„Méltó vagy, Urunk!”
Az apokalipszis Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amit Isten adott neki, hogy bemutassa mindazt, aminek hamarosan be kell következnie. Ez nem azt jelenti, hogy az apokalipszis előre megírt világtörténelem, hanem azt, hogy megismerjük belőle az alázatos szeretet, illetve a gőg és a gyűlölet közötti küzdelem végső kimenetelét. Előbbit a Bárány (Jézus Krisztus), utóbbit a Sárkány (az ördög) testesíti meg a könyvben, de mind a Báránynak, mind a Sárkánynak megvannak a maga eszközei, és megvan a territóriuma is. A Báránnyal és követőivel kapcsolatos dolgokat a könyv égi helyszínen történő események formájában írja le, míg a Sárkány követőit földlakóknak nevezi, szó szerint a földön ülő emberek vagy intézmények formájában írja le.
Az apokalipszis nemcsak arról szól azonban, aminek hamarosan be kell következnie, hanem arról is, hogy az események milyen hatással vannak a Bárány, illetve a Sárkány követőire és eszközeire. Ezt a hatást a Bárány követői esetében a himnuszokból ismerjük meg, míg a Sárkány követőiről megtudjuk, hogy a földlakó emberek minden alkalommal, amikor a Bárány diadalt arat a Sárkány fölött, istenkáromlásban törnek ki (Jel 16,9,21).
Himnusz és káromlás áll tehát egymással szemben a könyvben, mint a küzdelem két ellentétes oldalon álló táborainak reakciója. A káromlás nem épületes dolog, ezért nem fogok szólni róla, szeretném azonban áttekinteni azokat a himnuszokat, amelyekben az Isten és a Bárány szolgái – angyalok és emberek – megéneklik az események során szerzett tapasztalataikat.[1]
Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké
Jacob Taubes, zsidó filozófus szerint „minden apokalipszis az örökkévaló győzelméről szól. E szólás az örökkévalóság jelzéseinek vétele. Az apokalipszis már az első jelekben a bevégzettet pillantja meg, és amit meglátott, bátran szavakba foglalja, hogy előre jelezze a még teljesületlent. Az örökkévalóság győzelme végigvonul a történelem színterén.”[2]
Szokatlan könyv a Jelenések könyve; miközben a szerző az üldözött egyházat szólítja meg, olyan himnuszokat találunk a könyvben, melyek a seregek győztes Uraként dicsőítik Istent és Jézus Krisztust (Jel 4,8,11; 5,9-10,12,13-14; 6,10; 7,10,12; 11,15,17-18; 12,10-12; 15,3-4; 19,1-4, 6-7).
Van-e biztosítékunk arra, hogy az Apokalipszis nem okoz csalódást nekünk? Ha a körülményekre és az egyház földi állapotára tekintünk, van okunk félni, de a megdicsőült Krisztus azt mondta: „Ne Félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai” (Jel 1,17-18). A Jelenések főhőse az Atya, aki a trónon ül, a Szentlélek, aki betölti a földet (Jel 1,4; 3,1; 4,5, 5,6) és Jézus Krisztus, a hű tanú, „aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme, aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen” (Jel 1,4-6).
Egy történet jut eszembe erről, amit Robert E. Coleman örökített meg az angyalok énekéről szóló könyvében. Miszerint 1799 húsvétjának reggelén megjelentek Napóleon seregei Ausztria harmadik legnagyobb városának határán. A városi tanács sebtében összegyűlt, hogy megtárgyalja a haditervet. Mivel az ellenállás kilátástalannak tűnt, úgy döntöttek, hogy felhúzzák a fehér lobogót és megadják magukat. Erre megszólalt a gyülekezet presbitere, és azt mondta: húsvét van, királyunk feltámadásának napja. Nem mondhatunk le arról, hogy megünnepeljük Jézus Krisztus győzelmét, ezért szólaltassuk meg a város miden harangját, hogy szerte vigyék a Király győzelmének hírét. A történet szerint, amikor a franciák meghallották a harangok örömtől duzzadó zenéjét, azt hitték, hogy az éj leple alatt megjöttek a felmentő seregek, ezért visszavonultak. Nem tudjuk, hogy pontosan így történt-e a dolog, de tény, hogy a franciák meghátráltak Feldkirch mellett. Énekeljük mi is az Apokalipszis himnuszait, mert így nemcsak a történelmen, de a mi életünkön és átvonul az örökkévalóság győzelme!
A létezés öröme (Jel 4,8)
Az Apokalipszis összes himnusza Isten lakhelyén, a mennyei templomban hangzik el. Mivel ez a világ egészen más, mint, amit mi ismerünk, bemutatásakor János kénytelen hasonlatokkal élni. A inkább érzékeltetik, mint kiábrázolják a mennyi valóságot. Az Atya a trónon ül, biztos kézben tartja a világmindenséget. A kép bensőséges békét áraszt, a drágakövek fénye szivárványként ragyogja be a trónt (Jel 4,1-3); a szivárvány pedig Isten békéjének a jele (1Móz 9,12-17).
Isten trónjánál, középen négy lényt látunk (vö.: Ézsaiás 6,2), akik a teremtmények négy legelőkelőbb csoportját képviselik: az oroszlán a vadállatok-, a bika a háziállatok királya, a sas a madaraké, az ember pedig a teremtés koronája (Jel 4,6-8/a). É négy élőlány az egész teremtett világ képviseletében áll az Isten trónjánál. Testük szemekkel és szárnyakkal van tele, hogy meglássák, majd gyorsan és hatékonyan végrehajtsák Isten szándékát. E négy élőlény, akik a lehető legközelebb vannak Istenhez, énekli az első himnuszt: „szünet nélkül, éjjel és nappal ezt mondták: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő” (Jel 4,8/b; vö.: Ézsaiás 6,2-3 ).
A himnusz három dolgot nyilatkoztat ki Istenről, elmondja, hogy Isten szent, mindenható és örökkévaló. Szentsége azt jelenti, hogy Ő egészen más. Isten nem a teremtett világ része, hanem a világ fölött áll. A szentség ugyanakkor tisztaság is. Isten szent, nem szennyezte be a bűn. „Szemed tiszta, nem nézheti a rosszat” – írta róla Habakuk próféta (Hab 1,13). Isten „szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített” (Zsid 7,26). A kinyilatkoztatás második eleme, hogy Isten mindenható. Összesen hét helyen találjuk meg ezt a szót a Jelenések könyvében (Jel 1,8; 4,8; 11,17; 15,3; 16,7,14; 19,6,15; 21,22). Isten a mennyben van, és „megalkotott mindent, amit akart” (Zsolt 115,3). „Lássátok be – énekelte róla Mózes a pusztában –, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül. Én adok halált, és én adok életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, aki kezemből kimentsen” (5Móz 32,39). És végül Isten a Létező, a „Vagyok” (2Móz 3,14). A négy élőlény himnusza a létezés öröméről szól tehát. Sajnos, elvesztettük a létezés örömét, felcseréltük azt, a tevékenység és a birtoklás kétes örömével.[3] Ezért újra meg kell tanulnunk örülni annak, hogy élünk és vagyunk. Madách Imre „Az ember tragédiája” című drámában Éva, illetve Ádám szájába adta az emberi élet e két ellentétes értékrendjét. Éva ezekkel a szavakkal lép a színpadra: „Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!”, mire Ádám rávágja: „És úrnak lenni mindenek felett!”. Nos, nem lehetünk urak mindenek felett, de hálát adhatunk azért, hogy élünk. Tanuljuk meg a létezés örömét az Apokalipszis első himnuszából!
A teremtő dicsérete (Jel 4,11)
János Isten trónja körül huszonnégy trónt látott. A trónokon vének ültek fehér ruhában, fejükön aranykoronával (Jel 4,4). Valahányszor elhangzott a négy élőlény éneke, a vének felálltak, leborultak a trón előtt, a földre tették koronájukat, és elénekelték a második himnuszt: „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett” (Jel 4,9-11). E huszonnégy vén kiléte hosszú ideje foglalkoztatja az írásmagyarázókat. A legvalószínűbb magyarázat szerint a könyv arra utal, hogy a jeruzsálemi templomban a papokat és a lévitákat huszonnégy-huszonnégy osztályba sorolták (1Krónika 24,1-5; 25,1-31). E huszonnégy pap és templomi énekes mennyei párhuzamosát látjuk a Jelenések könyvében. Beszédes a koronájuk, ami nem királyi ékszer, hanem győzelmi koszorú. Mivel az angyalok nem viselnek koronát, a vének feltehetően a megváltottak első zsengéi, ezért ők képviselik Isten ma még küzdő egyházát a mennyei istentiszteleten. Később hozzájuk csatlakozik a 144 000, mint a megváltottak közössége (Jel 14,1-5).
A vének kiléténél fontosabb azonban az a bizonyságtevés, amit elmondanak: először a trónon ülő méltóságáról szólnak, majd Uruknak és Istenüknek nevezik őt, végül eléneklik, hogy Isten azért méltó a dicsőségre, a tisztességre és a hatalomra, mert ő teremtette a világot. A Jelenések könyvében a méltóság nem rang, hanem olyan felhatalmazás, ami mögött egy meghatározott teljesítmény áll. Később látni fogjuk, hogy a Bárány is méltó arra, hogy leborulva dicsőítsék őt, és ennek alapja a megváltás (Jel 5,9-10). Isten azért méltó rá, hogy énekbe foglaljuk dicsősségét, tisztességét és hatalmát, mert ő teremtett bennünket.
Különösen figyelemre méltó, hogy a vének megvallják, aki a trónon ül, ő a mi „Urunk és Istenünk”. Domitianus császár, akinek idejében János Patmosz szigetén raboskodott (Jel 1,9), megkövetelte, hogy amikor a helytartók levelet írnak neki, így szólítsák meg őt: „Mi Urunk és Istenünk!”. Ellenben a keresztényeket üldöztette, mert nem tekintették őt uruknak és istenüknek.
Ez az ének a mi gyökereinkre emlékeztet bennünket. Énekeljük hát gyakran Teremtőnk dicséretét! Robert E. Coleman szerint a gyülekezet azáltal, hogy kizárólag annak dicsőségét, tisztességét és hatalmát hajlandó énekbe foglalni, aki a mennyei trónon ül, kijelenti, hogy nem vesz részt e világ bálványimádó istentiszteletein, és nem imád olyan lényeket, akik porból vétettek és ismét porrá lesznek (Rm 1,18-31). Ha mindent Isten teremtett, akkor bennünket is, és akkor mindenért, akik vagyunk, egyedül őt illeti meg a dicsőség, a tisztesség és a hála. Istennel szemben nincs „saját rész”, mert ha nem teremtett volna meg bennünket, nem is jöhettünk volna e világra.
A megváltó dicsérete (Jel 5,9-10)
A mennyei istentisztelet közepén egy új felvonás veszi kezdetét: János meglátja, hogy az Atya mellett egy hét pecsétes tekercs van a trónon. Ez a tekercs a mennyei király végrendelete, ami a megváltottak jutalmáról szól. De hogy átvehessük az örökséget, szükség van valakire, aki „méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit” (Jel 5,2). Ki lehet ő? Egyedül Isten Báránya lehet az, aki megszerezte az örökséget számunkra. Ezért amikor a Bárány elfoglalja helyét az Atya mellett a trónon, a huszonnégy vén új éneket énekel: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; és a mi Istenünk papjaivá és országa népévé tetted őket, és uralkodni fognak a földön” (Jel 5,9-10).
Mond-e valamit nekünk ez az ének? Eszembe jut egy tapasztalat, amit néhány éve megéltem. Amikor lejöttem a szószékről, elém állt egy gyülekezeti tag, és határozott hangon azt mondta: „Te nem vagy magyar.” Döbbenet és kíváncsiság lehetett az arcomra írva, mert nemcsak én, hanem a felmenőim is Magyarországon születtek. A tag, aki egy szomszédos országból települt át, így folytatta: „Te olcsón jutottál a magyarsághoz, mi megszenvedtünk érte”. Ez az ének arról szól, hogy a Bárány szenvedett, sőt meghalt azért, hogy a különböző törzsek és nyelvek, nemzetek és népek egy új néphez, az üdvözültek közösségéhez tartozhassanak. A huszonnégy vén azért tudja önfeledten magasztalni a Bárányt, mert nem egyszerűen beleszületett az Isten országába, hanem a Bárány áldozata révén elérte azt, ami egyébként elérhetetlen volt számára: megszabadult a rossztól és a haláltól, és elnyerte az örök életet.
A keresztény gyülekezet csak akkor tudja szívből elénekelni a vének énekét, ha megtapasztalta, mit jelent átmenni a halálból az életre. Engedje meg a jó Isten, hogy mi is tiszta szívvel énekeljük: „Az Úrban nincsen észak s dél; nincs kelet, sem nyugat, csak egy nagy testvér közösség a kéklő ég alatt. Ha bárhonnan is származol, Ó! testvér nyújts kezet! Mint egy Atyának gyermeke, én egy vagyok veled. Az Úrban íme együtt van, most minden földi nép, mert Krisztus minket egyé tett, és vár az üdvösség” (Hitünk énekei 308).
A himnuszok összekötnek (Jel 5,11-14)
A Jelenések könyve negyedik és ötödik fejezete egy egységet alkot. Egy olyan ünnepélyt találunk itt, melyben több kórus énekel. A teremtett világot képviselő négy élőlény kezdi (Jel 4,8), és ők mondják ki az Áment is (Jel 5,14). A „program” elején (Jel 4,10) és végén (Jel 5,14) leborul a huszonnégy vén. Az ünnep az Atya és a Szentlélek színe előtt kezdődik (Jel 4,2-5), majd a megdicsőült Krisztus is elfoglalja helyét a trónon (Jel 5,6-8). A kórusok ezután együtt magasztalják az Atyát és a Fiút. Immár ismét teljessé vált a Szentháromság közössége, begyógyult a seb, amit a Fiú önmegüresítése és kereszthalála ütött rajta. A trónról kiáradó harmónia visszatükröződik a teremtett világban: már nemcsak a négy élőlény és a huszonnégy vén énekel: előbb tízezerszer tízezer angyal egyesül velük (Jel 5,11), majd minden teremtmény mennyen és földön (Jel 5,13) énekelni kezd.
Nem véletlenül van ez így: míg a démonok megosztanak, addig az Atya, Fiú, Szentlélek Isten szeretetközössége a teremtmények énekét is összehangolja. Oszd meg és uralkodj! Ez a Sátán filozófiája. Árasszuk ki szeretetünket teremtményeinkre, hogy ők is egyesüljenek a szeretetben! Ez a Szentháromság programja. Ha az énekek szövegét nézzük, semmi újat nem találunk benne, méltóságról, erőről és gazdagságról, bölcsességről és hatalomról, áldásról, tisztességről és dicsőségről énekelnek ők is, mint a négy élőlény és a vének (Jel 5,12-13), de immár ezt együtt teszik, senki nem marad ki, senkit nem rekesztenek ki, mindenki otthon érzi magát, akiben visszhangra talált az isteni szeretet. Jézus ezért az egységért könyörgött a főpapi imában: „megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen és én is őbennük” (Jn 17,24-26).
A hiúság, a büszkeség és a gőg elválaszt, a szeretet összeköt. Erről a szeretetről szólnak, ezt magasztalják az égi lények himnuszai. Ez a szeretet nem személyválogató, magában foglal mindenkit, aki örömmel csatlakozik a menyei kórushoz. A keresztények az Apostoli hitvallásban megvallják, hogy hiszik „a szent egyetemes egyházat, szentek közösségét”, ehhez képest, ha az egyházakra tekintünk, mindenütt szakadásokat és belterjességet tapasztalunk. Milyen messze vagyunk az Apokalipszis himnuszaitól, és milyen mély ellentmondás van hitvallásunk és a valóság között! Egyetemességet vallunk, és kirekesztéssel párosult belterjességet gyakorlunk! Urunk és Istenünk! „Nevelj minket egyességre, mint Atyáddal egy te vagy; míg eggyé lesz benned végre minden szív az ég alatt” (Hitünk énekei 310).
A mártírok éneke (Jel 6,10)
Az Apokalipszis ötödik fejezetében lezárult az első kórusünnepély, amit lényegében a Bárány beiktatási ünnepségének tekinthetünk. A Bárány kezébe vette a könyvet, és egyenként feltörte a pecséteket. Amikor az ötödik pecsétet feltörte, János „az oltár alatt” meglátta azok lelkét, akiket megöltek Isten igéjéért és azért a bizonyságtételért, amit megtartottak (Jel 6,9). Aztán meghallotta, hogy ezek a lelkek „hatalmas hangon kiáltanak” (Jel 6,10). Kiáltásuk Zsoltárok könyvében található panaszzsoltárokra emlékeztet bennünket: „Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6,10).
Az első dolog, amin egyesek meglepődnek, hogy a keresztények könyörögnek, hogy Isten bosszulja meg az őket ért sérelmeket, és büntesse meg azokat, akik szenvedést okoztak nekik. Mindez Isten színe előtt, az ő templomában történik; és ahelyett, hogy Isten elítélné őket ezért, fehér ruhába öltözteti mindegyiket. Elismeri ártatlanságukat, és panaszuk jogosságát. Nem szabad meglepődni ezen: Isten elítéli az önbíráskodást (Rm 12,19), de a visszaéléseket megtorolja. Azt üzeni nekünk: „senki ne károsítsa meg és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben, mert bosszút áll az Úr mindezekért” (1Thes 4,6). A bűn rendezésének szerves része az isteni igazságszolgáltatás, és méltányos büntetés. Isten az ítélet napján számon kéri szolgái vérét az ő ellenségeiken (Jel 19,2). Így a mártírok kiáltása nem mellékszál, hanem egy kiemelkedően fontos elem a Jelenések könyvében.
A megváltottak éneke (Jel 7,10)
A hatodik pecsét után megállt, és megvárta, hogy az angyalok elpecsételjék a megváltottakat (Jel 7.1-8). Ezután egy újabb ünnepi szakasz veszi kezdetét, melynek keretei között két himnusz hangzik el: az elsőt a megváltottak serege (Jel 7,10), a másodikat az angyalok kórusa énekli (Jel 7,12). Fordítsuk figyelmünket a megváltottak énekére, akik „nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében” (Jel 7,14). Az üdvözültek seregéről van szó, akik most csatlakoztak azokhoz a kórusokhoz, melyek a Bárány trónra emelése idején énekeltek (Jel 5,6-14). A megváltottak az üdvösség okáról és forrásáról énekelnek: „Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé!” (Jel 7,10).
Senkinek nem szeretünk tartozni, minden számlát ki akarunk fizetni, cserében minden sikeres vállalkozásban részvényesekké akarunk válni. Ezt a gondolkodást sokan átviszik az üdvösség területére is. Úgy gondolják, azért üdvözülnek, mert megérdemlik; megdolgoztak érte. Igaz, hogy az erő Istentől van, de övék a munka, ezért a sikert is saját sikerükként könyvelik el. Ez a logika jól működik e világban, de idegen a mennyei világtól. Akik végül elnyerik az üdvösséget, tiszta szívvel éneklik „Nem én, csak Krisztus old meg minden kérdést, csak Krisztus Jézus az én életem; Csak Krisztus Jézus szívem drága kincse, csak Krisztus Jézus az üdvösségem!” (Hitünk énekei, 215).
Ha szeretnénk felvételt nyerni a megváltottak kórusába, tanuljuk meg az apostol prózában elmondott szavait: „kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki ne dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Ha így gondolkodunk ma, és így éneklünk a mennyben, akkor az angyalok kórusa egy antifónában válaszol: „Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön-örökké! Ámen!” (Jel 7,12). A mennyei értékrendben egyedül Istent illeti meg a dicsőség.
Krisztus a király (Jel 11,15-18)
A Jelenések könyvében van egy képsor, ami arról szól, hogy hét angyal egymás után megfújja a trombitát, és a trombiták szavára Isten különböző fenyítő eszközöket vet be, hogy megtérésére késztesse a föld népeit (Jel 9,20). Ez a törekvés felemás eredménnyel jár, de amikor a hetedik angyal is megfújja a trombitát, Isten lezárja a megváltás munkáját. A történet azzal fejeződik be, hogy „a világ felett a királyi uralom és mi Urunké és az ő Krisztusáé lett, és ő uralkodni fog örökkön örökké” (Jel 11,15). Az események alakulása arra készteti a huszonnégy vént, hogy énekeljen: „arcra borultak, és imádták Istent, és így szóltak: Hálát adunk neked, Urunk, mindenható Istent, aki vagy, és aki voltál, hogy nagy hatalmadat kezedbe vetted, és uralkodsz. Haragra lobbantak a népek, de eljött a te haragod és a halottak felett való ítélet ideje, hogy megadd a jutalmat szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és azoknak, akik félik a te nevedet, a kicsiknek és a nagyoknak, hogy elpusztítsd azokat, akik pusztítják a földet” (Jel 11,16-18).
A vének éneke a második zsoltárra hivatkozik, ami egy koronázási zsoltár, ugyanakkor messiási zsoltár is. Arról szól, hogy az Atya a Fiúnak adja örökségül a népeket, birtokul a földkerekséget, aki határozott kézzel vezeti őket (Zsolt 2,7-12). Krisztus királyi uralmának kiteljesedése ítélet és jutalom, azaz a megtorlás és a megjutalmazás ideje. Ez ellen az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek, nincs is rá szükség: a jók és a gonoszok, az üdvözültek és az elkárhozottak, mindannyian belátják, hogy Isten kormányzásának alapja a szeretet, az igazságosság és a méltányosság. Nemcsak a vének énekelnek erről, egy hasonló éneket találunk Pál apostol Filippi levelében, miszerint a felmagasztalt Jézus nevére meghajlik minden térd (mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, azaz az angyaloké, az embereké, sőt a démoni lelkeké is), és „minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,9-11).
Most jött el az üdvösség (Jel 12,10-12)
A Jelenések könyve szívében van egy látomás (Jel 11,19-14,20), ami átfogó képet ad a Szentháromság, illetve az antikrisztusi háromság (a sárkány, a tízszarvú és hétfejű, valamint a kétszarvú vadállat) közötti nagy küzdelem jellegéről és végkimeneteléről. A küzdelemben a sárkány és társai az agresszor szerepét töltik be, míg a Szentháromság a megtámadott. A támadás elsősorban „fiúgyermek” (Jel 12,4) ellen irányul, akit János a második zsoltárban szereplő Messiás Királlyal (Jel 12,5) azonosít. A sárkány nem Betlehemben támadta először meg Isten Fiát, a háború a mennyben kezdődött (Jel 12,7) és a földön folytatódik. A döntő csata színhelye pedig a golgotai kereszt volt, ahol Jézus kinyilatkoztatta Isten szeretetét, és leleplezte a sárkány valódi természetét. Erről szól az a himnusz, amit a tizenkettedik fejezetben olvashatunk:
„Most jött el az üdvösség, Istenünk ereje és királyi uralma, és az ő Krisztusának hatalma, mert levettetett testvéreink vádolója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolja őket. Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig. Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek és a tengernek, mert leszállt hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12,10-12).
Több dolgot is megtudunk ebből: először azt, hogy Krisztus megszerezte nekünk a győzelmet. A szabadulásra és az örök életre váró gyülekezet már a győztes oldalon áll, tagjai legyőzték a sárkányt. Nem a keresztények győznek Sátán és az ő eszközei felett, a győzelmet a Bárány vívta ki. Másodszor Sátán a háborút; tudja, hogy napjai meg vannak számlálva. Győztes már nem lehet, csupán kétségbeesett utóvédharcot folytathat, hogy akit még lehet, magával rántson a kárhozatba. Végül megtudjuk, hogy nekünk milyen részünk van a küzdelemben: tanúbizonyságot kell tennünk arról, hogy Isten szeretete legyőzte az ördögi gonoszságot. A tanúskodás nem csupán szavakban áll, hanem abban is, hogy a bizonyságtevők nem kímélik életüket mindhalálig (Jel 12,11). A könyv olvasói nem „fotelkeresztények”, akik a meleg kandalló mellől gyönyörködnek a küzdelemről szóló ábrázolásokban, hanem „vértanúk”, akik a Bárányért élnek, és ha kell a Bárány győzelméről szóló tanúságtétel keretében vállalják a halált. Ez volt János, akit a Patmosz szigetére száműztek „Isten igéjéért és Jézus bizonyságtételéért” (Jel 1,9), ezek voltak a Jelenések könyvének első olvasói, és végül ezek vagyunk mi is. Ez a kép ragadta meg Luther Mártont, aki egy mozgósító jellegű énekben megfogalmazta a szakasz üzenetét:
„A harcra erőnk mit sem ér; Mi csakhamar elesnénk; De küzd értünk a hős vezér, kit Isten rendet mellénk. Kérdezed: ki az? Úr Jézusom az, ki Isten Fia, az ég és a föl Ura; Ő a mi diadalmunk” (Hitünk énekei 285).
Mózes és a Bárány éneke (Jel 15,3-4)
A Jelenések könyve második felében (Jel 15,1-22,21) felpörögnek az események. Jézus esküvel erősíti meg ígéretét: „Bizony hamar eljövök!”, amire János türelmetlenül válaszol: „Ámen! Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20). A könyv gyors egymásutánban felvázolja azokat az eseményeket, melyek bevezetik Krisztus eljövetelét, és Isten országának felállítását. Ezek közül az első Krisztus közbenjáró szolgálatának megszakítása, amit Isten megtorló ítéletei követnek azok felett, akik konokul kitartottak az antikrisztusi háromság melletti elkötelezettségben. Ezeket az ítéleteket vezetik be az immár győztes keresztények hálaénekei. A könyv ezeket az énekeket Mózes és a Bárány énekének nevezi:
„Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (Jel 15,3-4).
Az írásmagyarázók megfigyelték, hogy a szerző e himnuszban legalább tíz ószövetségi igeszakasz legfontosabb gondolatait gyúrta össze. János nem eredetiségre törekedett itt, hanem arra, hogy Istennek a választott nép történetében véghez vitt nagy tettein keresztül ábrázolja a megváltás tervének végső eseményeit. Először arról ír, hogy Isten nagy és csodálatos műve, hogy megőrizte, és most visszavonhatatlanul üdvözíti népét. Ahogy hatalmas kézzel és erős karral kiszabadította Izráelt az egyiptomi fogságból, most úgy vezeti át őket a végső próbákon egyenesen a menny felé. Ez az ének azonban nemcsak Mózes és az egyiptomi szabadulást megélt választott nép éneke, hanem a Bárány éneke is, mert központjában a Bárány Jézus Krisztus megváltói szolgálata ál. Ez a szolgálat lett a szabadulás eszköze és alapja. Nemcsak a keresztények, hanem a népek is elismerik, hogy az az út, amit Isten választott, nevezetesen a szeretet, az igazságosság és a méltányosság útja, ámbár göröngyös, de mégis az egyetlen járható út.
Amikor ezeket elkezdtem leírni, egy lázongó vezér ösztönzésére dühöngő tömeg rohamozta meg az amerikai parlament épületét. S most, amikor folytatom, a szenátus elnöke arról beszél, hogy nem engednek az erőszaknak, inkább a békesség útját választják, és megszámolják a szavazatokat. Gyakran tűnik úgy, hogy a nyers erő hatékonyabb, mint a szelídség, az Apokalipszis himnuszai mégis arról szólnak, hogy a győzelem egyetlen hatékony eszköze, ha az ember kivárja, amíg lelepleződik a gonosz, és felragyog az igazság. Bár ez nem ének, hanem hitvallás, de ezek a gondolatok hatják át vizek angyalának és az Isten oltárának bizonyságtevését is: „Igazságos vagy Te, a Szent, aki vagy és aki voltál, hogy így ítéltél”; „Igen, mindenható Úr Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid” (Jel 16,5-7). A legjobb, amit Isten népe tehet ma, hogy béketűréssel várja a napot, amikor ezek a bizonyságtételek elhangoznak.
Halleluja (Jel 19,1-4)
A gőgös Babilon összeomlásáról szóló látomás (Jel 17,1-19,10) végén két kórusszámot találunk. E két kórusszám a mennyei seregek válasza arra a siratóénekre, amit Babilon uralmának haszonélvezői énekelnek, amikor a város összeomlik Isten ítéletei alatt (Jel 18,9-20).
Az első kórusszámnak különös jelentőséget kölcsönöz az a tény, hogy az Újszövetségben csak itt olvassuk a „Hallelúja!” szót. Ez a héber eredetű kifejezés egy felhívás: „Dicsérjétek az Urat!”, amit elsősorban a zsoltárokból ismerünk.
A dicsőítést egy nagy kórus kezdi, akik hatalmas hangon éneklik: „Hallelúja az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké, mert igazak és igazságosak az ő ítéletei, mert elítélte a nagy paráznát, aki paráznaságával megrontotta a földet, mert számon kérdte kezéből szolgái vérét. Még egyszer mondták: Hallelúja, felszáll a füstje örökkön-örökké!” Majd az énekeket a huszonnégy vén térden állva elmondott éneke zárja: „Ámen! Hallelúja!” (Jel 19,1-4).
A tömeg azért dicséri Istent, mert elítélte a hűtlenség szimbolikus fővárosát, Babilont, aki lázadása ösztönözte a föld népeit. Nem egy földi hatalom elleni ez, hanem a teremtmények lázadása a Teremtő ellen. Olyan ez, mintha a szőlővesszők fellázadnának az életet közvetítő szőlőtő ellen: a lázadás kultúrája egyszersmind az önmegsemmisítés kultúrája. Ide vezet a teremtmények gőgje, és most, hogy Babilon megsemmisült, visszatérhetnek a dolgok a teremtés rendjének keretei közé.
A hallelújának azonban van egy másik oka is: Isten számon kérte Babilon kezéből szolgáinak vérét. Ez a mondat a mártírok énekére adott válasz (Jel 6,10). Babilonban „találtatott a próféták és a szentek vére, és mindazoké, akik megölettek a földön” (Jel 18,24). Isten eltűrte a gonosz erők garázdaságát, mindaddig, míg le nem lepleződtek és el nem szigetelődtek, most azonban elérkezett a számadás ideje. A második „Halleluja” közben örök mementóként felszáll Babilon füstje. És akkor a megváltottak képviseletében a huszonnégy vén hálaadással hajlik meg a trónon ülő előtt, és azt mondja „Ámen!”, meglett, beteljesült, legyen így! „Hallelúja!”, dicsérjük Istenünket (Jel 19,4).
A Bárány menyegzője (Jel 19,6-8)
János egy utolsó felhívást hall a trón irányából, és ezzel kezdetét veszi az utolsó kórusünnepély a mennyben: „Dicsérjétek Istenünket, ti szolgái mindnyájan, akik félitek őt, kicsinyek és nagyok” (Jel 19,5). Ez a felhívás ismét arról tanúskodik, amiről szóltam már korábban, hogy a himnuszok összekötnek, harmóniát hoznak létre a teremtmények között. Ennek itt különös jelentősége van, hiszen az utolsó ének egy menyegzői lakomán hangzik fel. A Bárány a vőlegény, és a megváltott, megdicsőült egyház a menyasszony. Az esküvő, mint bibliai szimbólum a szövetség jele: Isten Fia, aki egyszersmind a megdicsőült Emberfia örök szövetséget köt azokkal, akiket megváltott.
Mielőtt elkezdődne a menyegzői himnusz, a nagy sokaság mennydörgésszerű „Halleluja!” keretében jelenti be: „uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható” (Jel 19,6). A keresztények eddig is hitték ezt, ezért imádkozzák, „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10), de most már látjuk, sőt átérezzük másságát az uralkodás ma ismert képéhez képest. Olyan uralkodás ez, melynek ezek a kulcs szavai: művelni és őrizni (1Móz 2, 15).
Isten szép új világában kezdődik el tehát az a „házasság”, ami valóban egy örökké tartó hűségre épül. Mivel egy ilyen házasságkötés mindig örömmel tölti el az embereket, a könyv utolsó himnusza: örömének. „Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba; ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti” (Jel 19,7-8).
Mielőtt túlzottan beleélnénk magunkat a megérkezés örömébe, figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy János a látomást az égben látja, de a könyv olvasói a földön vannak. Az apokalipszis műfaji sajátosságainak megfelelően az örökkévalóság győzelme végigvonul a történelem színterén. Ezért a himnusz utolsó fél mondata az olvasók oldaláról nézve nem megállapítás, hanem felhívás, a menyegző felől nem lehetnek kétségeink, ezért tegyünk határozott lépéseket, hogy felkészüljünk rá. Az énekből azt is megtudjuk, hogy mit jelent felkészülni: nem egyebet, mint odaszentelt és megszentelt életet élni. Pál apostol az evangéliumi üzenet alapvető mondanivalóját látta abban, hogy Isten üdvöt adó kegyelme „arra nevel bennünket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen e világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését” (Tit 2,11-14). Én ezt várom, erre készülök, ez ad értelmet és célt az életemnek.
Himnusz és hősköltemény
Az Apokalipszis himnuszait áttekintve elmondhatjuk, hogy ezekben az énekekben egy eposzt, azaz egy hőskölteményt találunk. A főhős a Szentháromság, az Atya és a Fiú, aki a trónon ül, és a Szentlélek, aki, mint rejtőzködő istenség munkálkodik azon, hogy a megváltás terve sikeresen célba jusson. Melyek e hősköltemény legfontosabb versszakai? Isten szentsége és dicsősége (Jel 4,8), a teremtés (Jel 4,11), a megváltás (Jel 5,9-10), az üdvösség (Jel 7,10), Isten uralma (Jel 11,17), a gonoszság veresége (Jel 12, 10-11). Isten igazságszolgáltatása (Jel 6,10; 19,1-4), valamint a Bárány és a megdicsőült egybekelése (Jel 19,7-8).
Mi keresztények
vándorok, zarándokok vagyunk e világon. A vándornak szüksége van arra, hogy
lássa a célt, és megismerje az oda vezető utat. Az üdvösség történetének célja
és az odavezető út rajzolódik ki az Apokalipszis himnuszaiban. Nem délibáb ez,
nem ópium, amivel elkábítjuk magunkat, hogy eltereljük figyelmünket e világ
elviselhetetlen kihívásaitól. „Ezek az igék megbízhatóak és igazak, mert az
Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak
mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie. És íme, eljövök hamar: boldog,
aki megtartja e könyv prófétai igéit” (Jel 22,6-7). Ez a boldogság ragyog
fel Isten vándorló népe előtt az Apokalipszis himnuszaiban.
[1] Az anyag összeállításakor a Jelenések könyvéről szóló kommentárok mellett, egy doktori értekezést és egy gyakorlati írásmagyarázatot is felhasználtam. Utóbbiak az Apokalipszis himnuszairól szólnak: Steven Grabiner: Revelation’s Hymns, Commentary on Cosmic Conflict, Bloomsbury Publishing, London, 2015, 254 p. Robert E. Coleman: Chanter Avec les Anges, Éditeurs de Littérature Biblique, Braine-l’Alleud, 1980, 140 p.
[2] Jacob Tubes: Nyugati eszkatológia, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004, 8-9. p.
[3] Dér Katalin: A Jelenések könyve, Kairosz Kiadó, Budapest, 2013, 132-133. p)
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.