit a test csupán burokként fogad magába, hanem a test maga az ember.

Mivel Pál szerint a test maga az ember, az emberi személyiség nem maradhat életben a testtől függetlenül. Ezért Pál a feltámadást és nem a halhatatlanságot tekinti megoldásnak a halálra. Azt mondta, hogy Istené „egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat”(1Tim 6,16).

A földi és a mennyei test

Pál egy szelíd dorgálással kezdi válaszát: „Balgatag”(1Kor 15,36). Ahogy Cserháti Sándor rámutatott, a görög szövegben ez a szó korántsem rendelkezik olyan vaskos, lekezelő felhanggal, mint magyar megfelelője.^[2]Ezután az apostol a természetből vett példával igyekszik alátámasztani a feltámadásról szóló üzenetet. Példája a magvetés: Pál korában nem tudták pontosan követni azt a folyamatot, ami lejátszódott a mag elvetésétől az új termés betakarításáig, de tapasztalatból tudtak két dolgot: (1) a mag elhal a földben (Jn 12,24), (2) Isten azonban „olyan testet ad”a termésnek, „amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet”(1Kor 15,38). Ha az ember búzát vetett, búzát, és nem zabot fog aratni.

Pál ezzel a feltámadás titkának fontos elemét világította meg, miszerint a meghalt ember és a feltámadt ember ugyanaz az ember.Ahogy Isten megőrzi a növény azonosságát, úgy megőrzi az ember identitását is. Ez a feltámadásba vetett hit kulcskérdése: ha meghalok, én leszek, akit Isten feltámaszt, nem tűnök el, Isten nem teremt mást helyettem. A görögöket a folytonosság aggasztotta a feltámadásban. Athénban ezért nevették ki Pált, amikor a feltámadásról kezdett beszélni (ApCsel 17, 32). Korinthusban pedig ezért jelentették ki, hogy nem támadnak fel a halottak (1Kor 15,12).

Amilyen fontosnak tartotta az apostol az elhunyt és a feltámadt ember közötti személyazonosságot, olyan határozottan tanította, hogy a megváltottakat romlandó testben temetjük el, Isten azonban romolhatatlan testben támasztja fel(1Kor 15,42).

Pál apostol négy ellentétes paralelizmust használva mutatja be a tényt, miszerint Isten megőrzi identitásunkat, miközben megváltoztatja testi és lelki állapotunkat: a gabonamag példájánál maradva azt mondja, a hívő ember teste (1) „elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban”,(2) „elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben”,(3) „elvettetikerőtlenségben, feltámasztatik erőben”,(4) „elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test” (1Kor 15,42-44). E párhuzamokkal azt mondja az apostol, hogy Isten a feltámadáskor kezébe veszi a beteg, gyenge és bűn által megkötözött testet, majd egészséges, erős, és bűntelen testté teszi azt.^[3]Maga Pál is küzd, hogy kimondja a kimondhatatlant, miszerint szeretteinket, akik Krisztusban haltak meg, többé nem látjuk úgy, ahogy eltávoztak tőlünk. Kontinuitás van a személyazonosságban, de diszkontinuitás érvényesül a test állapotában.

A fordítók nehezen birkóznak meg azzal, hogy mire gondolt az apostol a kétféle test jellemző vonásainak felsorakoztatásával. Különösen a negyvennegyedik versnél térnek el a fordítások. Károli szerint „elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test”. Az Új protestáns fordítás szerint:„elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test”. Simon Tamás László szerint „egy emberi testet vetnek el, és egy Lélektől lefoglalt test támad fel”. Az új római katolikus fordítás szerint „érzéki testet vetnek el – szellemi test támad fel”(1Kor 15,44). Ez nem azt jelenti, hogy a feltámadt test anyagtalan test lesz, hanem azt, hogy miközben megőrzi fizikai mivoltát, alkalmas lesz arra, hogy az ember örökké Istennel éljen.

Pál ezután összeveti azt a testet, amit az első Ádámtól örököltünk azzal, amit az utolsó Ádámtól kapunk: „ahogyan magunkra vettük a porból való alakját, úgy magunkra fogjuk venni a mennyeinek az alakját is”(1Kor 15,49; Simon Tamás László). „És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is”(1Kor 15,49; RUF). Földi testünkben hordozzuk Ádám bűnének következményeit, a bűnre való hajlamot, a betegséget és a halandóságot, mennyei testünkben azonban olyanok leszünk, mint a feltámadt Jézus Krisztus.

Cserháti Sándor szavaival élve: így értjük meg a Pál által képviselt reménység sajátos vonását, ami megkülönbözteti őt a túlvilági létről alkotott elképzelésektől. „Mert nem a testi élet folytatásában, sem annak teljes megsemmisülésében. de még a lélek valamiféle megafoghatatlan tovább élesében látja az Isten által elkészített jövőt, hanem a végidők Ádámjának, Krisztusnak a feltámadásában van az a tájékozódási pont, amihez igazítja a Krisztusban elhunytak reménységét. Urunk képmásához igazodva testben fognak feltámadni, de ez már megdicsőült test lesz, olyan test, amelyen többé nem tud úrrá lenni az elmúlás. De valamiképpen mégis testinek kell lennie az eljövendő életformának, különben hogyan lehetnénk majd Krisztussal együtt (Fil 1,23), ami pedig övéinek kétségkívül a leghőbb vágya.”^[4]

Ez a változás – Pál tanítása szerint – nem korlátozódik az elhunytakra. Azoknak is szükségük van rá, akik élve élik meg Krisztus második eljövetelét. Abban a testben, amit Ádámtól örököltünk, nem léphetjük át Isten országának határát. Az apostol kijelentette, hogy jelen állapotukban az élő igazak sem örökölhetik Isten országát: „azt mondom, testvéreim, hogy test és vér^[5]nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot”, „nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni… Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba”(1Kor 15,50-54). Isten eljövendő örökkévaló uralmának tehát senki nem lehet részese a maga halandó mivoltában, mindenki rászorul arra, hogy megszabaduljon mulandóság egyetemes rabságából.

A bűn és a törvény

Pál a halandóságot az ember bűnös állapotára vezeti vissza. A Római levél klasszikus szakaszai szerint „ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett”(Rm 5,12). „mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”(Rm 6,23). Lényeges különbség van azonban abban, ahogy az apostol ezt a kérdést a Korinthusi első levélben tárgyalja: amíg a Római levélben a bűn felől közelíti meg a halált, addig itt a halál felől közelíti meg a bűnt és a törvényt. „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény”(1Kor 15,56). Azért vagyunk halandóak, mert bőrünk alatt van a bűn fullánkja, és folyamatosan testünkbe lövelli halált okozó mérgét.

A kép a méhekre emlékeztet bennünket. Ha ez a szárnyas rovar megszúr bennünket, ő maga tovább repül (majd elpusztul), de lüktető fullánkja a bőrünk alatt marad, és folyamatosan lövelli testünkbe a mérget. Ezért, ha ilyen támadás ér bennünket, első dolgunk a fullánk eltávolítása.

A bűnt, mint halálos fullánkot azonban csak a feltámadt Krisztus távolíthatja el testünkből, és ezt akkor teszi meg, amikor az első Ádámtól örökölt halandó testet halhatatlanságba öltözteti.

A bűn, amit az apostol halálos fullánknak nevez, nem az egyes vétkekre, hanem személyiségünk bűnre hajló állapotára vonatkozik. A testre és a vérre, ami nem örökölheti Isten országát. Nem egyes vétkes cselekedeteink zárnak ki bennünket a mennyei világból, hanem romlandó mivoltunk.

Ez az állapot, amit a rendszeres teológia eredendő bűnnek nevez. E fogalmat többféleképpen szokták értelmezni, én a következő jelentést tulajdonítom neki: „eredendő bűnnek nevezzük azt a bűnös állapotot, melybe minden ember születik. Nem abban az értelemben, mintha e bűn örökölt vétkesség lenne, hanem mint örökletes bűnös hajlamot. Ez az állapot egy ősforrásra vezethető vissza, Ádámnak és Évának, az emberi nemzetség ősszüleinek bűnére. Az eredendő bűn azt jelenti, hogy az emberi család minden tagja – még mielőtt személyes bűnöket követne el – már a bűn állapotában szenved.”^[6]

Honnan tudjuk azt, hogy a bűn állapotában vagyunk? Két forrásból: (1) romlandó és halandó testünk emlékeztet rá bennünket. Ha bűntelen természetünk lenne, nem fogna rajtunk a halál. (2) Isten törvénye, mint tükör megmutatja, hogy nyomorult emberek vagyunk, mert Jézus Krisztus még nem szabadított meg bennünket „a halálra ítélt testből”(Rm 7,24). Az apostol reális képet fest jelenlegi állapotunkról, de nem foszt meg bennünket reménységünktől: ehelyett hálát ad Istennek, „aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”(1Kor 15,57). Pál a reménységet az ószövetségi prófétáktól vett képekkel (Ézs 25,8; Hós 13,14) írja le: „amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: Teljes a diadal a halál fölött”(1Kor 15, 54-55). Akkor majd önfeledten csúfolódhatunk a halál felett, mint legyőzött ellenség fölött: „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?”(1Kor 15,55).

Ma csatákat nyerünk és vesztünk bűnös hajlamaink elleni küzdelmünkben, a feltámadás, illetve az elváltozást napján azonban meg fogjuk nyerni a háborút a mi Urunk Jézus Krisztus által. Az apostol ezt az áldott reménységet, mint Krisztus feltámadásán nyugvó perspektívát tárja elénk.

Legyetek szilárdak!

Hisszük a test feltámadását és az örök életet. Mivel e hit megfelelő perspektívát kölcsönöz keresztény életünknek, az apostol egy felhívással zárja a holtak feltámadásáról szóló tanítást: „ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok az Úr munkájában, hiszen tudjatok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,58).

Erre a halálon túl tekintő, megalapozott és vonzó reménységre már itt, a földi élet feladatai és küzdelmei között is szükségünk van. Miután az apostol feltárta a gyülekezet előtt az örök élet diadalmas lehetőségét, arra kéri őket, hogy legyenek szilárdak és megingathatatlanok, maradjanak meg a Krisztusba vetett hitben, a reménységben és a szeretetben.

Pál szavai azonban nemcsak kiállásról, hanem helytállásról, az Úrtól kapott feladatok hűséges teljesítéséről szólnak. Ezért nem elég, ha a puszta megőrzés céljából gondosan elássuk a mennyei kincset, ki kell venni részünket az Úr munkájából.

Amikor az apostol az Úr munkájáról beszél, akkor elsősorban az evangélium hirdetésében vállalt szolgálatra gondol. Azt mondja, igyekezzenek kivenni részüket az evangelizálás szolgálatából, nem kényszeredetten, hanem örömmel.

Cserháti Sándor Krühzosztomosz egyházatyát idézve azt mondja: „az ember munkája a paradicsomból történt kiűzetés után vétkéért rámért büntetés volt, de most ez a kegyelemből osztályrészül jutott munka alapja az eljövendő gazdag jutalomnak.”^[7]

A korinthusi gyülekezet tagjai is abban a tudatban lehetnek örömmel és odaadással Krisztus munkatársai, hogy fáradozásuk nem hiábavaló az Úrban. Amiért fáradoznak nem lesz az enyészet áldozata, folytatása lesz a halálon túl is. Mert aki felteszi életét és halálát Krisztusra, az nem szánalomra (1Kor 15,19), hanem irigylésre méltó ember.

Irodalom:

Almási Tibor: Pál apostol korinthusiakhoz írott első levele,Budapest, 2014, 393 p.
Cserháti Sándor: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele, Luther Kiadó, Budapest, 2008, 876 p.
Kálvin János: Az első korinthusi levél magyarázata, Kálvin Kiadó, Budapest, 2015, 376 p.
Prior, David: Pál első levele a korinthusiakhoz,Harmat Kiadó, Budapest,1995, 311 p.

^[1]Varga Zsigmond: Újszövetségi görög-magyar szótár,Budapest, 1992, 858-859; 913-914. p. Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár,Logos Kiadó, Budapest, 1998, 527-528; 562-563. p.

^[2]Cserháti Sándor: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele, Luther Kiadó, Budapest, 2008, 736. p.

^[3]Magyarázatos Károli Biblia,Veritas Kiadó, Budapest, 2001, 1651. p.

^[4]Cserháti Sándor: id. mű: 744. p.

^[5]A test és vérkifejezés a romlandó, hibás, gyenge, bűnös emberi lényeket jelenti. A fogalompár már az ószövetségi apokrif iratokban megjelent (Sir 14,18; 17,31; Salamon Bölcsessége 12,5), majd egyre gyakoribbá vált a rabbik írásaiban. Az Újszövetség más helyein az Isten és az ember között tapasztalható különbségre, valamint az ember múlandóságára utal (Mt 16,17; Jn 1,13; Gal 1,16; Zsid 2,14).

^[6]Edward Heppenstall: The Man Who is God, Review and Herald, Washington, 1977, 107-108. p.

^[7]Cserháti Sándor: id. mű: 756. p.