JÉZUS NAGY PRÓFÉTAI BESZÉDE

Márk evangéliuma 13,1-37.

Máté, Márk és Lukács evangéliuma is beszámol arról a beszélgetésről, amit Jézus az Olajfák hegyén folytatott tanítványaival (Mt 24,1-25,46); Mk 13, 1-37; Lk 21,5-36). A beszédek megelőzték Jézusnak a templom pusztulásáról mondott szavai (Mt 23,38; Mk 13,1-2; Lk 21,5-6). E szavak pedig azt a benyomást keltették a tanítványokban, hogy a templom pusztulása és Krisztus második eljövetele azonos időben történik. Máté szerint a tanítványok nyíltan Jézusnak szerezték a kérdést: „mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének” (Mt 24,3). Márk és Lukács evangéliumában nem ilyen direkt módon szólt a kérdést, a „beteljesedés”szó szerepeltetése mégis azt sugallja, hogy Jézus szavainak prófétai jelentőséget tulajdonítottak (Mk 13,4; Lk 21,7).^[1]

Jézus Krisztus két kísértéstől igyekezett megóvni tanítványait: a kortársak önhitt optimizmusától, valamint a hamis próféták által gerjesztett rajongó várakozástól. Ezért reálisan tanított mind a templom és a város várható pusztulásáról, mind arról a nyomorúságról, ami meg fogja előzni második eljövetelét és a világ végét (Mk 13,19-20). Jézus mindkét eseménnyel kapcsolatban használta a „vigyázzatok”szót, amit méltán nevezhetünk a nagy prófétai beszéd kulcskifejezésének: Márk négy összefüggésben említi ezt a szót: először a félrevezetéssel (Mk 13,5), másodszor az üldözéssel (Mk 13,9), harmadszor a hamis prófétákkal és hamis krisztusokkal (Mk 13,23), végül Krisztus eljövetelének időpontjával kapcsolatban (Mk 13,33–37).

A rajongás (Mk 13,21-22) és a csúfolódás (2Pt 3,3–4) két olyan veszély, mely ma is sokakat fenyeget. Sok próféciamagyarázó a sajtóból idézett hírekkel igyekszik buzgóbb krisztusvárásra ösztökélni híveit. Szándékaik jók lehetnek, tevékenységük gyümölcse mégis keserű: amikor a kiszámított idő anélkül múlik el, hogy a várt esemény bekövetkezett volna, az emberek reményt veszettebbek lesznek, mint voltak. Ilyenkor egyes modern „próféták”elhallgatnak, mások azonban újabb híreket keresnek, és újabb időpontokat állítanak fel, amivel mind a bibliai próféciát (2Pt 1,20–21), mind a második eljövetel boldog reménységét (Tit 2,13) lejáratják.

Ezért határoztam el, hogy megpróbálom megfelelő összefüggésbe helyezni azt, amit Jézus a tanítványok kérdésére válaszolt. Mivel Márk evangélista foglalta össze a legtömörebben Jézus Krisztus szavait, az ő változatát vettem alapul, de kitekintettem mind Máté, mind Lukács feljegyzéseire is.

A templom pusztulása (Mk 13,1-4)

Jézus a tanítványok csodálkozása közben jelentette ki, hogy csodálatuk tárgya, a jeruzsálemi templom elkerülhetetlenül meg fog semmisülni. A tanítványokat különösen a kövek mérete és az épületek szépsége ragadta meg. Úgy gondolták, nincs olyan ostrom, amit e masszív épületek ne bírnának ki. Emberileg szólva igazuk volt: a templomot olyan szilárd, fehér kövekből építették, melyek hossza tíz, magassága 3,5 és szélessége 4,8 méter volt. A köveket díszes párkányok és aranybevonatok ékesítették. A templom, valamint a hozzá tartozó oszlopcsarnokok és más épületek az ókori Jeruzsálem összterületének egy hatodát képviselték. Ez az épületegyüttes az ókori világ egyik építészeti csodája volt. Tacitus római történetíró úgy írt a templomról, mint egy felbecsülhetetlen értékű épületről.

A rabbik, akik nem tisztelték sem Heródest, sem a fiait, így beszéltek az általa emelt épületekről: „aki nem látta Jeruzsálem dicsőségét, az életében még nem látott kívánatos várost. Az, aki nem látta a templomot befejezett állapotában, soha nem látott dicsőséges építményt.”^[2]

Jézus szavai kategorikusak: „nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának”.A „nem… ne”szavak kettős tagadása, valamint a „kő kövön”kifejezés használata minden félreértést kizárt a pusztulás mértékét illetőleg. Lukács még nagyobb hangsúlyt adott Jézus szavainak, amikor feljegyezte az Üdvözítő sírását Jeruzsálem felett: „jönnek rád napok, amikor ellenségeid sáncot emelnek ellened, körül vesznek, mindenfelől megostromolnak, és földre tipornak téged és fiaidat falaidon belül, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét”(Lk 19, 43–44; vö.: Lk 21, 5–6).

Az utolsó gondolat „mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét”azt jelenti, hogy a templom pusztulása a nép lelki hanyatlásának következménye. Titus serege, mely a szó szoros értelmében eltörölte a templomot a föld színéről, Isten ítéletét hajtotta végre. E gondolatot nemcsak az evangélisták, de számos korabeli zsidó gondolkodó is hangsúlyozta. A Talmud „Sabbath 119b” szekciójában egy sor formulát találunk, melyek így kezdődnek: „Jeruzsálemet azért rombolták le, mert…”,és egy-egy konkrét bűn megnevezésével folytatódnak. A„Lévi testamentuma”tizennegyedik és tizenötödik fejezetében pedig ezt olvassuk: „Ezért gyermekeim, azt tanultam, hogy az idők végén vétkezni fogtok az Úr ellen, és gonoszságra nyújtjátok ki kezeteket… Ezért a Templom, melyet az Úr kiválasztott, elpusztul tisztátalanságotok miatt, ti pedig foglyok lesztek a népek között. Utálatosak lesztek előttük, valamint intést és örök megszégyenülést kaptok Isten igazságos ítéletétől.”^[3]

Jézus tulajdonképpeni beszédét négy tanítvány kérdése vezeti be. Jézus bizonyára az északi kapun át távozott a városból, majd a Kidron völgyön áthaladva, felkapaszkodott az Olajfák hegyére. Az Olajfák hegye a templomtól keletre helyezkedik el; ez nem csupán a látvány szempontjából érdekes, az ószövetségi próféták azt írták, hogy mielőtt elpusztulna a templom, Isten dicsősége felemelkedik és kivonul a szentélyből, és a templomtól keletre, a hegyen áll meg (Ez 9,3; 10,18; 11,23). Zakariás próféta viszont azt írja, hogy az Úr az Olajfák hegyéről érkezik akkor, amikor átveszi uralmát a város és a világ felett (Zak 14). A mai olvasó már nem érti e burkolt célzásokat, a kortársak azonban pontosan tudták, hogy minden szónak mély értelme van az elbeszélésben.

A tanítványok kérdésében is van egy messiási gondolat. Említettem, hogy Márk és Lukács másként jegyezte fel a tanítványok kérdését, mint Máté, és ez nem csupán az eltérő emlékezet dolga. Márk Dániel könyvéből kölcsönzött szavakat adott a tanítványok szájába: „mikor fog mindez beteljesedni és mi lesz a jele ezek beteljesedésének?”. Az „ezek”, „ezek a dolgok”kifejezések Dániel könyve tizenkettedik fejezetéből származnak, és a megváltási terv beteljesedéséről szólnak (Dn 12,7). Az „ezek”szó tehát azt jelenti, hogy a tanítványok a templom pusztulásában Isten végső ítéletének előjelét látták.

A megtévesztés szelleme (Mk 13, 5-8)

Jézus e szavakkal kezdte a tanítványok kérdésére adott válaszát: „vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen titeket.”A beszéd első részének célja a közelség hamis értelmezésének elutasítása. Jézus válasza elsősorban a templom pusztulására vonatkozik, de mivel a tanítványok e pusztulásban a végítélet közelségét látták, Jézus üzenete a második adventtel kapcsolatos várakozásra is kiterjed, és pasztorális jelentősége van: a Mester meg akarta óvni a tanítványokat azoktól a hamis tanítóktól, akik a válságos időt saját befolyásuk növelésére használják.

A válságok hamis váradalmak és megalapozatlan hiedelmek forrásává lehetnek. A válság nemcsak diktátorokat, de szektavezéreket is szül. E vezérek „Krisztus nevében”,tehát az Ő képviseletében beszélnek, de egyszersmind Krisztus helyébe lépnek, ezt mondják:„én vagyok”.

Az „én vagyok”kifejezés: méltóságjelző, mely Krisztus isteni természetére és az Atyával való egylényegűségére utal (Jn 8,58). Ez azt jelenti, hogy azok, akik mintegy Krisztus képviselőjeként szólnak, isteni rangot és tévedhetetlenséget tulajdonítanak maguknak. Jézus szavai elsősorban azokra az álmessiásokra vonatkoztak, akik Jeruzsálem pusztulása előtt tevékenykedtek. Flavius Josephus számos ilyen „messiásról” ír a zsidó háború kapcsán, akik nagy tömeget vonzottak maguk után, de amikor elfogták, és kivégezték őket, a tömegek tanácstalanok maradtak és szétszéledtek.

Jézus nemcsak a hitetők munkájában lát nagy veszélyt, hanem a természeti katasztrófák és társadalmi válságok hatásában is. Jeruzsálem ostromát éhínség, földrengés, természeti csapások és forrongások előzték meg. Természetes emberi magatartás, a menekülési ösztön egyik megnyilatkozása, hogy a végső szabadulásra utaló jeleket lássunk az ilyen válságok mögött. E jelenségek kétségkívül azt jelentik, hogy sem a teremtett világban, sem az emberi társadalomban nincs minden rendben, de önmagában sem a háború, sem a földrengés, vagy az éhínség nem jelenti azt, hogy már itt van Krisztus második eljövetelének ideje.

Jézus azt mondta: „ez még nem a vég”,hanem „csak a vajúdás kínjainak kezdete.” Az ószövetségi próféták a „vajúdás”kifejezést valóban kapcsolatba hozták az „Úr nagy és félelmetes napjával”(Ézs 13,8; 26,17; Mik 4,9–10; Hós 13,13; Jer 4,31; 6,24; 13,21; 22,23; 49,22; 50,43). Amikor Jézus azt állította, hogy a természeti csapások, a háborúk, valamint a társadalmi és gazdasági válságok csupán a vajúdás kínjainak kezdetei, ezzel azt akarta mondani, hogy az első századi palesztinai válságot újabbak, és még intenzívebbek követik majd.

Márk Rómában volt, amikor leírta Jézus szavait, a római keresztényeket mélyen aggaszthatták azok a hírek, melyek a palesztinai zavargásokról érkeztek hozzájuk. Jézus szavai intést és bátorítást jelentettek nekik, mert biztosították őket, hogy a rossz hírek, amiről hallanak, az Isten tervének a részei, és csak akkor értelmezik helyesen azokat, ha sem az események, sem azok a hamis próféták, akik üzenetüket az események félremagyarázására építik, nem vezetik félre őket.

A tanítványok ne dobják el bizalmukat, és ne essenek kétségbe: Krisztus előre látta ezeket az eseményeket, és uralma alatt tartja őket.

A mártíromság lelkülete (Mk 13,9-13)

Jézus ebben a szakaszban három mondást kapcsolt össze, melyek közös jellemzője, hogy a tanítványok árulások áldozataivá lesznek: ellenségeik átadják őket a hatóságoknak, családtagjaik kiszolgáltatják őket, de ettől nem kell megriadniuk: mindez csak azért van, hogy „bizonyságot tehessenek”a hatalmasságok előtt.

Jelentős eltérés van itt Márk, Máté és Lukács között. A két utóbbi evangélista a tanítványok kiküldetése (Mt 10,17–22), illetve a sokaságnak adott tanítás (Lk 11, 11–12) keretei között szólt arról, hogy az árulás is lehet olyan tett a Szentlélek kezében, mely alkalmat teremt a bizonyságtevésre. Márk azonban e szavakat a végső időről szóló tanítás keretei közé illesztette.

Az új szakaszt is a „vigyázzatok magatokra”szó vezeti be. Az előző bekezdésben azoknak a válságoknak a hatásáról volt szó, melyek a római társadalom egészét, valamint közelebbről Jeruzsálemet és a zsidóságot érik. Jézus azt mondta, hogy e válság ne vezesse félre a tanítványokat, és ne keltsen bennük olyan hamis váradalmat, melynek csalódás lesz a vége. Most viszont azt mondja: se a zsidó vezetőktől elszenvedett üldözés, se a családtagok árulása ne feledtesse el a tanítványokkal, hogy életük értelme a Krisztus melletti tanúskodás, még akkor is, ha ez mártíromsággal jár együtt.

Úgy tűnik, a tízedik vers – „de előbb minden népnek hirdetni kell az evangéliumot”– megtöri a szöveg természetes menetét. Máté ezt a verset az üldözésről szóló szakasz végére tette, és Krisztus második eljövetelének első pozitív jelét látta benne (Mt 24,14). Márk szándékosan illesztette ide, hogy világossá tegye: a tanítványok elleni gyűlölet egyetlen oka, hogy Krisztus mellett tanúskodnak. Ha nem hirdetnék az evangéliumot, és ezzel nem készítenék elő a második eljövetelt, mind a zsidó, mind a pogány hatalmasságok békén hagynák őket.

Hangsúlyos a „de előbb”kifejezés: azt jelenti, hogy a második adventnek határozott feltétele van: az evangéliumot minden népnek meg kell hallania. E vers azonban számos eltérő értelmezés forrása lett aszerint, hogy mit nevezünk „minden népnek”.Ha a népeket a római világ felfogása szerint értelmezzük, akkor az evangélium már Kr. u. 60-ban eljutott minden néphez (Rm 1,5,8; 10,18; 15,18–24; Kol 1,6, 23). Ahogy az idők jelei nem adnak alapot arra, hogy kronológiai sorrendet állítsunk fel a második eljövetelt megelőző eseményekben, úgy az evangélium világméretű hirdetése sem lehet csupán felekezeti statisztika kérdése. Jézus szavainak ételme, hogy az egyház evangelizáló szolgálata Krisztus eljövetelének és a megváltási terv beteljesedésének állandó jele.

Az írásmagyarázók véleménye eltér arról, hogy a tizenegyedik versben tanúskodást, vagy védekezést kell-e látnunk. Megítélésem szerint e kettő szétválasztása mesterkélt: a szavak, melyeket a Szentlélek ad a tanítványok szájába, egyszerre jelentenek védekezést, bizonyságtevést, sőt a hitetlenséggel szembeni vádat. Mivel Jézus már a szakasz kezdetén kijelentette, hogy a tanítványokat azért idézik a hatóságok elé, hogy bizonyságot tehessenek, majd megtoldotta e szavakat azzal, hogy a tanítványok a bizonyságtevéssel egyfelől kihívják az üldözést, másfelől előkészítik a második eljövetelt, méltán tekinthetjük a szakaszban hangsúlyosnak a bizonyságtevés gondolatát.

Jézus a harmadik szakaszban az ószövetségből vett idézetekkel (Ézs 19,2; Mik 7,4–6) mutat rá, hogy a tanítványok bizonyságtevése a családi kötelékeket is szétszakítja. Azok a családtagok, akik elvetik Krisztus megmentő üzenetét akár az evangélium elleni fanatikus gyűlöletből, akár az üldözéstől való félelemből, azokat a családtagokat is megtagadják, akik Krisztus tanítványai lettek. Márk nem mondja ki, csupán érzékelteti azt, amit Máté szó szerint megfogalmaz, a tanítványok elleni gyűlölet egyetlen oka: Krisztus neve (Mt 24,9). A tanítványok elleni gyűlölet oka nem a vagyon feletti osztozkodás, sem nem a testvérek közötti féltékenység általános emberi gyengesége, hanem a Krisztussal való közösség. Apa, fiú és testvér, végső soron nem saját hozzátartozóját, hanem Jézus Krisztust veti meg és utasítja el. A hívő hozzátartozók elleni gyűlölet valódi tárgya Jézus Krisztus.

A szakasz, mely figyelmeztetéssel kezdődik – vigyázzatok magatokra –, bátorítással fejeződik be: „aki mindvégig kitart, az üdvözül.”

A pusztító utálatosság és a nagy nyomorúság (Mk 13,14-23)

E szakasz megbonthatatlan egységet képez, amit a menekülés, valamint a nyomorúság gondolata ural. Az intés: „ti pedig vigyázzatok”,nem bevezeti, hanem lezárja a szakaszt, a „mindezeket”szó pedig összeköti azt a tanítványok kérdésével (Mk 13,4). A szakasz értelmezésében megoszlik az írásmagyarázók álláspontja: van, aki az egész szakaszt Jeruzsálem pusztulására vonatkoztatja, de van, aki szerint e szakasz átmenetet képez a város és a templom pusztulásáról, valamint a második eljövetelről szóló tanítás között. A hetednapi adventisták a második álláspontot részesítik előnyben.

A szakasz egy titokzatos fogalommal kezdődik: „pusztító utálatosság” (Dn 9,27; 11,31; 12,11). A kifejezés zavarba hozta az írásmagyarázókat, és megszámlálhatatlan spekuláció forrása lett. Szerintem Lukács szavai adják vissza a legpontosabban a fogalom jelentését: „Amikor látjátok Jeruzsálemet hadseregtől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett pusztulása”(Lk 21,20). A pusztító utálatosság az idegen seregek megjelenésére utal tehát, akik ez esetben nemcsak megszentségtelenítik, hanem el is pusztítják várost és a templomot.

A városban és a tartományban élő keresztények felismerték ezt a jelet, és még mielőtt a római sereg teljesen körbe zárta volna a várost, elmenekültek. Jézus azt mondta nekik, hogy fussanak a hegyekbe. Jeruzsálem és Júda maga is hegyvidék, ezért a keresztények a „hegyek”alatt a legközelebbi hegyvidéket értették, mely Júda földjén túl helyezkedik el, így a Jordán folyó túlsó partjára, Pellába menekültek.

Jézus a menekülés sürgető voltát hangsúlyozandó kijelentette: senki ne foglalkozzon azzal, hogy értékeit magával vigye, mert erre nincs idő. Az élet fontosabb, mint a földi értékek, a menekülésre szánt idő pedig nagyon rövid, ezért a tanítványok ne késlekedjenek. Jézus a menekülés körülményeire is tekintettel volt, ezért kérte a tanítványokat, hogy imádkozzanak, „hogy mindez ne télen legyen”. Flavius Josephus megjegyzi, hogy Kr. u. 68 telén óriási esőzés volt, ezért a Jordán vízállása olyan magasra emelkedett, hogy a gadarénusok nem tudtak keletre menekülni, hogy Jerikóban keressenek védelmet.

A gyors menekülés oka a nyomorúság, ami az ostromot kíséri, és követi is. E versek szintén Dániel könyvéből vett idézetek (Dn 12,1), melyek eszkatológikus összefüggésbe állítják a Jeruzsálem pusztulását övező eseményeket. Lukács itt is fontos kiegészítést fűz Márk feljegyzéséhez: azt mondja, hogy a nyomorúság olyan jövendölések teljesedése, melyeket a próféták már régen megírtak (Lk 21,22). A Dániel könyvéből vett idézet, és az ószövetségi jövendölésekre való hivatkozás azt az üzenetet közvetíti, hogy a nyomorúság nem Isten tudta és beleegyezése nélkül zúdul sem a zsidóságra, sem a keresztényekre. Isten nemcsak előre tudja, hanem egyszersmind ellenőrzése alatt is tartja a bekövetkező eseményeket.

Érdekes, hogy Jézus megtoldotta Dániel szavait, és azt mondta, „nem is lesznek”olyan nyomorúságos napok, mint amilyenek a város pusztulása után következnek. Ezzel Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy a nyomorúság nem terjed egészen a második eljövetelig. Anélkül, hogy pontosabb magyarázatot adott volna róla, érzékeltette, hogy a nyomorúság ideje és a második eljövetel között el fog telni egy bizonyos idő.

Jézusnak e kijelentése azért jelentős, mert egy olyan szakasz követi, ami szinte szó szerint megismétli azt, amit Jézus beszéde elején mondott a hamis prófétákról és az álmessiásokról. Egyesek a 21–23. verset, az 5–6. vers ismétlésének tartják, és azt mondják, hogy e versek nem illenek a szöveg összefüggésébe.

William L. Lane szerint nem egyszerű ismétlésről van szó, de ő is félreérti Jézus szavait, mert kijelenti, hogy amíg az első intés arra vonatkozik, hogy a tanítványok ne tápláljanak olyan reményeket a második eljövetellel kapcsolatban, ami csalódás forrása lehet, addig itt azt mondja Jézus, hogy a tanítványok a hamis próféták és hamis krisztusok homályos kijelentéseiben bizakodva ne mondjanak le a menekülésről. William L. Lane tehát az 5-6 verseknek általános, míg a 21–23. verseknek konkrét értelmet tulajdonít.^[4]

Megítélésem szerint Lane azért értelmezi így a szakaszt, mert nem veszi figyelembe, hogy Jézus már átsiklott a Jeruzsálem pusztulását kísérő szenvedésekről azokra a nyomorúságos időkre, melyek a város és a templom pusztulása és a második eljövetel között következnek be. Ha ezt figyelembe vette volna, Lane másképpen értelmezte volna Jézus szavait. A két körülmény mögött lévő alapelvek azonosak: a válságos idők alkalmasak arra, hogy hamis váradalmat ébresszenek, e hamis váradalom pedig kiváló talajt teremt a hamis próféták, álmessiások és szektavezérek számára. Az eltérés abból ered, hogy Jézusnak a szakaszt lezáró szavai arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a második eljövetelről szóló bibliai hitet ne cseréljük fel a hamis krisztusok és hamis próféták álságos üzenetével se nyomorúság, se hitetés, se jelek és csodák miatt.

A hamis krisztusok és hamis próféták a választottakat sem kerülik el, ezért nekik is komolyan kell venniük Krisztus szavait: „vigyázzatok, mert előre megmondtam nektek mindent” (Mk 13,23).

Az Emberfia eljövetele (Mk 13, 24-27)

Miután választ adott a tanítványok Jeruzsálem pusztulásával kapcsolatos kérdésére, és érintette azokat a nehéz időket, amelyek a két esemény – a város és a templom pusztulása, valamint a második eljövetel – között következnek be, Jézus áttér a második eljövetel körülményeinek leírására. A beszédnek ez a része még az előző szakasznál is bőségesebb az ószövetségi prófétáktól vett idézetekben. Különösen olyan szakaszokat idézett Jézus, melyek az ószövetségi teofániákról, valamint az „Úr nagy és félelmetes napjának”eseményeiről szólnak (Jer 3,16,18; 31,29; Joel 2,28; Zak 8,23).

A próféciák úgynevezett történeti értelmezése, amit az advent mozgalom úttörői is követtek, igyekszik e jövendöléseket egy-egy olyan konkrét történelmi eseményhez kötni, mely rendkívüli megrendülést okozott a kortársak számára: ilyen volt a lisszaboni földrengés (1755), az észak-amerikai sötét nap (1780), valamint a csillaghullás (1833). E jelenségek, a francia forradalom, az ipari forradalom és más világpolitikai események egy olyan apokaliptikus mozgalom születését segítették elő, mely különös erővel irányította rá – elsősorban – az angolszász evangéliumi kereszténység figyelmét a második eljövetel üzenetére.

E tradíció értéke páratlan, Jézus szavait mégsem értenénk meg kielégítően, ha a próféciákból csak azt olvasnánk ki, ami a tegnapnak szólt. Ezért a közismert történelmi feljegyzések ismétlése helyett magának a bibliai szövegnek a kifejtésére igyekeztem összpontosítani a figyelmet.

Jézus szavait akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük az embervilág és a teremtett világ szoros összetartozását. A nappal, az éjszaka, a fény, a levegő, az égitestek mind a teremtés koronájának, az embernek a szolgálatára rendeltettek. Az ember Istentől kapott hivatása, hogy „uralkodjék”a teremtett világ felett. Amíg az ember Isten szándékai szerint gyakorolta ezt az uralkodást, addig a teremtett világ édeni szépségben tündökölt. Az ember bukása azonban átkot hozott a teremtett világra, ezért az ember által elkövetett bűn következtében a teremtmények is szenvednek. A Biblia a bűn következményének tekinti, azt, amit ma a környezet romlásának és pusztulásának nevezünk (1Móz 3,17–19).

Nemcsak a bűn, a megváltási terv is kihat a természetre: ezért kísérték Krisztus halálát olyan természeti jelenségek, mint a földrengés, a villámlás, a sötétség (Mk 15,33; Mt 27,41). Pál szerint nemcsak a keresztények várják a napot, amikor megjelenik Krisztus, és vele együtt ők is megjelennek dicsőségben (Kol 3,1–4), hanem a teremtett világ is. „Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá van vetve, nem önként, hanem annak akaratából, aki alá vetette abban a reményben, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a romlandóság rabságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mindez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem mi is, a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúvá fogadást, testünk megváltását”(Rm 8, 19–23).

Ebbe a teológiai összefüggésbe illesztve értjük meg Jézus szavainak jelentőségét. A természeti csapások (árvizek, tornádók, hurrikánok, földrengések, környezeti katasztrófák) éppúgy, mint a háborúk, éhínségek és a járványok, melyek – a szülési fájdalmakhoz hasonlóan – egyre gyakrabban és egyre intenzívebben törnek ránk, megerősítik a Lélek zsengéjének birtokosaiban a jobb utáni, „tudniillik a mennyei utáni”vágyat. „Ezért Isten sem szégyelli őket, hogy istenüknek nevezzék, mert készített nekik várost” (Zsid 11, 13-16).

Krisztus nemcsak az eljövetelét megelőző és kísérő jelenségekről szólt, hanem eljövetelének módjáról is: az Emberfia hatalommal és dicsőséggel jön el. E kijelentés szoros kapcsolatban van az eddig mondottakkal. Amikor Krisztus visszatér, győztesként jön, hatalommal és „az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival” (Mt 16:27). Eljövetelének célja, a megváltási terv lezárása, valamint a bűn rontásának teljes és végérvényes helyrehozatala. Ez csupán az isteni erő beavatkozásának köszönhetően valósulhat meg, ezért Krisztus megjelenése teofánia, azaz az isteni hatalom leplezetlen megnyilvánulása az emberi történelemben.

Krisztus végül szólt eljövetelének céljáról is: összegyűjti választottait. A föld négy szélére, valamint az ég és a föld határaira való hivatkozás látványosan hangsúlyozza az összegyűjtés egyetemességét: Krisztus a második eljövetel idején minden választott gyermekét összegyűjti, tehát az összegyűjtésből senki nem marad ki.

Mind a teofániával, mind az összegyűjtéssel kapcsolatban utalnom kell a templomra. Amikor Jézus elmondta e beszédet, Isten dicsősége még a templomban volt. Gyermekei is a templomban gyűltek össze, hogy Isten közelében legyenek. E dicsőség azonban hamarosan elhagyja a templomot, sőt a templom el fog pusztulni, de a tanítványok nem maradnak se dicsőség, se összegyűjtés nélkül, mert amit elvesztettek a templomban, hatványozott mértékben fogják visszakapni a dicsőségben visszatérő Krisztusban.

A fügefa példázata (Mk 13,28-31)

Egy-két olyan homályos pontja van e szakasznak, amire rá kell mutatnom, mielőtt a példázat értelmezésébe kezdenék. A „közel van, az ajtó előtt”kifejezéshez nem kapcsolódik tárgy, így nem tudjuk, hogy pontosan mi van közel?Az írásmagyarázók két kiegészítéssel kísérleteztek:

(1) Az egyik megoldás, hogy a mondat tárgya az Emberfia eljövetele, amiről az előző szakaszban volt szó. Eszerint a mondat így szól: „közel van Ő (Krisztus) az ajtó előtt”.E kiegészítés jól kötődik az előző mondathoz, de értelmetlenné teszi a következőt: Jézus nem mondhatta azt, hogy kortársainak nemzedéke nem múlik el addig, míg el nem jön az Emberfia.

(2) A másik irányzat nem az előző szakaszhoz, hanem a beszéd egész témaköréhez köti a „közel van, az ajtó előtt” kifejezést. Akik így érvelnek, az „ezek”szóra építik érvüket, és azt mondják, az „ezek”a két eseményt együtt jelöli anélkül, hogy Jézus szétválasztotta volna a Jeruzsálemre és a világ végére vonatkozó elemeket. Ebben az esetben így szól a mondat: „közel van (a beteljesedés), az ajtó előtt”.Így könnyen érthetővé válnak Jézus szavai: nem múlik el e nemzedék addig, amíg be nem teljesednek azok a profetikus események, melyek Jeruzsálem pusztulásával kezdődnek, majd Krisztus eljövetelével végződnek. Jézus tehát biztos támpontot adott tanítványainak a jövendölés beteljesedésének kezdetéről, de – amint a következő bekezdésben látni fogjuk – nyitva hagyta a jövendölés beteljesedésének a végét.

Mivel a tanítványok kérdésében összekapcsolódott a két esemény, a példázatot is helyesebb szélesebb összefüggésben értelmezni, és nem csupán a második eljövetelre vonatkoztatni.

Palesztinában a fák többsége nem hullatja el levelét. A füge a kevés kivételek egyike. E bokor, melyből számos szép példány van az Olajfák hegyén, nemcsak elhullajtja leveleit, hanem csupán a tavasz végén kezd rügyezni, amikor a többi fa, már kivirágzott. Jézus éppen a pászka idején beszélgetett tanítványaival, amikor az Olajfák hegyének fügefái rügyezni kezdtek. Ezért a fügefa – mind fizikai közelsége, mind természete miatt – kézenfekvő példázat volt Jézus számára, hogy megerősítse tanítványainak az elmondottakba vetett bizalmát.

A példázat a tanítványok számára azt az üzenetet közvetítette, hogy amikor meglátják a jelet, azaz a pusztító utálatosságot a templom közelében, akkor készüljenek a menekülésre, mert elérkezett a város és a templom pusztulásának ideje.

Ha a tanítványoknak további kérdései is voltak a „mikorra” vonatkozóan, akkor Jézustól erre is választ kaptak: a város és a templom pusztulása még az ő idejükben be fog következni. Jézus ezt még egy esküformulával is megerősítette: az ég és a föld elmúlik, de az Ő beszédei nem múlnak el soha.

A szöveg ilyen értelmezése kapcsán, természetes módon merül fel a kérdés: van-e a fügefa példázatának Jeruzsálem pusztulásán túlmutató üzenete, és ha igen, mi az? E kérdésre azonban csak a következő szakasz tanulmányozása kapcsán kapunk választ.

Példázat a megérkező úrról (Mk 13,32-37)

Jézus beszédének utolsó bekezdésében négyszer olvassuk a vigyázni szót: a tanítványok vigyázzanak, mert nem tudják a második eljövetel idejét. Az ajtónálló feladata, hogy vigyázzon; vigyázzanak a szolgák, sőt mindenki vigyázzon. Ezért írtam a tanulmány elején, hogy Jézus beszédének kulcsfogalma a vigyázás.

Az „arról a napról és óráról”,valamint az „az az idő”kifejezések szintén az ószövetségi prófétáknak az Úr nagy és félelmetes napjáról szóló jövendöléseiből vett képek (Amos 8,3–9,13;9,11; Mik 4,6; 5,9; 7,11; Sof 1;3,11,16; Zak 9,16). Ebben az esetben a második eljövetelre vonatkoznak, amivel kapcsolatban Jézus hangsúlyozottan kijelenti: idejét sem az emberek, sem az angyalok, de még személy szerint Ő sem tudja, kizárólag az Atya.

Sokakat zavarba hozott Jézusnak az a kijelentése, hogy „még a Fiú sem”tudja a második eljövetel idejét. Egyesek krisztológiai alapon kérdőjelezték meg az állítás hitelességét, s azt mondták: e szavak ellentétben állnak azzal, amit Krisztus isteni természetéről tanít a Biblia. Nem hiszem, hogy ezzel különösebben kellene foglalkozni, mert Jézus egyfelől megüresítette magát, tehát nem vette igénybe isteni természetét ahhoz, hogy teljesítse földi küldetését, másfelől e szavak a konkrét szövegkörnyezetben kapnak értelmet. Jézus e kifejezéssel ki akarta zárni azt a lehetőséget, hogy a tanítványok tovább faggassák a második eljövetellel kapcsolatban. E kísértés nem állt távol tőlük, amit az bizonyít, hogy Krisztus feltámadása után visszatértek a témára: „Uram, nemde ebben az időben állítod helyre a királyságot?”, mire Ő ezt válaszolta: „nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1,6–7).

A vigyázásról szóló intésnek éppen az ad különös jelentőséget, hogy a második eljövetel ideje kiszámíthatatlan. Amikor a tanítványok látják, hogy Jeruzsálemet seregek veszik körül, tudni fogják, hogy elérkezett pusztulásának ideje. Éppen olyan biztos ez, mint ahogy a fügefa rügyei jelzik a nyár közelségét. Krisztus eljövetelére nézve azonban nem rendelkezünk ilyen ismerettel. Ezért a tanítványoknak egyszer kell menekülniük, de minden nap kell vigyázniuk.

A Jeruzsálem pusztulásáról szóló üzenet csupán a tanítványokat, és azt a nemzedéket érinti, akiket a tanítványok képviselnek, a második eljövetel azonban mindenkit érint. Ezért nemcsak a tanítványoknak, mindenkinek vigyázni kell.

Itt szeretnék visszatérni a fügefa példázatára, és felelni arra a kérdésre, hogy milyen értelemben igaz az, hogy a fügefa példázatának a második eljövetelre nézve is van mondanivalója. Mivel a két esemény – Jeruzsálem pusztulása és a második eljövetel – eltér egymástól abban, hogy előbbinek kiszámítható ideje van, az utóbbinak viszont ismeretlen az órája és a napja is, a példázat is eltérő módon igaz az egyikre és a másikra. A jelekből kiolvashatjuk Jeruzsálem pusztulásának idejét, a második eljövetelnek viszont csupán a tényét és az állandó közelségét ismerhetjük meg belőlük. A tanítványok esetében a jel célja a menekülés idejéről szóló tájékoztatás, a mi esetünkben az állandó vigyázásra való emlékeztetés. A világban valami nincs rendjén, mert a bűn megrontotta, de az Emberfia eljön, hogy újjáteremtse azt, ami összetört. Vigyázzatok, hogy amikor megérkezik, ébren találjon titeket!

Irodalom:

George R. Beasley-Murray: Jesus and the Last Days, The Interpretation of the Olivet Discourse, Hendrickson Publishers, Peabody, 1993, 518 p.
Hans LaRondelle: How to Understand the End-Time Prophecies of the Bible,First Impression, Sarasota, 1997, 501 p.
Vicky Balabanski: Eschatology in the making, Mark, Matthew and the Didache, Cambridge University Press, Cambridge, 1997, 240 p.
Jeffrey A. Gibbs: Jerusalem and the Parousia, Jesus Eschatological Discourse in Matthew’s Gospel, Concordia Academic Press, Saint Louis, 2000, 272 p.
William L. Lane: The Gospel of Mark,Eerdmans Publishing, Grand Rapids, 1974, 444-484. p.
Dóka Zoltán: Márk evangéliuma, Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1977, 318-338. p.
Joachim Gnilka: Márk, Agapé Kiadó, Szeged, 2000, 677-723. p.

^[1]Az első századi zsidók a salamoni templom pusztulása és a babiloni fogság drámai tapasztalatai ellenére visszatértek a fogság előtti zsidóság felfogásához, miszerint a templomot nem lehet elpusztítani. Nemcsak a tanítványok Jézushoz intézett szavaiból (Mt 24,1), hanem Alexandriai Philo, hellenista zsidó filozófus írásaiból is tudjuk ezt. Philo a templom bevételeiről szólva kijelentette: „amíg fennáll az emberi nemzettség, mindig fizetni fogják a templomnak szóló adományokat”(Special Laws, I. 76. p.).

^[2]Lane, W. L.: The Gospel According to Mark. Grand Rapids,Michigan, 1974, 451. p

^[3]Lane, W. L.: i. m.: 453–454. p.

^[4]Lane, W. L.: i. m.: 472–473. p.