(Rm 13,8-14)
Több fordításban is elolvastam ezt a szakaszt, és úgy ítéltem meg, hogy a Szent István Társulat által kiadott új római katolikus fordítás ragadta meg legjobban a szakaszban rejlő üzenetet: a két bekezdést egy közös cím alá rendezte, miszerint a szeretet a parancsolatok foglalata. A szeretetet pedig az teszi sürgetővé, hogy közel van az Úr eljövetele.
„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel,[1] mert aki embertársát szereti, a többi törvényt is megtartja. 9Hiszen a parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. 10A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.
11Ehhez tartsátok magatokat, felismerve az időt.[2] Itt az óra, hogy fölébredjünk az álomból: üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívők lettünk. 12Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. 13Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. 14Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen.”
A szeretet, mint meg nem fizetett adósság
Kálvin szerint az adósság és a szeretet összekapcsolására azért kerül sor a szakaszban, mert az apostol polgári kötelezettségeink hűséges teljesítését is a szeretet gyakorlásának tekinti. Azt mondja, hogy a tisztességes polgári élet a keresztényi lét alapvető követelménye: akik Krisztust követik, azok becsületesen adóznak, megfizetik a vámot, és tiszteletet tanúsítanak mind a hatóságok, mind embertársaik iránt. Erre utal a szövegben az a fordulat, hogy „senkinek se tartozzatok semmivel” (Rm 13,8).
Érdekes, hogy milyen gyakran szerepel az adósság fogalma a Római levélben: Pál minden embercsoport adósának vallja magát (Rm 1,14), és kijelenti, hogy tartozik azzal a világnak, hogy ahol csak tudja, hirdesse az evangéliumot. Az evangélium hirdetése adósság tehát. Az apostol a nyolcadik fejezetben a bűn és az erény összefüggésében beszél az adósságról: akik test szerint élnek, azok a test adósai, azok is adósok, akiket Krisztus megváltott, de „nem a testnek”, hogy test szerint éljenek (Rm 8,12). Végül a tizenharmadik fejezetben az adó, a vám, és a tisztelet összefüggésében szól a tartozásról (Rm 13,7). Ezek megfizethető adósságok, de van egy olyan adósság, amivel kapcsolatban soha nem jelenthetjük ki, hogy letörlesztettük, és megszabadultunk tőle. Ez a szeretet. Az apostol a két nagy parancsolatra utal itt, de csak a másodikat, nevezetesen az embertársaink iránti szeretetet fejti ki részletesen. Azt mondja, annyi szeretetet kaptunk Istentől, hogy amíg élünk tartozunk az embereknek azzal, hogy mi is szeressük őket. A felebaráti szeretet olyan adósság, ami állandóan velünk marad.
A szeretet, mint a törvény betöltése
Pál úgy folytatja, hogy „aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt”; „a szeretet tehát a törvény betöltése” (Rm 13,8,10). Sajnos, napjainkban számos evangéliumi protestáns közösség visszaél ezekkel a szavakkal: azt mondják, hogy az Újszövetség idején csupán egy törvény létezik, nevezetesen a szeretet. Az Újszövetség semmit sem ír elő, csak azt, hogy szeressünk. „Szeretni kell, ennyi az egész” – mondogatják, és ezt úgy gondolják, hogy a szeretetnek megvan a maga beépített iránytűje, ami megérzéseinkre alapozva megállapítja, hogy egy adott helyzetben mit kell tennünk.
John Stott azonban tagadja ezt: „ez a szeretet csalhatatlanságába vetett naiv bizalomra vall. Sajnos az az igazság, hogy a szeretet nem boldogul objektív erkölcsi mérce nélkül. Éppen ezért nem azt írja Pál, hogy „a szeretet a törvény vége”, hanem azt, hogy „a szeretet a törvény betöltése”. Mert a szeretet és a törvény egymásra van utalva. A szeretet számára a törvény iránymutatást jelent, a törvény pedig a szeretetből merít ihletet.”[3]
Az alapszövegként idézett római katolikus fordítás úgy fejezi ki ezt, hogy „aki embertársát szereti, a többi törvényt is betartja”; „a törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet” (Rm 13,8,10).
Szeresd embertársadat, mint saját magadat!
A harmadik gondolat, amit Pál érintett itt, az szeretetünk mértéke. Mit jelent úgy szeretni embertársainkat, mint önmagunkat? Hány „nagy parancsolat” van? Kettő, vagy három? Parancsba adta-e Isten, hogy szeressük önmagunkat? Nem adta parancsba, de feltételezte, ezért Jézus összekapcsolta önérdekünket és embertársaink érdekét. Ezt tette később Pál apostol is. Jézus ezt mondta: „amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták” (Mt 7,12). Pál pedig azt írta, hogy „senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másikét is” (Fil 2,4); és ezt úgy értette, hogy dolgainkat úgy kell intéznünk, hogy mi is és embertársaink is nyerteseknek érezzék magukat.
Luther nagyon gyakorlatiasan közelítette meg a levélnek ezt a szakaszát, amikor kijelentette: „ez a legmélyebb parancs, és mindenkinek lelkiismeretes próbával kell magát ebben megvizsgálnia. Mert ez az ige: mint magadat, a szeretet bármiféle színlelését kizárja. Ezért, aki felebarátját gazdagsága, dicsősége, műveltsége, kedvezése, hatalma, vigasztalása miatt szereti – és nem szereti, ha szegény, nemtelen, műveletlen, ellenséges, alávetett, durva –, arról kiderül, hogy csak színleg szeret, és nem őt, hanem az ő dolgait szereti a maga kényelmére, és ezért nem úgy, mint saját magát, mert hiszen magát akkor is szereti, ha szegény, jelentéktelen és teljességgel semmi. Mert ki annyira haszontalan, hogy gyűlölje magát?”[4]
Felismerni az időt
A római katolikus fordítás összekötötte a szeretetről és az időről szóló bekezdést: „Ehhez tartsátok magatokat, felismerve az időt” (Rm 13,11). A Károli egy kicsit görcsösebben teszi ezt: „ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt”, a revideált új protestáns fordításban azonban elmosódik a két bekezdés közötti összefüggés: „ezenfelül tudjátok, hogy az idő sürget” (Rm 13,11). Két dologra szeretnék rámutatni: a görög nyelvben az idő, mint egymást követő percek és órák egymásutánja, a „kronosz”. Ebből ered a kronológia szó, ami időrendi táblázatot jelent. Van azonban egy másik szó is, amit időnek fordítunk, ez a „kairosz”, ami az Újszövetségben minősített időt jelent. Ilyen fordításai lehetnek: megfelelő alkalom, alkalmas idő, illetve végső idő, ama nap. Pál apostol ebben az értelemben beszél az időről, azt kéri tőlünk, hogy ismerjük fel – ahogy Jézus mondta – „az órát”, vagy ahogy ma mondanánk az alkalmas pillanatot. Mindig szeretni kell, de vannak a felebaráti szeretet gyakorlásának olyan pillanatai, amit nem szabad elmulasztani, mert többé soha nem fog visszajönni. Ezért, ha elmulasztjuk, a mulasztás bűnébe esünk.
Pál apostol három képpel világítja meg az idő rendkívüli voltát: először azt mondja, hogy fel kell ébredni, másodszor azt, hogy tudatában kell lennünk átléptünk a kárhoztatás állapotából az üdvösség rendjébe. Harmadszor látnunk kell, hogy a bűn uralmának éjszakája egyre fogy, Krisztus eljövetelének dicső hajnala pedig egyre jobban közeledik. Mit jelentenek ezek a képek?
Lejárt az alvás ideje, „itt az óra, hogy felébredjünk az alvásból” (Rm 13,11). Az alvás gazdag tartalmú bibliai metafora, ami vonatkozhat a fizikai halál állapotára, valamint a lelki értelemben vett halálra. Itt az utóbbi értelemben használja az apostol, olyan keresztényeket szólít meg, akik Uruknak nevezik Jézus Krisztust, de még mindig Sátán és a bűn uralma alatt vannak. Krisztus eljövetele tolvajként lepi meg azokat, akik hamis biztonságérzetben ringatják magukat, hirtelen tör rájuk a végső romlás, és nem menekülnek meg. „Ti azonban, testvéreim – írja az apostol másutt –, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajként lepne meg titeket. Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok, nem vagyunk sem az éjszakáé, sem a sötétségé. Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, legyünk éberek és józanok”, „akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és mint sisakot az üdvösség reménységét” (1Thes 5,1-8).
Legyen összhangban életfolytatásunk és hitvallásunk, azaz gyakoroljuk magunkat a hit, a szeretet és a reménység erényeiben.
Másodszor azt mondja Pál, hogy miután hit által elfogadtuk Jézus Krisztust, és egyé lettünk vele, az első Ádám családjából átléptünk az új Ádám családjába, azaz a kárhozatból az életbe. Isten gyermekei és az örök élet várományosai lettünk, úgy kell tehát élnünk, mint üdvözült embereknek, és nem úgy, mint akik a kárhozatra készülnek. Isten azt mondja nekünk, hogy „a kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” Isten gyermekei vagyunk, ezért „tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel” felvértezve éljük meg hitéletünket (2Kor 6,2-7).
Végül azt mondja az apostol, hogy azért kell felébrednünk, és éjszakai élet helyett úgy élnünk, mint akik a nappal fiai vagyunk, mert egyre közelebb van hozzánk Krisztus második eljövetele: „múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel” (Rm 13,12).
Öltsük magunkra az Úr Jézus Krisztust
Pál apostol az éjszakai élet és a nappali élet képét egy sor gyakorlati útmutatással teszi teljessé. A sötétség cselekedetei a megtéretlen ember életmódjának viselkedési formái: dorbézolás, részegeskedés, bujálkodás, kicsapongás, viszálykodás, irigység, a test kényeztetése és bűnös kívánságok Rm 13,12,14). Ezek nem illenek hozzánk, akik a világosság fiainak valljuk magunkat. „Aki gyermekkorától fogva kényezteti szolgáját, a végén nem bír vele” (Péld 29,21).
Ezzel szemben, mint egy mennyei ruhát, öltsük
magunkra Jézus Krisztust. Pál apostol a Galata levélben azt mondja: „akik
Krisztusra keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal
3,27), itt azonban kijelenti, hogy Krisztust magunkra ölteni nem elég csupán
egyszer, nevezetesen a keresztség alkalmával: minden nap meg kell ismételnünk
ezt a lépést. Mit jelent ez? Napról napra követnünk kell Jézus tanítását és
példáját: „mint Istennek szent és szeretett választottai, öltsetek magatokra
könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet… Mindezek fölébe
pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent” (Kol
3,12,14). Ezt jelenti adventváró kereszténynek lenni.
[1] Szeretni egymást, ez az egyetlen adóság, amit soha nem róhatunk le. Nem számít, mennyi szeretetet adtunk már, szünet nélkül tovább kell adnunk a Krisztustól kapott szeretetet. Pál nem csupán a keresztény testvéri közösség tagjai iránti szeretetről beszél itt, hanem az „embertárs” szeretetét tekinti a törvény betöltésének. Pál a tizedik versben visszatér a törvény kérdésére, de ott már nem megtartásról, hanem teljesítésről, illetve betöltésről beszél. Megtartani, és betölteni a törvényt két különböző dolog: önmagában a törvény megtartása, ha az nem szeretetből fakad, nem nevezhető a törvény betöltésének. Csak szeretetből fakadó engedelmességet nevezhetjük a törvény betöltésének.
[2] Az idő szó ebben az összefüggésben nem csupán az elmúló perceket és órákat jelenti, hanem a jelenkor végét, és Isten országának eljövetelét. Ezért a szakasz arról szól, hogy a keresztény ember, aki ebben a világkorszakban él, immár nem e világkorszak, hanem az eljövendő ország szellemében él. Ezt fogalmazza meg az apostol metaforikusan az éjszaka múlásának és a nappal közeledésének képében.
[3] John Stott: Pál levele a Rómaiakhoz, A Biblia ma, Harmat Kiadó, Budapest, 2006, 350-351. p.
[4] Luther Márton: A Római és a Galata levél magyarázata, Luther válogatott művei. 9. Luther Kiadó, Budapest, 2020, 474-475. p.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.