A keresztény hagyomány kisebb-nagyobb csokrokba gyűjtötte Jézus szavait és tetteit, ezzel mélyítve el megváltói szolgálatának ismeretét. Ez a folyamat már az evangéliumokban elkezdődött, és aztán folytatódott az egyház történetében. János például megörökítette Jézus hét csodáját, és hét „én vagyok”kezdetű mondatát.
E folyamat része az is, hogy a négy evangélista leírta Jézus hét szózatát, ami a kereszten hangzott el. E hét szózat esetében nem lehet eltekinteni a tudatosságtól, hiszen Lukács és János három-három szózatot jegyzet fel anélkül, hogy ismételnék egymást. Máté és Márk pedig hozzáadta a hetediket.
Az evangéliumok szinopszisa szerint a szózatok a következő sorrendben hangozhattak el:
(1) „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”(Lk 23,34).
(2) „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban”(Lk 23,43).
(3) „Asszony, íme, a te fiad!”, „Íme, a te anyád!”(Jn 19,25-27).
(4) „Éli, éli lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”(Mt 27,46; vö.: Mk 15,35).
(5) „Szomjazom!”(Jn 19,28).
(6) „Elvégeztetett!” (Jn 19,30).
(7) „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet”(Lk 23,46).
Jézus szózatai eredetiek és jelentőségteljesek. Eredetiek, mert Jézus egyáltalán nem akkor és úgy szólalt meg, ahogy elvárnánk: hallgatott kihallgatáskor (Mt 27,12), de megszólalt az ítélet végrehajtása során. Jelentőségteljesek, mert ahelyett, hogy a zsidó szokásokat követve bűnbánóként szólalt volna meg, hogy legalább a túlvilág számára megmentse lelkét, inkább mások bűnei miatt imádkozott, és már a kereszten megmentett két lelket. Jézus szózatai szokatlanok is, mert a megfeszített ember halálhörgése lassan elhalkult, majd teljesen megszűnt, ezzel szemben Jézus hangosan imádkozta a zsoltárokat.
Jézus szavai megvilágítják az események üdvtörténeti jelentőségét, és ezzel helyes perspektívába állítják a kereszt üzenetét.
Ez az írás egy rövid összefoglalás, amit eredetileg egy könyv szinopszisának írtam. A könyvben fejezetről fejezetre haladva megvizsgálom a hét szózatot, és megpróbálom kifejteni, mi volt Jézus húsvéti üzenete, és hogyan hasznosulhat ez az üzenet évezredek távlatából is.
Atyám, bocsáss meg nékik!
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”(Lk 23,34). Jézus első szózata meglepetések sorát okozza nekünk: a szakasz hiányzik Lukács evangéliumának legmegbízhatóbb kézirataiból. Ezért egyesek úgy gondolják, hogy Lukács nem is írta le ezt a mondatot, a másolók később toldották a szövegbe. Mások azt mondják, hogy a mondat ott volt az eredeti szövegben, de a másolók egy része kihagyta. Miért tette volna ezt? Azért, mert Isten nem igen hallgatta meg Jézus imáját, amit szerintük a Jeruzsálem, és a templom pusztulása igazol.[1]Én egyetértek azokkal, akik szerint „ez az imádság annyira beleillik Jézus magatartásába és tanításába, hogy eredetisége felől nem lehet kétség”(Pröhle Károly), de magam is vallom, hogy Jézus elsősorban nem a zsidókért, hanem a római katonákért imádkozott. Ezt az állítást a szövegre építem: Lukács az első bekezdésben (Lk 23,32-34), ahol ez a mondat elhangzik, arról beszél, hogy mit tettek a római katonák. Csak a következő bekezdésben (Lk 3,35-38) tér át a csúfolódókra, hogy aztán a harmadik bekezdésben (Lk 23,39-43) bemutassa a két lator eltérő magatartását. Jézus tehát először is a római katonákért imádkozott, akik éppen akkor szegezték a keresztre, hogy aztán a keresztet felállítva, osztozkodjanak ruhái fölött.
Jézus imája megélése annak, amit a hegyi beszédben tanított (Mt 5,43-48). Ráadásul az ellenségekért mondott imája meghallgatásra talált. Összesen két embert mentett meg a keresztről, az egyik éppen az a római százados volt, aki a kivégzést vezette, a másik a jobb lator.
Ha az ima elsősorban a római katonákért hangozz, semmiképpen sem szűkíthetjük le csupán őrájuk. Ebben az imában egy messiási prófécia teljesült (Ézs 53,12), ami átölelte az egész emberi családot. Azokat is, akik már leélték életüket, és azokat is, akik ezután élnek a világ kezdetétől a végéig. Mindegyiküket terheli Krisztus keresztre feszítésének bűne, de Isten mindegyiküknek felkínálja a megbékélést és az örök életet Fiának halála által (DA 745).
Velem leszel a paradicsomban
Jézust nem egyedül feszítették meg, két ember volt jobb- és balkeze felől. Ezeket latroknak nevezik, de az elnevezés félreérthető. Mielőtt a két lator eltérő viselkedéséről szólnék, meg kell említeni, hogy a zsidó hagyomány megkövetelte, hogy a halálra ítélt a kivégzés előtt bűnvallomást tartson. Hitték, hogy a halálbüntetés engesztelést szerez, de csak akkor, ha a halálra ítélt megvallja bűneit. Kivégzéskor ezt mondták az elítéltnek, „tégy bűnvallást, mert, aki bűnvallást tesz, annak része lesz az eljövendő világban. Mond ezt: Halálom legyen engesztelésül bűneimért!”(Pröhle Károly). Jézus nem tett bűnvallást, ez nem is lett volna helyénvaló, de nem is ítélkezett azok felett, akik részt vettek a kivégzésben.
A két lator nem közönséges bűnöző volt, hanem Barabbás két társa, akik egy radikális zsidó közösség, a zelóták csoportjához tartoztak. Ezek az emberek olyan szerepet töltöttek be az első századi zsidó közösségben, mint a betyárok a magyar történelemben. Azért éltek, és haltak, hogy felszabadítsák a zsidókat a római iga alól, ezért a köznép általában szimpátiával viseltetett irántuk. A rómaiak természetesen terroristát láttak bennünk, ezért feszítették őket keresztre. Jézust középre feszítették, ő foglalta el Barabbás helyét. Annak ellenére, hogy Pilátus nem talált benne bűnt, főbűnösként feszítették meg. Kivégzésének okát is felírták: „Ez a zsidók királya”(Lk 23,38).
Az egyik lator a csőcselékkel egyesülve maga is gúnyolódott Jézus fölött, azt várta, hogy Jézus megmenti magát, és őket is. A „jobb”lator azonban – a zsidó szóbeli hagyományokat meghaladva – nemcsak bűnvallást tett, hanem azt hitvaló imádsággal egészítette ki: „Jézus, emlékezz meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba”(Lk 23,42). A lator szavai nem tartalmaztak többet, mint az Isten eljövendő királyságáról szóló ószövetségi hitet, Jézus azonban – teológiai eszmefuttatások helyett – azon a szinten szólította meg az elítéltet, ahol volt, hogy az örök élet reménységét adja neki. „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban”(Lk 23,43).
Szólni kell itt arról a hitvédelemről, amit számos adventista követ e szöveggel összefüggésben, miszerint a vesszőt nem oda kell tennünk, hogy „bizony mondom neked”,hanem oda, hogy „bizony mondom neked ma”(Lk 23,43). Két problémát is látok ebben: az egyik nyelvészeti, a mások teológiai. Nemcsak arról van szó, hogy nem beszélünk így, hanem arról is, hogy ez az ötödik olyan igehely, ahol Lukács a „ma”szót használja, és a vessző ilyen áthelyezése teljes mértékben felborítja azt, ahogy az evangélista használja a szót. Vessünk egy pillantást Lukács szóhasználatára:„üdvözítő született ma nektek” (Lk 2,11); „ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára”(Lk 4,21). Zákeus, „ma a te házadban kell megszállnom”, „ma lett üdvössége ennek a háznak”, „mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,5,9-10).
Ha igét igével akarunk magyarázni, akkor Zákeus és a lator története szoros kapcsolatban áll egymással. Jézus nem arról értekezik, hogy mi lesz a halál után, hanem azt az üdvbizonyosságot prédikálja, hogy aki befogadja őt, annak örök élete van (Jn 3,36; 5,24; 6,40,47,54; 10,28). Ahogy említettem, Jézus nem tart bibliaórát az üdvözültek állapotáról, sem a túlvilág topográfiájáról, nem foglalkozik azokkal a filozofikus gondolatokkal, amit a keresztények majd évszázadokkal később vesznek át az újplatonistáktól. Jézus az üdvösség bizonyosságával engedi el ezt az embert a haláltusába. Talán ez volt az utolsó értelmes beszéd, amit az ember még ki tudott mondani, mielőtt elkezdett volna fuldokolni, ezért Jézus tudatni akarta vele, hogy élete nem eltékozolt, hanem megtalált élet. Bármilyen hamis utakon bolyongott eddig, bármilyen hibás elképzelései voltak a Messiásról, ma itt és most megtalálta az igazit, és hazatalált. Ma, amikor mindketten kilehelik lelküket, a Megváltó és a megváltott közös sorsa mindörökre megpecsételődik: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket” (Jel 14,13).
Jézus a legtisztább húsvéti evangéliumot nyilatkoztatta ki az embernek. Nem, mint üres beszédet, hanem, mint Isten hatalmát hitből hitbe, mert az igaz ember hitből él (Rm 1,16-17). Az ember, megbékült Istennel, és immár tudta, hogy Isten is megbékült vele (DA 751).
Asszony, íme, a te fiad; János, íme, a te anyád
János feltűnően röviden mondja el azt, ami a kereszten történt, de hosszan beszél arról, ahogy Jézus gondoskodott anyjáról és családjáról. „Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad” Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány” (Jn 19,25-27).
Van egy bizonytalanság a szövegben, nem tudjuk eldönteni, hogy János négy asszonyról beszél, Máriáról, a nővéréről, akit nem nevez meg, Kleofás Máriájáról, és a Magdalai Máriáról, vagy csupán háromról. A dolognak azonban nincs akkora jelentősége, mint amekkorát egyes magyarázók tulajdonítanak neki. Egyesek szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak a szövegnek, Máriát, Jézus anyját Isten ószövetségi népével azonosítják, azt mondják, hogy amikor János a házába vitte Máriát, ezzel példát mutatott a pogányoknak, hogy fogadják be a zsidóságot. A szöveg azonban sokkal hétköznapibb dolgokról szól: Jézus, Mária elsőszülött fia köteles volt gondoskodni szülőanyjáról, ezt azonban a kereszten csak úgy tehette meg, hogy a feladatot szeretett tanítványára ruházta át.
Mivel sok embert megkísért az a gondolat, hogy amikor világmegváltó dolgokkal van elfoglalva, akkor megfeledkezik az aprónak tűnő, személyes kötelességekről, Jézus – haláltusája közben is – példát mutatott tanítványainak arról, hogy személyes ügyeiket kezeljék olyan gondosan, mint a „nagy”feladatokat. Jó magam igencsak figyelemre méltónak találom azokat a „földhözragadt”gondolatokat, amit Kálvin János fogalmazott meg a szakasszal kapcsolatban: „miközben Krisztus eleget tett az Atya, az Isten akaratának, nem felejtkezett meg anyja iránti gyermeki kötelességéről sem. Saját magára nem gondolt, és semmi másra sem, amikor arról volt szó, hogy Atyja parancsának engedelmeskedjék. Amikor azonban ennek eleget tett, anyjával szembeni kötelezettségeit sem kívánta teljesítetlenül hagyni. Ebből megtanulhatjuk, hogy miképpen kell teljesítenünk Isten és emberek iránti felelősségünket.”
„… ha tekintetbe vesszük a hely és az idő körülményeit, csodálatra méltó Krisztusnak anyja iránti odaadása. Nem beszélek a test rettenetes kínjairól, nem beszélek a megaláztatásról, de miközben hihetetlen szomorúsággal emésztette lelkét a durva istenkáromlás, és szörnyű küzdelmet kellett vívnia az örök halállal és az ördöggel, mindez nem gátolta abban, hogy gondja legyen anyjára.”
Miért hagytál el engem?
Ahogy már eddig is láthattuk, ez a hét rövid szózat tele van szövegkritikai kihívásokkal. Így állunk azzal a szózattal is, amit Máté és Márk jegyzett fel. A két szövegváltozat eltér egymástól: „Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli lámá sabaktáni, azaz Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltve ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. De a többiek ezt mondták: hagyd csak, lássuk eljön-e Illés, hogy megmentse őt”(Mt 27,46-49). „Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lema sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan, az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja. Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt?”(Mk 15,34-36).
Hasonlítsuk össze a két szöveget! Két lényeges eltérést látunk benne: Máté szerint Jézus szózata így kezdődik: „Éli, éli”,Márk szerint viszont „Elói, elói”. Mindkét esetben arról van szó, hogy Jézus néhány perccel a halála előtt a huszonkettedik zsoltárt kezdte imádkozni, ami így kezdődik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,2). Máté szerint Jézus héberül mondta az első három szót, és arámul folytatta a negyediktől, Márk szerint viszont a teljes szöveget arámul mondta. A kérdésnek nem lenne különösebb teológiai jelentősége, ha nem értették volna félre azok, akik a kereszt alatt álltak. Mivel a bibliai héber nyelv ismerete korántsem volt olyan elterjedt az első századi zsidóság körében, mint azt gondolnánk, az emberek a héber szavak hallatán ahelyett, hogy felismerték volna a Messiás szenvedéséről szóló zsoltárt, összekeverték azt egy jövendöléssel, amit Malakiás könyvében olvasunk. Ezért gondolták azt, hogy Jézus Illést hívta, ami héberül így hangzott: „Elijah”.Ez a szó ugyan távol esik a rövid „Éli” szótól, de nem lehet kizárni, hogy a köznyelvben volt a névnek egy rövidebb változata is.
A szövegkritikai kérdésnél lényegesebb azonban Jézus szavainak tartalma, valamint az a körülmény, hogy Jézus alig néhány perccel halála előtt, még hangosan beszélt. Ez utóbbi talán érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Jézus halálát nem fulladás okozta, ami a keresztre feszítés jellegzetes következménye volt, hanem szívroham, ami nem annyira a fizikai, mint inkább a lelki stressz következménye volt. Ha Jézus nem is tudta végigmondani a zsoltárt, hiszen mindkét evangélista azt írja, hogy Jézus egy utolsót kiáltott, majd kilehelte lelkét, egészen biztos, hogy amikor belekezdett, végiggondolta azt.
Ennek a zsoltárnak itt volt a helye, mert Jézus kereszthalálában szó szerint teljesedett. Kérdés az, hogyan értelmezzük Jézus szavait? Ha az elhangzó szavakat kiszakítjuk a zsoltár összefüggéséből, úgy tűnik, hogy Jézus panaszkodik, esetleg szemrehányást tesz az Atyának, amiért magára hagyta őt. De ha az első mondat mögött észrevesszük a zsoltár egészét, akkor látni fogjuk, hogy Jézus hit által a legsötétebb pillanatban is a szenvedések fölé tudott emelkedni. Lelkében látta rettenetes szenvedésének várható gyümölcseit, és a kereszt áldásait. A zsoltár így fejeződik be, „hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben”, „mert az Úré a királyi hatalom, Ő uralkodik a népeken, csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit Ő tesz”(Zsolt 22,23,29-32).
Jézus szavai, amit az evangélisták megörökítettek, arról szóltak, hogy egyedül taposta a szőlőprést, „azt, aki nem ismert bűnt (Isten) bűnné tette érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”(2Kor 5,21). Az Atya és a mennyei seregek lélegzetüket visszafojtva szemléltek az eseményeket, de Jézus egyetlen pillanatra sem ingott meg, mert azokban a félelmetes órákban is arra a neki korábban adott ígéretre támaszkodott, hogy az Atya elfogja őt (DA 756).
Mi a jelentősége akkor ezeknek a keservesnek tűnő szavaknak? Nem Jézus miatt, hanem miattunk volt szükség rájuk, hogy megértsük és elismerjük, olyan súlyos dolog a bűn, és oly kérlelhetetlen annak bűnhődése, hogy Isten a bűn miatt nem kegyelmezett egyetlen Fiának sem, hanem halálra adta őt. Krisztus fizikai szenvedései is leírhatatlanok voltak, de messze elmaradtak attól a traumától, amit bűneink terhe okozott neki. Krisztus szenvedését elsősorban a bűn súlyának tudata idézte elő, ez tette oly keserűvé számára a poharat, és végül ez törte meg szívét.
Szomjazom
János azt mondja, hogy „Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom”(Jn 19,28). Az írás, amire János hivatkozik szintén a huszonkettedik zsoltár, melynek tizenhatodik versében ezt olvassuk: „torkom kiszáradt, mint cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél”(Zsolt 22.16). János szavai ironikusak, annak a Jézus Krisztusnak a szomjúságáról szólnak, aki kétszer is kijelentette, hogy aki a földi kutak vizéből iszik, ismét szomjas lesz, „de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne”(Jn 4,14). „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék. Aki hisz énbennem. ahogy az írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek”(Jn 7,37-38).
Amikor Jézus az emberek segítségére szorult, tiszta víz helyett csak kábítószert kapott. Márk kétszer írja le, hogy itallal kínálták Jézust, először a megfeszítés pillanatában „mirhás bort adtak neki, de ő nem fogadta el”(Mk 15,23), majd amikor elkezdte a huszonkettedik zsoltárt imádkozni, ecettel teli szivaccsal kínálták (Mk 15,36). Az utóbbi itallal fel akarták frissíteni, de nem világos, hogy könnyíteni akartak rajta, vagy meg akarták hosszabbítani a haláltusát. A mirhás borról azonban egyértelműen azt mondja a korabeli irodalom, hogy bódító italként adták azoknak, akiket kivégeztek. A Babiloni Talmud szerint „annak, akit kivégzésre elvezettek, az emberek egy pohárban tömjéndarabkákkal ízesített bort adtak, hogy öntudatát veszítse”(Gerhard Lohfink).
Ennyit tehet az ember, amikor mások szenvedését kellene enyhítenie. A szakasz teológiai üzenete azonban ennél mélyebb, Jézus nem vett igénybe se földi se mennyei segítséget azért, hogy enyhítse a szenvedést, amit bűneink eltörlése végett kellett elviselnie.
Elvégeztetett
Az események gyorsan pörögnek, egyik szózat a másikat éri. Szinte lehetetlen felállítani köztük a megfelelő sorrendet. Máté és Márk csak azt mondja, hogy Jézus egy utolsó kiáltással kilehelte lelkét, János azonban úgy tudja, hogy „miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett”,más fordítások szerint, „Beteljesedett”, „és fejét lehajtva, kilehelte lelkét”(Jn 19,30).
János utolsó szóként azt adja Jézus szájába, amit többször is kimondott az evangéliumban. Jákób kútjánál, amikor a tanítványok meghozzák az élelmet, Jézus – a falu népére mutatva, akik eljöttek, hogy hallgassák őt – azt mondja: már van eledelem, de nem az, amire gondoltok, hanem az, hogy „teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az Ő munkáját”(Jn 4,31-34). Jeruzsálemben a fények ünnepén, amikor meggyógyított egy vakon születettet, kijelentette, „amíg nappal van, annak cselekedeteit kell végeznem, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat”(Jn 9,4). Főpapi imájában a közelgő szenvedésre utalva azt mondja, „elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem”(Jn 17,4). A kereszten akkor fogadja el az ecetet, amikor „már minden elvégeztetett”(Jn 19,28), és most, az utolsó szava, mielőtt lezárulna földi pályafutása, ismét az, hogy „elvégeztetett”(Jn 19,30).
Győzelmi himnusz ez, amit a Jelenések könyvében mennyei kórusok visszhangoznak majd, fennen hirdetve, hogy Jézus beteljesítette azt a küldetést, amiért földre jött. A gonosszal folytatott háború eldőlt, Jézus győzött, a Sátán vereséget szenvedett. Az ember megváltása megvalósult, Jézus lelki gyötrelmeitől megszabadulva elégedetten szemléli majd azokat, akik megváltói szolgálata nyomán elnyerik az örök életet (Ézs 53,11).
Atyám kezedbe teszem lelkemet
Lukács evangéliumának forrásai még egy másik szózatról is tudnak, ami Jézus hálás megnyugvásáról tanúskodik: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva, meghalt”(Lk 23,46). Jézus itt egy másik zsoltárt idéz, amit szombatkezdő zsoltárnak tartanak. E zsoltár hatodik versében olvassuk: „kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten” (Zsolt 31,6). Jézus együtt imádkozott a néppel, mely elutasította őt. Nem szakította meg velük a közösséget. A páska ünnepe szombatra esett, emberek ezrei tolongtak a templomban, hogy bemutassák áldozataikat. A templom kárpitja azonban kettészakadt, a jelkép beteljesedett, Isten Báránya, aki hordozta a világ bűneit, a városfalakon kívül az Atya kezébe tette életét. Új korszak kezdődött a megváltás történetében.
Ki lesz e korszak első tanúja? Két olyan ember, akikről ezt egyáltalán nem tételeznénk fel: egy megtért zelóta, aki az üdvösség reménységével szívében hunyta le szemeit, és egy római százados, akiért Jézus imádkozott. Miközben a tömeg zavarodottan eloszlik, a főtanács tagjai azon gondolkodnak, hogyan hiteltelenítsék a feltámadásról szóló bizonyságtevést, a kivégző osztag parancsnoka, egy római százados megszólal: dicsőíti Istent, és ezt mondja: „ez az ember valóban igaz volt”(Lk 23,47),„Bizony, Isten Fia volt ez”(Mt 27,54; Mk 15,39). A három szinoptikus evangélium szavai lényegében ugyanazt jelentik, mert a hellenizmusban a kitűnő nagy embereket isteni eredetűnek tartották (Pröhle Károly). A százados saját szavaival mondja ki azt, amit eddig még nem tapasztalt. Jézus olyan volt, amilyennek az embernek kell lennie. Míg az előző szakaszban Jézus az igazi pászkabárány, az engesztelő áldozat, addig itt az igazi emberség példaképe. Sajátos irónia van ebben: egyetlen egy ember találta meg a megfelelő szót, és ez is egy pogány volt. Sokat mondó figyelmeztetés: elsők lesznek utolsók, és utolsók lépnek az első helyre (Lk 13,30).
Felhasznált irodalom:
- Karner Károly: Máté evangéliuma, Keresztyén Igazság Kiadása, Sopron, 1935, 216 p.
- Dóka Zoltán: Márk evangéliuma,Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1977, 415 p.
- Pröhle Károly: Lukács evangéliuma, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1966, 383 p.
- Mátyás Ernő: János evangéliuma, Írásmagyarázat, Sárospatak, 1950, 280 p.
- Kálvin János: János evangéliuma magyarázata,2. kötet, Kálvin Kiadó, Budapest, 2011, 286 p.
- Lohfink, Gerhard: Jézus utolsó napja, Ami a passió során valóban történt,Kairosz Kiadó, Budapest, 2010, 102 p.
[1]Bruce M. Metzger az Újszövetség görög szövegéről írt kommentárjában a következőket mondja a szakaszról: A szöveg hiányzik a legkülönbözőbb korai kéziratokból, ezt a hiányt pedig nem lehet azzal magyarázni, hogy a másolók szándékosan kihagyták azt az evangéliumból, mivel Jeruzsálem pusztulása után úgy vélték, hogy Isten nem bocsátott meg a zsidóknak, és ezért Jézus imája válasz nélkül maradt. Ugyanakkor a szakasz – annak ellenére, hogy eredetileg nem volt az evangélium része – annyira nyilvánvalóan magán hordozza a jézusi eredet nyomait, hogy egyes kéziratokban kettős zárójelbe téve oda illesztették az ismeretlen másolók, ahol ma is található. (Metzger, M. Bruce: A Textual Commentary of the Greek New Testament, 2. kiadás, United Bible Societys, New York, 1994, 154. p.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.