„Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak,akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott a Noé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át.Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által,aki miután felment a mennybe, az Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők”(1Pt 3,17-22).
Luther Márton őszinte megjegyzése szerint „csodálatos ez a szöveg, de talán sokkal homályosabb, mint bármely más újszövetségi szakasz, ezért nem tudom egészen pontosan, hogy Péter mire gondolt.”[1]Kálvin egyetért Lutherrel, és azt mondja: „miután a szakasz (amint történni szokott) különféle magyarázatokhoz vezetett, először megcáfolom, amit mások hoznak elő, aztán megkeressük az eredeti és valódi értelmet”[2]
E rövid írást én is a legjellegzetesebb magyarázatok ismertetésével szeretném kezdeni, majd megvizsgálom a szakasz szélesebb összefüggéseit, és végül kísérletet teszek arra, hogy kibontsam az ige üzenetét.
Eltérő magyarázatok
A szakasz homályos pontja a tizenkilencedik és a huszadik vers. Krisztus „így ment el a börtönben lévő lelkekhez is, és prédikált azoknak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott Noé napjaiban a bárka készítésekor”. Kik a „börtönben lévő lelkek”, akiknek Krisztus prédikált? Mikor prédikált nekik Jézus Krisztus? Mit hirdetett nekik Krisztus? E kérdések megválaszolása három csoportba osztotta a szakasz magyarázóit:[3]
Alexandriai Kelemen Kr. u. 200-ban azt tanította, hogy Krisztus a halála és a feltámadása közötti időben leszállt a holtak birodalmába, és ott Noé kortársainak prédikált. Akik őt követve ezt az álláspontot képviselik, azokat három további alcsoportba sorolhatjuk: egyesek szerint Krisztus az evangéliumot hirdette Noé meghalt kortársainak, hogy ezzel egy második esélyt adjon nekik a megtérésre. A második alcsoport szerint Krisztus nem üdvüzenetet, hanem kárhoztatást mondott Noé kortársaira, míg a harmadik csoport azt mondja, hogy Krisztus valóban üdvösséget prédikált, de nem a Noé hitetlen kortársainak, hanem azoknak az ószövetségi szenteknek, akik már üdvözültek, de akiknek várniuk kellett Krisztus kereszthaláláig, hogy a holtak birodalmából kiszabadulva, beléphessenek a mennybe. Kálvin egyesítette a második és a harmadik pontot, és azt írta, hogy Krisztus üdvösséget hirdetett a meghalt igazaknak, és kárhoztatást a meghalt gonoszoknak.
A második csoport legismertebb képviselője Augustinus, aki azt írta, hogy Krisztus nem személyesen prédikált az özönvíz előtt élő emberek lelkeinek, hanem Noé szolgálatán keresztül szólította meg az özönvíz előtti embereket akkor, amikor azok még életben voltak. Augustinus azt mondja, hogy Krisztus lelke szólt az ószövetségi prófétákon keresztül (1Pt 1,11). Noé hallgatói fizikailag nem voltak börtönben, de lelkileg igen. Luther véleménye közel áll Augustinuséhoz, amennyiben ő is azt hangsúlyozza, hogy Krisztus üzenete az emberek által hirdetett igén keresztül szólal meg.
A harmadik csoport szerint – ide tartozik az adventista Ekkehardt Mueller[4]– Krisztus a gonosz angyaloknak hirdette azt, hogy győzött a kereszten, és ezzel a Sátánnak és angyalainak a sorsa megpecsételődött. E csoport képviselői is két alcsoportra oszthatók: az egyik csoport azt mondja, hogy Krisztus halála és feltámadása között hirdette meg győzelmét a gonosz lelkek felett, a másik szerint mindez Krisztus mennybemenetele idején történt.
A szakasz helye Péter levelében
Az eltérő nézetek elemzése helyett térjünk vissza a szöveghez, és vizsgáljuk meg a szélesebb szövegösszefüggést!
Péter első levelében igen erős hangsúly kerül a szenvedésre. A szenvedést jelentő görög szavak tizenhat helyen fordulnak elő a levélben. Az apostol valamilyen formában a levél minden fejezetében ír a szenvedésről. A szakaszok egy csoportja a keresztényeket ért igaztalan bántalmazásokból fakadó szenvedésről szól. Péter először a szolgákat kéri, hogy engedelmeskedjenek uraiknak akkor is, ha azok gonoszul bánnak velük, mert „kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved”(1Pt 2,19). Hiszen „ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében”(2Pt 2,20). Péter a harmadik fejezetben kiterjeszti a szenvedés kérdését minden keresztényre: „még, ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok”,(1Pt 3,14) majd egy általános törvényként kimondja: „jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata”(1Pt 3,17). Ezt követi a vizsgálandó szakasz, ami úgy záródik, hogy Péter ismét visszatér a keresztények szenvedésének kérdésére: „tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől”(1Pt 4,1). A negyedik fejezetben folytatódik a szenvedés témaköre: „Közületek tehát senki se szenvedjen, mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó.Ha azonban valaki, mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel”(1Pt 4,15-16); „akik tehát az Isten akaratából szenvednek, azok is – jót cselekedve – ajánlják lelküket a hű Teremtőnek”(1Pt 4,19). Végül az ötödik fejezetben Péter egy ígérettel zárja mindazt, amit a keresztények szenvedéséről mondott: „a minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni”(1Pt 5,10),
Péter első levele sajátos módon kapcsolja össze a keresztényeknek az igazságért viselt szenvedését és Jézus Krisztus szenvedését. A szolgákról szólva a második fejezetben azt mondja: „Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek”(1Pt 2,21), majd megfogalmazza, hogy milyen példát adott nekik Jézus: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél”(1Pt 2,23). Az apostol a harmadik fejezetben egy másik dimenziót emel ki: Krisztus nemcsak példaképünk a szenvedésben, hanem a szenvedések következtében Megváltónkká vált: „Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint”(1Pt 3,18). Péter Krisztus szenvedését az Ő testi mivoltához köti, hangsúlyozva azt, hogy Jézus Krisztus – feltámadása után – megszabadult a szenvedéstől, ami azt jelenti, hogy feltámadásuk után a keresztényeknek is hátuk mögött hagyhatják a szenvedést (1Pt 4,1).
Tehát a levél fő mondanivalóinak egyike a keresztények szenvedésének és Jézus Krisztus szenvedésének összevetése, amiből Péter arra következtet, hogy a szenvedés testi, e földi élethez kötődő dolog, amit a feltámadás után, amikor az ember lelki dimenzióba jut – mi úgy mondjuk, hogy megdicsőült állapotba kerül – egyszerűen maga mögött hagyhat, mint ahogy ez Jézus Krisztus életében is történt. Péter, érdekes módon kétszer is összeköti a szenvedést és a halált: az egyik az éppen érintett szakasz, ahol kijelenti, hogy Krisztus halálának köze van a „börtönben lévő lelkekhez” (1Pt 3,19). A másik a negyedik fejezet egyik megjegyzése: „a holtaknak is azért hirdettetett az evangélium, hogy testben, emberi mértékek szerint ítéltessenek meg, de éljenek Isten szerint lélekben”(1Pt 4,6). Ezt a két szakaszt együtt kell kezelnünk.
A szöveg vizsgálata
Ekkehardt Mueller a bevezetőben idézett szakaszt három egységre bontotta: először Jézus Krisztus földi állapotáról van szó. Jézus szenvedett egyszer, mint igaz a nem igazakért (1Pt 3,18). Majd Jézus megdicsőült állapotáról olvasunk: Jézus feltámadt, „megelevenítetett lélek szerint”(1Pt 3,18), majd miután feltámadt, elfoglalta az Őt megillető helyett Isten trónján, a mennyben (1Pt 3,21-22). E két szakasz, a szenvedés és a megdicsőülés kézé ékelődik, mint egy zárójelben mindaz, amit a börtönben lévő lelkekről, Noéról és az özönvíz előtt élő emberekről olvasunk. E hármas felosztást követve vizsgáljuk meg a szakaszt.
Péter először arról ír, hogy mi tett Jézus Krisztus „test szerint” (1Pt 3,18). E kifejezés itt nem azt jelenti, amit Pál apostol írásaiban. Ott a „test szerint”azt jelenti, hogy romlott emberi természetünktől vezettetve, itt azt, hogy Jézus Krisztus hozzánk hasonló emberi természetben szenvedett. Nem saját bűnei miatt, hiszen Ő „igaz”volt, az egyetlen igaz, aki értünk, mint „nem igazakért” szenvedett. E szenvedés „egyszer” történt, ami szoros kapcsolatban áll azzal, amit a zsidókhoz írt levélben olvasunk, és Jézus Krisztus szenvedésének hatékonyságáról tesz bizonyságot: „Krisztus egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye”(Zsid 9,28), és „egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket”(Zsid 10,14).
Péter ezután áttér arra, amit Jézus Krisztus„lélek szerint”tett. Azt mondja, hogy miután teljes elégtételt szerzett bűneinkért a kereszten, Jézus feltámadt, „megelevenítetett lélek szerint”(1Pt 3,18). Már Luther Márton rámutatott, hogy szoros kapcsolat van Péter szóhasználata és a Római levél, valamint Korinthusiakhoz írt első levél szóhasználata között: „Az ő Fiáról szól ez az evangélium, aki test szerint Dávid utódaitól származott,a Szentlélek szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult”(Rm 1,3-4). „Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámaszttatik romolhatatlanságban;elvettetik gyalázatban, feltámaszttatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámaszttatik erőben.Elvettetik érzéki test, feltámaszttatik lelki test. Ha van érzéki test, van lelki test is.Így is van megírva: Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké.De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki.Az első ember földből, porból való, a második ember mennyből való.Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is” (1Kor 15,42-49).
A „test szerint”kifejezés tehát Jézus életének földi vonásaira, míg a „lélek szerint”annak mennyei vonásaira vonatkozik. Jézus, mint földi ember meghalt, de mint megdicsőült ember feltámadt. Igen fontos azonban, hogy mind a „test szerint”,mind a „lélek szerint”való állapot Jézus Krisztus egész személyiségére vonatkozott. Péter nem azt mondja, hogy Jézus teste meghalt, de lelke tovább élt, hanem azt, hogy Jézus Krisztus, mint földi ember meghalt, de mint megdicsőült, lelki ember feltámadt. Ez kizár minden olyan elképzelést, miszerint Jézusnak a testtől különvált lelke különféle utazásokat tett volna halála és feltámadása között.
Mit jelenthet tehát az a kijelentés, hogy Krisztus elment a börtönben lévő lelkekhez is, és prédikált nekik (1Pt 3,19)? A vers egy névmással kezdődik (görögül: en hō), amit az új protestáns fordítás így adott vissza: „így ment el…”,míg a Károliban ezt olvassuk: „amelybenelmenvén”. Mire vonatkozik ez a névmás? Hogyan, vagy miben ment el Jézus a tömlöcben lévő lelkekhez? Mueller a fent idézett tanulmányban azt mondja, hogy a választ a tizennyolcadik vers végén kapjuk meg, eszerint Jézus Krisztus „lélekben”ment el a tömlöcben lévő lelkekhez. Az elmondottak alapján ő ezt úgy érti, hogy feltámadt állapotában. Én azonban jobban hajlok az általa is említett második megoldásra, miszerint a névmás a tizennyolcadik vers egészére utal, és azt jelenti, hogy Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának egész folyamatában üzenetet vitt a börtönben lévő lelkeknek.
A második kérdés, hogy kik ezek a börtönben lévő lelkek? Mueller azt mondja, hogy a „lelkek”szó többes számban harmincnégy helyen olvasható az Újszövetségben, és ebből legalább húsz esetben a démonokra vonatkozik, két-három esetben – elsősorban a Zsidókhoz írt levélben – az angyalokra, négy esetben – a Jelenések könyvében – a hét mennyei lélekre, ötször emberi lelkekre, és egy alkalommal – a Korinthusi első levélben – a lelki ajándékokra. Mivel ezek a lelkek engedetlenek voltak (1Pt 3,20), csupán két választásunk marad: vagy a démonokról, vagy emberi lelkekről van szó. Mueller szerint az előfordulási helyek tekintetében a gonosz lelkek szerepe domináns, ezért ő ezt a megoldást választotta: „mivel a kifejezést döntő módon a démonokra vonatkoztatják, és csak ritván vonatkozik emberekre, feltételezhetjük, hogy a börtönben lévő lelkek, démonok” – írja. Érvelését kiegészíti egy olyan szakaszra való hivatkozással, amit Péter második levelében olvasunk: „nem kedvezett az Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség láncaira adta oda őket, hogy fenntartassanak az ítéletre”(2Pt 2,4).
Mit jelent az, hogy Krisztus „elment”?Hova ment Krisztus? Valóban a pokolba szállt le, ahogy a késői keresztény hagyomány értelmezi Péter szavait? A szakaszban semmi nem utal arra, hogy Jézus leszállt az alvilágba, de világos utalás van arra, hogy Jézus felment a mennybe. Érdekes módon a görög szövegben, a tizenkilencedik versben és a huszonkettedik versben is ugyanazt a szót olvassuk: „pereoumai”,ami azt jelenti, elmenni. A fordító ezt a szót a tizenkilencedik versben így adta vissza, Krisztus elment a tömlöcben lévő lelkekhez (1Pt 3,19), míg a huszonkettedikben azt mondta, Krisztus felment a mennybe (1Pt 3,22). Mueller indokolatlannak tekinti ezt a megkülönböztetést, és azt mondja: mindkét esetben a mennybemenetelre való utalást kell látnunk a szó hátterében, ezért a szakasz értelme a következő: Jézus felment a mennybe, és ezzel üzent a börtönben lévő lelkeknek.
Mi a börtön? Már Augustinus is rámutatott, hogy a börtönt nem szükségszerű fizikai értelemben vennünk, hiszen a Biblia éppúgy használja szimbólumként, mint valóságos helyként. A Jelenések könyvében például ezt olvassuk: Babilon ördögök lakhelyévé lett, és minden tisztátalan állat és minden utálatos madár rejtekhelyévé (Jel 18,2). Az angyal Sátánt bezárja a mélységbe, mint börtönbe, de ez nem jelent fizikai fogságot, hanem a körülmények által teremtett megkötözöttséget (Jel 20, 3). Péter levelében is átvitt értelemben kell vennünk a szót: azt jelenti, hogy Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele megpecsételte Sátánnak és angyalainak végső sorsát. Ítélet és végső megsemmisülés vár rájuk.
Szólni kell arról is, hogy mit jelen a „prédikált”szó? Valóban arról van szó, hogy Krisztus evangéliumot hirdetett a sírban, vagy feltámadása és mennybemenetele által? Igaz, hogy a görög „kērussō”gyakran vonatkozik az evangélium hirdetésére. Maga a szó azonban csupán azt jelenti, hogy üzenetet közvetíteni. Ez az üzenet lehet jó hír (evangélium), és lehet ítélethirdetés is (Jónás 1,2; 3,2). Jézus halála, feltámadása és mennybemenetele által azt üzente – angyaloknak és embereknek, élőknek és holtaknak egyaránt –, hogy diadalt aratott a gonosz erők fölött: „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezte a keresztfára. lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk”(Kol 2,14-15). Ez jó hír a megváltott embereknek és az el nem bukott lényeknek, ugyanakkor rossz hír démonok és a gonoszok számára.
Péter szavainak értelmezéséhez én Ellen G. White „Jézus élete”című könyvében találtam meg a kulcsot: „Jézus földi élete nem fejeződött be addig, amíg munkáját el nem végezte. Utolsó leheletével így kiáltott fel: ‘Elvégeztetett’ (Jn 19:30). A csatát megnyerte, hatalmas karjával kivívta a győzelmet (Vö. Zsolt 98:1). Győztesként zászlóját örökkévaló magasságokra tűzte ki. Nem volt-e örvendezés az angyalok között? Az egész menny ujjongott az Üdvözítő győzelmén. A Sátán vereséget szenvedett és tudta, hogy birodalma elveszett.”[5]
„Sátán látta, hogy álruhája szétszakadt. Mesterkedése feltárult az el nem bukott angyalok előtt és a mennyei világegyetem előtt. Gyilkosként mutatta meg magát. Isten Fia vérének a kiontásával kiszakította magát a mennyei lények rokonszenvéből. Ettől kezdve korlátozták működését. Bármilyen magatartást vehetett is fel, nem várhatott tovább az angyalokra. Nem, mert amikor az angyalok megérkeztek a mennyei udvarokból, többé már nem vádolhatta előttük Krisztus testvéreit azzal, hogy a sötétség tisztátalan és a bűnnelbemocskolt ruhadarabjait öltötték magukra. Sátán és a mennyei világ között meglevő kapcsolat utolsó láncszeme is elszakadt.”[6]
„Így azután az angyalok ujjonghattak, mikor az Üdvözítő keresztjére tekintettek, mert ámbár akkor még nem értettek meg mindent, most azonban megtudták, hogy a bűn és Sátán. megsemmisítése biztosan örökre megtörtént; hogy a világmindenséget is örökké tartóan biztossá és félelemmentessé tette. Maga Krisztus teljesen ismerte a Golgotán elvégzett áldozat eredményeit. Mindezekre előre tekintett, mikor a kereszten így kiáltott fel: ‘Elvégeztetett!’”(Jn 19:30).[7]
Ha Jézusnak a börtönben lévő lelkekhez intézett szavait úgy kell értenünk, mint az Ő kozmikus győzelméről szóló bizonyságtevést, ami először a kereszten elhangzó felkiáltásban – „Elvégeztetett!”(Jn 19,30) – majd Jézus Krisztus megdicsőült testben való feltámadásában és mennybemenetelében kell fogalmazódott meg, akkor miért szűkíti le Péter Jézusnak a börtönben lévő lelkekhez intézett szavait Noé kortársaira? Számos írásmagyarázó fogalmazta meg ezt az ellenvetést, ezért vizsgálódásunk végén foglalkoznunk kell vele. Péter Noé és az özönvíztörténetét tipológiai összefüggésben alkalmazza. Noé, a bárka és az özönvíz olyan előképek, melyek a Krisztus és a keresztények tapasztalatában teljesedtek be. Az özönvíz, ami elpusztította a gonoszokat, a menekülés eszköze volt Noé és családja számára: „kevés, azaz nyolc lélek tartatott meg víz által”(1Pt 3,20). Noé és családja éppen úgy szenvedett, mint kisebbség, mint ahogy Péter apostol kortársai is szenvedtek Jézus Krisztusért, szenvedésük azonban – a látszatok ellenére – nem a vesztesek, hanem a győztesek szenvedése volt. Így van ez a keresztények életében is: az özönvíz a keresztvízre utal, ami „nem a test szennyének lemosása, hanem jó lelkiismeret keresése Isten iránt, a Jézus Krisztus feltámadása által”(1Pt 3,21). A szenvedő keresztényeknek a szenvedés által diadalt arató Jézus Krisztussal való közössége, amit külsőleg a keresztség pecsétel meg, a biztosítéka annak, hogy vele Krisztussal együtt a keresztények is diadalmaskodnak.
Erről, és nem valamilyen ezoterikus alvilági utazásról szólnak Péter apostol szavai, melyekben lehetnek homályos elemek, üzenete mégis világos: „a minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni”(1Pt 5,10),
[1]Luther, Martin: The Catholic Epistles, Luther’s Works,30. kötet, Concordia Publishing House, Saint Louis, 1967, 113. p.
[2]Kálvin János: A Katolikus levelek magyarázata, Református Egyházi Könyvtár, Új folyam 6., Kálvin Kiadó, Budapest, 2013, 98. p.
[3]Az egyes irányzatok rövid ismertetését megtaláljuk:Clowney, P. Edmund: The Message of 1 Peter, The way of the Cross,Inter-Varsity Press, Downers Grove, 1988, 156-157. p.; alaposabb vizsgálatát pedig:Gruden, Wayne: 1 Peter, Tyndale New Testament Commentaries,W. B. Eerdmans, Publishing Company, Grand Rapids,1988, 203-239. p.
[4]Mueller, Ekkehardt: 1Peter 3: 18-22, http://biblicalresearch.gc.adventist.org/documents/1%20Peter%203.pdf
[5]White, E. G.: Jézus élete,Advent Kiadó, Budapest, 1993, 666. p.
[6]id. mű: 669. p.
[7]id. mű: 673. p
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.