Jelenések 16, 12-16

A „nagy folyam, az Eufrátesz” a Jelenések könyve két képsorában is megtalálható: amikor megszólal a hatodik trombita, János egy hangot hall a mennyei templomból, ami ezt mondja: „old el a négy angyalt, akik meg vannak kötve a nagy folyamnál, az Eufrátesznél” (Jel 9,14). A hatodik pohár tartalma – a hatodik trombita szavához hasonlóan – a nagy folyamot, az Eufráteszt sújtja: „a hatodik is kiöntötte poharát a nagy folyamra, az Eufráteszre, és kiszáradt a vize” (Jel 16, 12-16).

Az Eufrátesz partján található angyalok eloldozása és a folyó kiszáradása egy szörnyű háborút készít elő: a hatodik trombita hangjára kétszázmillió főt számláló hadsereg sorakozik fel (Jel 9,16), akik elpusztítják a föld lakóinak harmadrészét (Jel 9,18). Ezzel szemben, amikor a folyó kiszárad, a földkerekség összes hadereje felsorakozik, hogy részt vegyen a mindenható Isten nagy napjának harcában (Jel 16,14). Ez az armageddoni csata, amiről annyi elképzelés kering a keresztény világban, ahány teológiai irányzat van. Ezért úgy gondoltam, megvizsgálom a könyv szövegét, hogy megállapítsam, miről is van itt szó, és milyen üzenetet küldött Isten e két megrázó látomáson keresztül.

Előzetesen annyit szeretnék elmondani, hogy a Jelenések könyvének két része van: egy történeti, ami hetes egységekben, vázlatos formában bemutatja a megváltás tervét János korától Krisztus második eljöveteléig (Jel 1,12-14,20), valamint egy eszkatológiai rész, ami a végső események tömör összefoglalását tartalmazza (Jel 15,1-22,5). Az Eufráteszről szóló két szakasz közül az első a történeti részben, míg a második az eszkatológiai részben található. A hatodik trombita a kegyelmi idő lejárta előtti eseményekről szól, míg a hatodik csapás a kegyelmi idő lejárta után hullik a földre. Ezért okkal állíthatjuk, hogy ahol a hatodik trombita üzenete lezárul, ott kezdetét veszi a hét utolsó csapásról szóló látomás.

Isten válaszol hívei könyörgésére

Először a hatodik trombitáról szóló látomás üzenetét szeretném bemutatni.

A trombitákról szóló látomássor, valamint a hét pecsétről szóló látomássor ugyanazt a koraszakot tárgyalja, nevezetesen a megváltás történetét János korától Krisztus második eljöveteléig.

A pecsétekről szóló látomássor Isten népének szenvedését vázolja fel, ami az ötödik pecsét idején jut el a mélypontra. Az üldözöttek így kiáltanak Istenhez: „Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6,10).

A trombitákról szóló látomás viszont azzal kezdődik, hogy Isten angyala a mennyei templom oltára előtt áll, aranyfüstölő van a kezében, és „adatott neki sok füstölőszer, hogy a szentek imádságaihoz tegye az aranyoltárra, amely a trón előtt van. És felszállt a füstölőszerek füstje a szentek imádságaival az angyal kezéből Isten elé” (Jel 8, 3-4).  Eszerint azok a csapások, amelyek a trombiták szavára sújtják a föld lakóinak egyharmadát, Istennek a szentek imáira adott válaszát tartalmazzák; a föld lakóinak egyharmadát érintik, mert a Jelenések könyvében az egyharmad azokat jelöli, akik már elkötelezték magukat Sátán oldalán (Jel 12,4; 9,15,18). Ebbe a keretbe kell helyeznünk a négy angyal szerepét az Eufrátesz partján.

Az írásmagyarázók véleménye eltér arról, hogy ez a négy angyal azonos-e azzal a négy angyallal, akikről az igazak elpecsételése kapcsán ír a könyv (Jel 7,1-3), és abban sem vagyunk biztosak, hogy szent angyalok, vagy démoni lelkek vannak megkötözve az Eufrátesznél. A vitát nem tudom itt bemutatni, de szeretnék rámutatni néhány szempontra: (1) a sáskákról szóló látomás, akik az ötödik trombita alatt özönlik el a földet, és embereket csípnek meg, azt mondja a próféta, hogy csak azokat bántalmazhatták, „akiknek homlokán nincs ott az Isten pecsétje” (Jel 9,4). (2) A harcosok a trombita hangjára indulnak el, tehát az események mögötti végső tekintély a menny Istene. Akár jó angyalok, akár gonosz lelkek hajtják végre az ítéletet, Isten szándéka szerint cselekszenek. Ami történik, az Isten ítélete azok fölött, akik elkötelezték magukat az ördög szolgálatában.

Az ítélet megátalkodott gonoszokat súlyt, de azok sem tanulnak belőle, akik semlegeseknek tűnnek. A könyv úgy nevezi őket, hogy a „többi ember” (Jel 9,20).

Három csoport van tehát: az elpecsételtek, akik Isten védelme alatt vannak, a megátalkodott emberek, akik szenvednek a sáskák hadától és a kétszázmillió főt kitevő hadsereg támadásaitól (Jel 9,16), és vannak a többiek, a bizonytalanok. Vajon ők megtérnek-e az események hatására? Sajnos, nem: „a többi ember pedig, akiket nem öltek meg ezek a csapások, nem tértek meg” (Jel 9,20-21). A trombiták, mint Isten részleges csapásai egy fontos üzenetet hordoznak tehát: az elkötelezettség hiánya veszélyes, ahogy Jézus mondta, „aki nem velem gyűjt, az tékozol” (Mt 12,30).

Mi köze van azonban mindennek az Eufráteszhez? Miért az Eufrátesz mellett volt megkötözve a négy angyal? Az Eufrátesz, mint folyó, egy földrajzi név, az a kérdés, vajon a Jelenések könyvében is így szerepel-e, vagy szimbolikus jelentése van? Ha szimbólum, akkor mire utalhat? Tisztáznunk kell ezeket a kérdéseket, hogy meg tudjuk érteni a szövegben rejlő üzenetet.

Először meg kell határozni azt a hermeneutikai alapelvet, amit követni fogunk. A Jelenések könyve az ószövetségi próféták, ezen belül Dániel könyve képanyagára épül. Dániel és Jelenések könyve ikertestvérek. Mégis két eltérő szempont érvényesül bennük. Dániel a testi Izráel szemszögéből mutatja be a megváltás tervét. Ezért Dániel könyvében fontosak a földrajzi szempontok. Ezzel szemben a Jelenések könyve az egyetemes egyház szemszögéből írja meg azt, „ami van, és ami ezek után történik majd” (Jel 1,19). Ezért a Jelenések könyvében az Ószövetségből vett földrajzi neveknek szimbolikus értelme van.[1] Ha nem vesszük figyelembe ezt a különbséget, erőszakot veszünk a Jelenések könyvén. Ennek az erőszaktételnek egyik tipikus esete az Eufrátesz folyó értelmezése.

Isten megígérte Ábrahámnak: „a te utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom patakjától (a Nílustól) a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig” (1Móz 15,17-20). Mózes, miután összegezte a pusztai vándorlás tapasztalatait, arra kérte a népet, hogy induljanak el, és teljesítsék be az atyáknak tett ígéretet, vegyék birtokba a földet (5Móz 1,8). Mózes halála után, az Úr ezt mondta Józsuénak: „Mózes, az én szolgám meghalt. Most azért indulj, kelj át itt a Jordánon, te és ez az egész nép arra a földre, amelyet Izrael fiainak adok.  A pusztától és a Libánontól a nagy folyamig, az Eufrátesz folyamig, nyugat felé pedig a Nagy-tengerig a ti területetek lesz a hetiták egész országa” (Józs 1,4). Izráel határai ritkán estek egybe az Eufrátesz völgyével, az Eufráteszt mégis olyan határnak tekintették, ami elválasztja Isten választott népét az ellenséges népektől. Ez tehát az első elem, amit figyelembe kell vennünk az Eufrátesz folyó szimbolikus értelmezésénél. Ha Izráel hű maradt volna a szövetséghez, Isten, mint természetes védvonallal, az Eufrátesz folyóval védte volna őket ellenségeikkel szemben.

Az Eufrátesz azonban, ami biztonságot adó védelem lehetett volna, ha Izráel hű maradt volna az Úrhoz, a hűtlenek számára Isten büntető eszköze: Ézsaiás azt írta: a nép megvetette Siloah csendben folydogáló vizát, ezért „rájuk zúdítja az Úr az Eufrátesz hatalmas és nagy vizét, Asszíria királyát teljes hatalmával. Mindenütt kilép medréből, és elárasztja mindenütt a partjait. Betör Júdába, végig zúdul rajta, és nyakig ér” (Ézs 8,6-8). Ez a második elem, amit figyelembe kell vennünk: az Eufrátesz védvonal azoknak, akik hűek Istenhez, és természeti csapás azok számára, akik elpártolnak tőle.

A harmadik elem, amit figyelembe kell vennünk, János apostol és az őskeresztények perspektívája. Mi itt Magyarországon nyugatra nézünk: onnan várjuk az áldást és az átkot is. Az egész Közép-Kelet európai térségre jellemző ez a nyugatra tekintés, vele együtt a nyugat felé való vándorlás. Ezzel szemben Izráel és az őskeresztények is, keletre (időnként északra) néztek, onnan várták mind az áldást, mind az átkot. János korában a Római Birodalom volt a lakott föld. Tudták, hogy a birodalom területén kívül is élnek emberek, de azokra úgy tekintettek, mint a huszadik század elején élt európaiak a marslakókra. János korában az Eufrátesz volt a Római Birodalom keleti határa, de nemcsak ez, hanem egyszersmind a lakott föld határa is. Ami az Eufrátesz térségében történt, arra úgy tekintettek tehát, mint a lakott földet érintő jó vagy rossz dologra. A Jelenések könyve érdekes módon követi ezt a perspektívát: az mondja, hogy az Eufrátesz az a határ, ami elválasztja egymástól a mennyei és a földi világot. Minden, ami Istentől jön, keletről jön, ezért az Eufrátesz volt az a határ, ahonnan az isteni beavatkozásokat várták.

Mindezeket összegezve kimondhatjuk, hogy a folyónak egyértelműen szimbolikus jelentése van: azt a pontot jelöli, ahol Isten beavatkozik a lakott föld ügyeibe, hogy igazságot szolgáltasson könyörgő népének, és figyelmeztető, megtérésre ösztönző büntetéssel sújtsa azokat, akiket még lehet. Ezt fejezi ki a szövegben a passzív szerkezet (isteni passzívum): „eloldatott a négy angyal” (Jel 9,15), a szerző nem közli, hogy ki oldozta el az angyalokat, mert mellékes a végrehajtó személye, az a lényeg, hogy a menny Istene áll a dolgok mögött. Ő védelmezi elpecsételt szolgáit, és ő áll bosszút azokon, akik megátalkodott módon bántalmazzák őket. A hét trombita idején ez a bosszúállás félelmetes, de nem végzetes, nemcsak az elpecsételtek, a többiek számára is nyitva áll az a lehetőség, hogy megtérve Isten szárnyai alá meneküljenek.

A hatodik csapás

Térjünk át a könyv eszkatológiai részére, és beszéljünk az Eufrátesz folyó szerepéről a hatodik csapás idején! Először olvassuk el a szakaszt: „a hatodik is kiöntötte poharát a nagy folyamra, az Eufráteszre, és kiszáradt a vize, hogy megnyíljék a napkeletről jövő királyok útja. És láttam, hogy a sárkány szájából, a fenevad szájából és a hamis próféta szájából három tisztátalan lélek jön ki: olyanok, mint a békák, mert ördögi lelkek ezek, akik jeleket tesznek, és elmennek az egész földkerekség királyaihoz, hogy összegyűjtsék őket a mindenható Isten nagy napjának harcára. (Íme eljövök, mint a tolvaj: boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét.) És összegyűjtötték a földkerekség királyait arra a helyre, amelyet héberül Harmagedónnak neveznek” (Jel 16, 12-16).

A hét csapás idején, már nincs olyan kategória, hogy „a többi ember”: gonoszok vannak, és elpecsételtek, akik Isten védelme alatt állnak. Minden ember sorsa eldőlt, ezért lejárt a próbatétel, vagy a kegyelem ideje. Az első négy csapás egyetemes (Jel 16,1-9), az ötödik a fenevad királyi székét sújtja (Jel 16,10-11), a hatodik ismét egyetemes, hiszen a föld királyait, népeit és hadseregeit érinti (Jel 16,12-16), és egyetemesnek kell tekintenünk a hetediket is, ámbár a könyv szerint ez a csapás kifejezetten Babilonra hullik (Jel 16,17-21), de később megtudjuk (Jel 17,1-18,24), hogy Babilon az elkárhozott gonoszok gyülekezete. Értelemszerűen kijelenthetjük, amit már a trombitáknál megállapítottunk, hogy az Eufrátesz folyónak, mint földrajzi fogalomnak a hatodik csapásban sincs értelmezhető jelentése, ezért itt is szimbolikusan kell értelmeznünk. Kérdés, hogy mit jelent e szimbólum a hatodik csapás összefüggésében?

A hatodik csapásról szóló szakaszt négy egységre bonthatjuk: (1) az első az Eufrátesz kiszáradásáról szól (Jel 16,12); (2) a második elmondja, hogy a három tisztátalan lélek a föld összes királyát összegyűjti, de nem egy közönséges háborúra, hanem „a mindenható Isten nagy napjának harcára” (Jel 16,13-14). (3) Ezt egy zárójeles betoldás követi, ami egyben a Jelenések könyve harmadik boldogmondása (Jel 16,15); (4) végül megtudjuk, hogy a tisztátalan lelkek tevékenysége eredményes lesz, a népek összegyűlnek egy titokzatos helyen, „amelyet héberül Harmagedónnak neveznek” (Jel 16,16). Tekintsük át részletesen ezeket a szakaszokat!

Az Eufrátesz száraz medre és a keleti királyok: Isten terve szerint az Eufrátesz természetes határfolyó lett volna, ami elválasztja a választott népet az idegen népektől, de Izráel hűtlenség emiatt nem valósult meg ez a terv. Az Eufrátesz Babilon városának természetes védvonala, és Babilónia birodalmának éltető vízforrása lett. Babilon olyan szimbólum a Jelenések könyvében, ami a kárhozatra ítélt gonoszok végső gyülekezetét jelképezi. Jeremiás azt írta róla, hogy „nagy vizek mellet lakó, kincsekben gazdag nép” (Jer 51,13). A Jelenések könyve ezzel szemben kijelentette, hogy az Eufráteszt jelképesen kell vennünk: „a vizek, amiket láttál, ahol a parázna asszony (Babilon) ül: a népek és a seregek, a nemzetek és a nyelvek” (Jel 17,15). „Az Eufrátesz folyó így a világ népeit jelképezi, valamint e népek civil kormányait, akik támogatják Babilon vallási tekintélyét az utolsó napokban. Az Eufrátesz kiszáradása is jelképes, azt jelenti, hogy azok a világi hatalmak és népek, amelyek az utolsó időben Babilon rendelkezésére álltak, immár visszavonják támogatásukat e vallási hatalomtól” – állatja Ranko Stefanovic, a Jelenések könyvéhez fűzött magyarázataiban.[2]

A napkeletről jövő királyok kifejezés az újbabiloni birodalom bukásának körülményeire való utalás: a Cyrus, perzsa uralkodó által vezetett hadsereg, úgy foglalta el Babilont, hogy elterelte az Eufrátesz vizét. és mivel a folyó medre „kiszáradt”, a katonák az üresen maradt mederben bevonultak a városba. Ironikus módon az a folyó, ami a biztonságos védelem eszköze volt a babiloniak szemében, lett a város bevételének eszköze. Cyrus saját fegyverüket fordította a babiloniak ellen. A perzsa uralkodó tette azonban túlmutatott az egyszerű hatalomváltáson, és többről szólt, minthogy most perzsák uralkodnak ott, ahol eddig kaldeusok uralkodtak. Cyrus tettének Izráel, még inkább a megváltás terve szempontjából volt jelentősége: a király a babiloni birodalom meghódításával lehetővé tette a zsidóság hazatárását, a templom és a város újjáépítését, és ezzel előkészítette a Messiás eljövetelének útját. A napkeleti királyok eljövetelének a Jelenések könyvében is Isten népe szabadulása szempontjából van jelentősége. Ezért fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a könyvben kire vonatkozik a napkeleti királyok szimbolizmusa?

Miután megállapítottuk, hogy az Ószövetség földrajzi korlátozásainak a Jelenések könyvében nincs jelentősége, és hogy az Eufrátesz folyó szimbolikusan értelmezendő, tartsuk meg ezt a szimbolikus értelmezést a keleti királyokkal kapcsolatban is. Milyen esemény teszi lehetővé, hogy Isten gyermekei kiszabaduljanak Babilon elnyomása alól? Bizonyára nem a távol-keleti népekre kell itt gondolnunk, hanem arra, amiről maga a könyv szól, miszerint Jézus Krisztus mennyei seregek kíséretében jön el, hogy kiszabadítsa népét. Kérdés, hogy vajon a Szentírásban, és ezen belül a hatodik csapásról szóló szakaszban van-e olyan utalás, mi alátámasztja ezt az értelmezést?

Az Újszövetség számos szakasza ad hírt arról, hogy Isten szabadítása napkeletről jön: Zakariás énekében azt olvassuk, hogy fia születése, aki Jézus előfutára lesz, Isten üzenete volt arról, hogy Isten „meglátogat minket a felkelő nap magasságából, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa” (Lk 1,78-79). Jézus úgy nevezi magát a Jelenések könyvében, hogy ő „a fényes hajnalcsillag” (Jel 22,16), prófétai beszédében kijelentette, hogy a villámláshoz hasonlóan, az ő eljövetele is „napkeletről támad, és ellátszik nyugatig” (Mt 24,27). A napkeletről jövő királyok királya személy szerint Jézus Krisztus, akinek „ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jel 19,16). Kik azok a királyok és urak, akiknek Jézus Krisztus a Király és Ura? Egyfelől a mennyei sereget, másfelől a megváltottak, „akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak, a hűségesek” (Jel 17,14). Isten országában ez utóbbiak „uralkodni fognak a földön” (Jel 5,10).

Három tisztátalan lélek és a föld királyai: Babilon természetes védvonalának kiszáradása, a fejetlenség, ami Babilon korábbi szövetségeseinek kiábrándultságából fakad (Jel 18, 9-20), előkészíti az utat Krisztus második eljövetelének, és a megváltottak szabadulásának. Ez nem azt jelenti, hogy a gonoszság erői belátták, hogy a harc értelmetlen, és meghódoltak a királyok Királya és az urak Ura előtt. Sem Sátán, sem az ő eszközei nem nyugszanak bele a vereségbe. Erről szól a szakasz második része: János látja, hogy az ördögi háromság (a sárkány, aki maga az ördög, és két eszköze: a tengerből és a földből feljövő fenevad; utóbbit itt hamis prófétának nevezi a könyv) egy mindent eldöntő rohamot készít elő, és ezzel leleplezi tisztátalan és visszataszító mivoltát. Isten pedig helyben hagyja döntésüket, és közreműködik abban, hogy elérjék a célt, amit maguk elé tűztek. Nem egyéb ez, mint Isten bábeli torony építésekor tanúsított magatartásának kifordított változata.

Mit jelent ez? Az özönvíz után az emberek összefogtak, hogy égig érő tornyot építsenek, ami összefogja őket a Teremtő elleni lázadásban (1Móz 11, 4). Isten előre látta, hogy az út, amit az emberek választottak, hova vezet, ezért kegyelmesen beavatkozott: idegen nyelveket adott nekik, és azt a gőgöt, ami már ott volt a szívükben, átformálta faji, nyelvi, nemzeti gőggé, hogy a szívükben lévő gőg megakadályozza őket abban, hogy összefogjanak az Isten elleni nyílt lázadásban: „így szélesztette el őket onnan az Úr az egész föld színére, és abbahagyták a város építését” (1Móz 11,8).

Eszerint a nyelvek és a nemzetiségek Istentől vannak, de Isten nem jókedvében adta azokat, hanem az ember lázadó természete feletti elkeseredésében. Olyan fékek és ellensúlyok ezek, amelyek számtalanszor megakadályozták az emberi család összefogását. Ezért eleddig zátonyra futott minden olyan kísérlet, ami az emberiség egyesítésére irányult. Az ok ugyanaz maradt: a nemzeti, faji gőg és büszkeség. Isten egy vérből teremtett bennünket magyarokat, románokat, szerbeket, horvátokat, arabokat és zsidókat, fehéreket és feketéket. Az volt a szándéka, hogy mint testvérek, egy nyelvet beszéljünk, és szót értsünk egymással. Miután Isten szándéka visszájára fordult: az emberi közösség nem a jóban, hanem a rosszban fogott össze, Isten olyan különbségekkel és eltérésekkel árasztott el bennünket, ami újabb és újabb polarizációt szül közöttünk.

Isten azonban egyetlen egyszer, a történelem végén felfüggeszti a fékeket és az ellensúlyokat, már nem akadályozza a gőgös embereket abban, hogy szabad teret adjanak önpusztító fölfuvalkodottságuknak. És akkor megjelennek a tisztátalan lelkek, akik felkeresik a föld királyait, hogy egy globális kormányzatban egyesítsék őket. És sikerülni fog. Miért, „mert Isten adta szívükbe, hogy végrehajtsák szándékát, hogy szándékuk egy legyen, és felajánlják királyságukat a fenevadnak, míg be nem teljesednek Isten igéi” (Jel 17,17).

Hogy segítheti a jó Isten a gonoszság kiteljesedését? Ez egy súlyos kérdés. Ez a szakasz a fáraó szívének megkeményítésével párhuzamos gondolatot képvisel (2Móz 7,3-5), olyasmit, ami Habakuk prófétát is meglepte (Hab 1,12-17). Szerintem egyetlen oka van: a nagy küzdelem alapelve belátás és elfogadás. Isten Lelke minden embert ösztönöz, de senkit nem kényszerít a jóra. Ha az emberek következetesen a rossz oldalra állnak, végül Isten azt mondja: tisztelem a választásodat, a kárhozat közelebb áll hozzád, mint az üdvösség, ezért nem forszírozom tovább a dolgot, legyen a te akaratod szerint! Én az irgalom edényévé akartalak tenni, te a harag edénye akartál lenni, legyen így annak minden következményével együtt![3]

Eljövök, mint a tolvaj: Isten olyan dolgokat nyilatkoztat ki János apostol előtt, ami akkor valósul meg, amikor már bezárult a kegyelem ajtaja, de akik olvassák ezt a könyvet akkor olvassák, amikor még az nyitva áll. Ezért Isten egy zárójelbe tett pásztori intéssel és egy ígérettel szólítja meg az olvasót: amiről itt szó van, sokkal előbb bekövetkezhet, mint gondolnád. A babiloni uralkodó még ki sem józanodott, már ott voltak a perzsák a palotában, így lesz az Emberfiának eljövetele is: miközben az emberek a legnagyobb biztonságban érzik magukat, „akkor tör rájuk a végső romlás, mint a fájdalom a várandós asszonyra, és nem fognak megmenekülni. Ti azonban, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lepne meg titeket” (1Thes 5,3-4). Nemcsak Pál apostol, hanem az evangélisták is éberségre és józanságra késztetik az olvasókat. Jézus szavait idézve hangoztatják, „vigyázzatok magatokra” (Lk 21,34-36), „vigyázzatok tehát” (Mk 13,35-37).

Tisztán látni a bibliai tanítások kérdésében, önmagában is jó dolog lehet, de valódi értelmet csak akkor nyer, ha a tisztánlátás helyes magatartással párosul. A bibliai apokaliptika nem fotelben ülő teológusok üres spekulációja. Olyan műfaj ez, ami bölcsekké és nem okoskodó emberekké teszi művelőit: E kritikus időben Krisztus követőit lelki éberség fogja jellemezni. Ha a riadó hangzik, nem lepődnek meg, nem fognak ruhátlanul szaladni, mint azok az őrök, akik elaludtak, a kapitány pedig elégette ruháikat, ezért megszégyenülve kellett elmenniük. Ranko Stefanovic szerint e boldogmondás hátterében egy Misnából ismert történet áll, miszerint a Jeruzsálemi templom kapitánya éjjel körbejárta a bekerített területet, és ellenőrizte az őröket. Aki elaludt, azzal büntették, hogy megfosztották ruháitól, és mezítelenül elkergették. A mezítelenség pedig az ókorban a megszégyenítés legsúlyosabb formája volt.

E boldogmondás olyan ruháról szól, ami nem a mienk, hanem amit Krisztustól kapunk. A szöveg üzenete világos tehát, csak az érezheti magát biztonságban a végső események összefüggésében, aki – mint egykor Énok – Istennel jár (1Móz 5,22-24). Csak azok öltözhetnek Krisztus igazságának ruhájába, akik szilárdan megállnak „a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak” (Jel 3,10).

Világszéles találkozás Harmagedónban: A tisztátalan lelket erőfeszítése nem vall kudarcot: összegyűjtik a földkerekség királyait arra a helyre, amelyet héberül Harmagedónnak neveznek (Jel 16,16). Az a gond, hogy nincs olyan hely a földön, amit héberül így neveznek. Az összetett szó egyik változata azt lehet, hogy „Megiddó hegye”. Megiddó létezik, de nem hegyvidéken, hanem egy síkságon van. Igaz, hogy megerősített város volt, az Egyiptomból Damaszkuszba vezető út mellett volt, ezért sok harcot megélt, stratégiai szempontból fontos település volt. Ez a síkság a Karmel-hegy és a Genezáret-tó között terül el, ezért sokan Illés történetére való utalást látnak benne. Illés 850 „hamis prófétával” szembesült (1Kor 18), amikor a hegyen leleplezte Baált és papjait. Ha a Jelenések könyve valóban erre az eseményre utal, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az „armageddoni csata”, nem fizikai háború. hanem a világosság és a sötétség erői közötti harc utolsó, mindent eldöntő ütközete. Mivel ez világméretű küzdelem, a rejtélyes helyszínnek pusztán szimbolikus jelentősége van. Vigyázó szemünket ezért ne Palesztinára, ne is az Eufráteszre vessük, hanem „nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte lévő öröm helyet – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült” és reá tekintve „állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát” (Zsid 12,1-2)!

---

[1] Hans LaRondelle: How to Understand the End-Time Prophecies of the Bible, First Impressions, Sarasota, 1997, 386-390. p

[2] Ranko Stefanovic: Revelation of Jesus Christ, Commentary on Book of Revelation, Andrews University Press, Berrien Springs, 2002, 490. p.

[3] Szilvási József: A gőgös Babilon bűnhődése, Advent Kiadó, Budapest, 2019, 17-24. p.