VICARIUS FILII DEI

Hetednapi adventista hagyományok, római katolikus válaszok

Annak érdekében, hogy Kedves Olvasóimat megóvjam a későbbi csalódásoktól, szeretném elmondani, hogy ez az írás pontosan annyit nyújt, mint amennyit ígér: azt fogom megvizsgálni, hogy a fent említett latin kifejezés, amit először egy olyan oklevélben írtak le, amit a nyolcadik és a kilencedik század fordulóján hamisítottak, hogyan vált a hetednapi adventista evangelizáló szolgálatban olyan bizonyítékká, amivel alátámasztották azt a hitet, miszerint a római katolikus egyház istenkáromló módon azt tanítja, hogy a pápák mint Krisztus vikáriusai, lényegében Jézus Krisztus fölé emelték magukat. Tehát ők testesítik meg azt az antikrisztusi hatalmat, amit Pál apostol a bűn emberének és törvénytiprónak (2Thessz 2,1-12), a Jelenések könyve pedig tengerből kiemelkedő fenevadnak nevez (Jel 13,1-10). 

Nem e tanítás tartalmát szeretném boncolgatni, nem is a hetednapi adventisták és a római katolikusok közötti viszony teológiai és etikai kérdéseiről szeretnék szólni. Ezt megtettem máshol, és megtették mások is, akik nemcsak teológiai, hanem vallásszabadsági szempontból is vizsgálták a kérdést.^[1] Azt szeretném dokumentálni, hogy hogyan került a címben szereplő fogalom a hetednapi adventista gondolkodásba, és milyen reakciót váltott ki a római katolikusokból. Majd végül szeretnék megfogalmazni néhány tanulságot, ami segíthet nekünk abban, hogy következetesebben ragaszkodjunk a tényekhez, elkerülve ezzel az olyan vádakat, miszerint „a hetednapi adventisták, akik annyira érzékenyek az őket ért kritikákkal kapcsolatban, ellenséges iratokat terjesztenek a katolikus egyházzal szemben.”^[2]

Félelem a katolikus migrációtól

Ha szakszerűen akarok eljárni, fel kell tennem a kérdést, hogy honnan ered, mit jelent, és milyen szerepe volt a „Vicarius Filii Dei”(Isten Fiának Helytartója) kifejezésnek a római katolikus egyházban. Ha viszont hű akarok lenni ahhoz a történelmi közeghez, amiben ez a téma foglalkoztatni kezdte a hetednapi adventistákat, akkor az észak-amerikai protestánsoknak a katolikus migrációtól való félelméből kell kiindulnom. Az adventisták félelme kétszeres volt, nemcsak attól féltek, hogy az egyre nagyobb tömegben érkező katolikusok kiszorítják őket a munkaerő piacáról, hanem attól is, hogy ha mégis egyszer egyesülnek a vasárnapünneplő protestánsokkal, akkor rájuk nagyon szomorú idők várnak. Ne abból induljunk ki tehát, hogy az első adventista igehirdetők ott üldögéltek az egyetemi könyvtárakban, hogy kikutassák az Álizidori Gyűjteményt, és megtalálják benne azt a hamis adománylevelet, amit a kilencedik század elején szerkesztettek, de Konstantin császárnak tulajdonítottak azzal a céllal, hogy a pápaság válságos helyzetében legalizálják az egyházi államot, és megalapozzák a Nyugat-római Császárság feltámasztását. ^[3]

Ebben a hamis adománylevélben szerepel először az a mondat, hogy Péter apostol Isten Fiának vikáriusa volt ezen a földön. Igaz, a levél nem terjesztette ki ezt a fogalmat az apostol utódaira, de elismerte, hogy valami módon a római püspök a többi püspök fölött áll. Lehet arról vitázni, hogy milyen kihatása volt az adománylevélnek, de tény, hogy egy olyan (hamisított) okmánnyal van dolgunk, ami – nem először teszi ezt –, de kimondja a római püspök primátusát az egyházban.^[4]

Azok az élő hitű, de egyszerű parasztemberek azonban, akik a tizenkilencedik századi adventista egyház gerincét alkották, nem foglalkoztak ilyen dolgokkal. Olyan bibliás emberek voltak ők, akik a maguk egyszerű eszközeivel olvasták a Szentírást, és megpróbálták értelmét venni. A korabeli realitások talaján állva tehát abból az amerikai közhangulatból kell kiindulnunk, amiben az első adventisták éltek. Ezt a hangulatot pedig akkor tudom közel hozni a huszonegyedik századi magyar olvasóhoz, ha összevetem azzal a migránsellenes hangulattal, amit a mai magyar falvakban tapasztalunk.^[5] Köztudott, hogy az első észak-amerikai bevándorlók protestánsok voltak, akik olyan törvényeket hoztak, amivel kifejezetten nehézzé tették a bevándorlást a római katolikusok számára. A tizenkilencedik században azonban – ennek ellenére – robbanásszerűen megnőtt a katolikus bevándorlók száma. Furcsa helyzet állt így elő: míg Európa egyes országaiban a katolikusok nyomták el a protestánsokat, addig Észak-Amerikában a protestánsok tették ugyanezt. 

E növekedés következtében megerősödött az amerikai nativizmus, azaz a bennszülöttek előtérbe helyezése a bevándorlókkal szemben, s ennek a mozgalomnak voltak teológiai, sőt apokaliptikus vetületei is. Nemcsak vallási és ideológiai kérdés volt ez,  a katolikus intézmények elleni protestáns pogromoknak halálos áldozatai is voltak. Nem tudunk arról, hogy az adventisták részt vettek volna ilyen verekedésekben, de tény, hogy úttörőink előszeretettel vonatkoztatták a Dániel könyvében található, az Isten törvényét megváltoztató ki szarvat (Dn 7,25), Pál apostolnak a bűn emberéről szóló képét (2Thessz 2,8-12), valamint az Apokalipszis első fenevadját (Jel 13,1-10) a katolikus egyházra, közelebbről a pápaságra. Nem is csináltak titkot abból, hogy ebben nem a bibliai szöveget, hanem a protestáns hagyományokat tekintik mérvadónak. Nyíltan vallották, hogy magyarázatuk történelmi protestáns magyarázat, s mint ilyen, a reformáció öröksége. Az adventisták tehát átvették és egyetemessé tették a római katolikus egyházzal és a pápasággal szembeni kritikát.

William Millertől Uriah Smithig

Miller az első fenevadat a római birodalommal (Jel 13,1-10), míg a másodikat a pápai Rómával azonosította (Jel 13,11-18). A 666-ról azt tanította, hogy ezt is a napév elv szerint kell értelmezni, és a pogány Róma 666 évig tartó uralkodására vonatkozik. Miller szerint ez az időszak Kr. e. 158-ban kezdődött (Makkabeusok első könyve 8,23-32), és Kr. u. 508-ban ért véget, amikor Miller szerint a birodalom területén élő tizedik király is keresztény hitre tért.^[6] Miller tehát a múlt egyik eseményét látta a 666-os számban. A hetednapi adventisták úttörője, James White azonban már az első szombattartó adventista kiadványban (1847) úgy érvelt, hogy a második fenevad, ami utolsóként lép fel Isten egyháza ellen, még nem kezdte el tevékenységét. A hetednapi adventisták új irányt vettek tehát, és a fenevad képével összefüggő dolgokat, így a fenevad nevének és számának megjelenését is bekövetkezendő eseménynek látták. James White pedig azt vallotta, hogy óvatosaknak kell lennünk azokkal a próféciákkal, amelyek még nem teljesedtek be, nehogy utólag megszégyenüljünk magyarázatunkkal. Ha az adventisták többsége komolyan vette volna ezt a tanácsot, ez a cikk most nem született volna meg, mert nem alakult volna ki az a jelenség, amiről szólnom kell.

A hetednapi adventisták érdeklődése a fenevad neve és száma iránt az amerikai polgárháború után lobbant fel, amikor szembesültek a protestánsok és a katolikusok közös frontjával, ami a vasárnap törvények széles körben való alkalmazására irányult. Ennek következtében veszélybe került az állam és az egyház szétválasztása, valamint a szombatünneplő kisebbség vallásszabadsága. Az egyház lapjában először 1866-ban, majd 1868-ban jelent meg két rövid írás, ami a témával foglalkozott. Az elsőben a szerkesztő egy kérdésre válaszolva leszögezte, hogy a fenevad képéről és annak számáról szóló látomás értelmezése még nem világos, de ahogy közeledünk a jövendölések beteljesedéséhez, egyre világosabb lesz (RH 1866, július 31.). A másodikban Uriah Smith ennek ellenére megkockáztatott egy magyarázatot, amit a hetednapi adventisták széles körben elfogadtak. Smith cikke (RH 1868, november 20.) később bekerült Dániel és Jelenések könyvéről írt kötetének egyes kiadásaiba. A szerző szokatlan megoldást választott: nem elemezte se a bibliai szöveget, se a római katolikus egyház dokumentumait, hanem egy ismeretlen könyvből (The Reformation) idézett anélkül, hogy a szerzőt és a kiadót megnevezte volna. Ezért nem sikerült azonosítani a forrást. Mégis, mivel az idézet az első perdöntőnek szánt bizonyíték, hogy a Vicarius Filii Dei olyan hivatalos pápai cím, ami szerepel a pápa fejfedőjén, kénytelen vagyok teljes terjedelmében idézni.^[7]

 „Alice A. Asszony! – mondta Emmons kisasszony – a minap egy furcsa tényt láttam; sokat gondolkodtam rajta, s most elmondom. Egy bizonyos személy a római egyház egyik szertartásán látta, amint  a pápa – ünnepélyes pápai öltözetben – elhaladt mellette a körmenetben. Az érintett úr szeme megakadt a püspöksüveg (angolul: miter) elején található csillogó betűkből álló feliraton: Vicarius Filii Dei, Isten Fiának Helytartója. Gondolatai Jelenések 13,18-ra terelődtek. Lennél szíves kikeresni! – kérte Alice A. asszony, majd kinyitotta az Újszövetséget, és olvasni kezdte: „akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az. Az ő száma pedig hatszázhatvanhat” (Jel 13,18). Aztán rövid szünetet tartott, Emmons kisasszony pedig azt mondta, hogy vette a tollat és leírta a feliratot a jegyzetfüzetébe, eredménye pedig 666 volt.”^[8]

Meglepő, ugyanakkor jellemző is, hogy Uriah Smith milyen következtetést vont le ebből az ellenőrizhetetlen információból. Egyfelől kijelentette, hogy a szám valóban a bűn emberének száma, ezért gondviselésszerű, hogy a pápa ott viselte a süvegén, másfelől elismerte, hogy semmi bizonyítékunk sincs arra nézve, hogy ez egy általános használatban lévő pápai cím: „lehet, hogy az elmondott történet csak egy bizonyos pápára vonatkozik, aki egy meghatározott alkalommal viselte a feliratot. Más pápák talán nem viselték ezt csillogó betűkkel a süvegükön”, de ez egyáltalán nem érinti a cím alkalmazásának kérdését, mert a pápák mindannyian Krisztus helytartóinak tekintik magukat, és a számérték is egyezik: 666.^[9] Ez a könnyelmű nagyvonalúság a tények kezelésében, bizony nem egy dicséretes dolog, és később meg is lett a maga nemkívánatos következménye. 

John N. Andrews a másik szerző, aki foglalkozott a kérdéssel. A hármas angyali üzenetről írt könyvének első kiadásában (1877) még nem érintette a témát, a második kiadásban azonban már ezt írta: a fenevad száma arra a feliratra utal, ami a pápa püspöksüvegén látható, miszerint Isten Fia Képviselőjének vallja magát, és mivel ezt latinul írták fel, a betűk számértékének összege 666. Ennek a jelnek az a célja – állította John N. Andrews –, hogy az emberek elismerjék a pápaság tekintélyét.^[10] Úgy tűnik, Andrews sem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja a tényeket, egyszerűen papírra vetette felszínes információkon nyugvó benyomásait. 

Bár mindkét szerzőnek nagy tekintélye volt az adventisták körében, a fenevad számával kapcsolatos nézeteik nem arattak osztatlan sikert: figyelemreméltó, hogy Ellen G. White írásaiban egyáltalán nem szerepel sem a fenevad nevének száma, sem a hatszázhatvanhat. Látványosabban aligha fejezhették volna ki Ellen G. White hallgatását, mint annak a könyvnek az összeállítói tették, akik teljességre törekedve egy kötetbe rendeztek minden olyan Ellen G. White tollából származó magyarázatot, ami megvilágít egy-egy bibliai verset a Jelenések könyvéből. Előbb feltüntették a szöveget, majd ezt követték az idézetek. Jelenések 13,18 után azonban csak másfél üres lapot találunk. Egyszerűen nem volt mit idézni Ellen G. White tollából a témáról.^[11]Ugyanezt látjuk a hetednapi adventista bibliakommentárban, a kötet a Jelenések könyve tizenharmadik fejezetéről szóló magyarázatok végén felsorolja Ellen G. White hivatkozásait, ami a Jel 13,17 versénél lezárul, és meg sem jelenik a jegyzetben a tizennyolcadik vers.^[12] Másfelől a legelterjedtebb adventista katekézis, angolul „Bible Readings for the Home Circle”, bár sokat foglalkozik a próféciákkal, egyáltalán nem említi a hatszázhatvanhatot.^[13]

Bizonytalanok voltak a hetednapi adventisták abban is, hogy egyáltalán van-e felirat a püspöksüvegen, illetve a tiarán, és ha igen, mi lehet az. Sokan érezték tehát, hogy a kérdés körül nem minden tiszta és világos. Ezért William W. Prescott, aki Uriah Smith 1903-ban bekövetkezett halála után átvette az egyház hetilapjának szerkesztését, két kísérletet is tett, hogy kivizsgáltassa az ügyet. 1905-ben Chas T. Eversont kérte fel, aki éppen Rómában szolgált, hogy derítse ki az igazságot, és szerezzen egy fényképet a tiaráról. Everson buzgón nekilátott a feladatnak, majd egy hosszú cikkben beszámolt az eredményről, miszerint nem látott Rómában olyan pápai ruhadarabot, sem püspöksüveget, sem tiarát, amely tartalmazta volna a kérdéses feliratot. Ennek ellenére gyanítja, hogy van ilyen, és megígérte, hogy tovább fogja keresni. Addig is, ha tisztességesek akarunk lenni – írta, nem mondhatjuk, hogy ilyen természetű felirat szerepel a tiarán.”^[14]

Ha az egyház vezetői ebben maradtak volna, bölcsek maradtak volna, de sajnos 1906-ban egy második kísérletet is tettek, aminek szégyenletes eredménye lett.^[15] A második személy, aki vizsgálódott, egy bizonyos D. E. Scoles lelkész, aki azt állította, hogy ő találkozott két volt római katolikus pappal, akik közül az egyik most szombatot ünnepel, a másik pedig protestáns lelkész lett, és ők egybehangzóan azt állították, hogy a felirat igenis szerepel – nem a püspöksüvegen, hanem a tiarán, és hogy a beszámoló még hitelesebb legyen, egyikük írásos nyilatkozatot is tett erről. 

Uriah Smith halála után az örökösök vették át a könyv szerzői jogait, és D. E. Scoles cikkét teljes terjedelmében beépítették Uriah Smith kommentárjának 1912-es kiadásába. Már a szerkesztés is szerencsétlenül sikerült, mert úgy néz ki, mintha az immár évek óta halott Uriah Smith mondaná el a történet egy részét, de nem ez a legfőbb gond, hanem az, hogy a két ember beszámolójában gyakorlatilag egy szó sem egyezik a tényekkel. M. De Lotti volt az első tanú neve, aki azt mondta, hogy négy évig élt Rómában, és rendszeresen látogatta a vatikáni múzeumot. A tiarán, ami nevének megfelelően egy hármas korona, felül van a VICARIUS, középen a FILII és az alsó gyűrűn a DEI, ezért az addig használt retusált fénykép nem hiteles, át kell azt szerkeszteni. A feliratban az első két szót sötét drágakövekből, a harmadikat pedig gyémántból rakták ki. D. E. Scoles szerint a második tanú, aki írásban is átadta tanúvallomását, egy bizonyos Hoffmann lelkész volt. Ő leírta, hogy 1844-ben és 1845-ben a római jezsuita kollégiumban tanult, és 1845-ben részt vett XVI. Gergely pápa (1831–1846) húsvéti miséjén, ahol a pápa a húsvéti mise keretében viselte a tiarát, melyen drágakövekből kirakva szerepelt a felirat: Vicarius Filii Dei. Azt mondták nekünk, hogy a Dei szót száz darab gyémántból, a többi szót más, sötétebb színű drágakövekből rakták ki. Egy-egy szó volt minden koronán, és nem egyetlen sorban volt a három szó. Személyesen voltam jelen az istentiszteleten, és világosan láttam a koronát, és gondosan szemügyre vettem azt.”^[16]

Ha néhány mondatban össze szeretném foglalni ennek az időszaknak a legfőbb sajátosságát, azt mondanám, hogy az adventisták érvelése olyan személyek bizonytalan beszámolóira épült, akik – saját bevallásuk szerint – konfliktusba kerültek a katolikus egyházzal, majd protestáns hívők vagy protestáns lelkipásztorok lettek. Amennyiben ezek az emberek igazat mondtak, az adventista evangelizációs kiadványok is igazat írtak. Ha ezek az emberek hamis tényállításokat tettek, akkor az érintett adventisták ezeknek a hamis tényállításoknak az áldozatai, és egyszersmind terjesztői lettek. Sajnos, a tények azt igazolják, hogy az utóbbi eset forgott fenn: a franciák a korábbi tiarákat megsemmisítették, amikor a pápaság halálos sebet kapott, így a tizenkilencedik század elején összesen négy tiara létezett, egyiken sem volt felirat, egyet nem lehetett viselni, mert Napóleon szándékosan olyan kicsire szabatta, hogy ne lehessen feltenni senki emberfia fejére, de ami ennél fontosabb, a pápák nem viseltek tiarát a misén, tehát a beszámolók eleve hamisak. Az egyetlen létező tiara, amin felirat van, az 1871-ből való úgynevezett belga tiara, de ez a felirat sem áll közel a Vicarius Filii Dei kifejezéshez, és nem lehet kiolvasni belőle a 666-ot. A pápa nem sétál fel-alá a körmenetben úgy, hogy szabad szemmel szemügyre lehessen venni a fejfedőjét. Még számos tényt lehetne felsorakoztatni, ami azt igazolja, hogy az úgynevezett szemtanúk beszámolói hamisak voltak. 

A kijózanodás keserves évei

Az első hetednapi adventista tanító, lapszerkesztő és generálkonferenciai alelnök, akinek kétségei támadtak a fent leírtak megalapozott voltáról, William W. Prescott volt, aki ezt közzé is tette az általa szerkesztett „Protestant Magazine” című folyóiratban, 1910-ben.^[17] Prescott fényképet kért a tiaráról  Chas T. Eversontól, aki akkor éppen misszionárius volt Rómában. Prescott közölte a képet annak a beszámolónak a mellékleteként, amit Everson küldött neki (RH 1905, július 27.), majd átadta a nyomdai klisét a Southern Publishing adventista kiadónak, akik felhasználták Uriah Smith könyvének új kiadásához. Amikor a könyv első lenyomata megjelent, Prescott döbbenten konstatálta, hogy a képet meghamisították, nevezetesen rászerkesztették a Vicarius Filii Dei feliratot, ami eredetileg nem volt rajta. Azonnal tájékoztatta a Generálkonferencia vezetőit, és kérte, hogy állítsák le a könyv nyomtatását mindaddig, amíg a kiadó a meghamisított fotót nem távolítja el belőle. Amit a vezetők meg is tettek, így – legalábbis egy időre – sikerült elkerülni a botrányt, ami az adventista egyház nyilvános megszégyenülését eredményezte volna. A Generálkonferencia archívumában megtalálható egy feljegyzés az esetről, amiben Prescott felháborodásának a következőképpen adott hangot: a katolikus egyházban egyedül egy Konstantin császár nevéhez kötött hamisítványban szerepel a Vicarius Filii Dei, ha mi is megengedjük magunknak, hogy hasonló módon járunk el, akkor jobb abbahagyni ezt az egészet.^[18]

Sajnos, az ügy ezzel nem zárult le, mert egyfelől számos evangelizátor használta a meghamisított fényképet, hogy „leleplezze” a pápaságot mint Antikrisztust. Másfelől azért sem, mert 1935-ben a katolikus egyház egyik lapja, az amerikai „The Sunday Visitor”,az adventista Review and Herald akkori főszerkesztőjének, Francis D. Nicolsnak szegezte a kérést, hogy legyen szíves bizonyítani, hogy a Vicarius Filii Dei egyáltalán pápai cím, illetve hogy e cím szerepelt a tiarán. Egyúttal megvádolta az adventistákat, hogy a katolikusoktól származó forrásokat szándékosan meghamisítják, rosszindulatúan értelmezik, hogy lejárassák a római katolikus egyházat.^[19]

Az adventista vezetők felkérték William W. Prescott-ot, hogy kutassa fel azokat a római katolikus forrásokat, amelyekkel a hetednapi adventista egyház megcáfolhatja a katolikusok állításait. Prescott teljesítette a rábízott feladatot, majd eredményeit közzétette a lelkészegyesület lapjában, a Ministry magazinban, amivel igencsak nagy zavart keltett a lelkészek között, mert közölte, hogy a katolikus irodalomban egyetlen olyan szöveget sem talált, ahol a Vicarius Filii Dei pápai címként szerepelt volna. Van olyan, hogy Vicarius Christi, de természetesen ebből nem jön ki a fenevad száma, a 666.^[20]

Prescott nemcsak attól döbbent meg, hogy ez a cím nem szerepel a hivatalos pápai címek között, hanem attól is, hogy az egyetlen olyan dokumentum, ahol szerepel a Vicarius Filii Dei, egy hamis adománylevél a kilencedik századból. Ahogy ezt később egy bizottság előtt elmondta: „zavar engem, miszerint a huszadik században szükségesnek tartjuk, hogy védelmünkbe vegyük a Konstantini Adománylevelet azért, hogy alá tudjuk vele támasztani saját teológiánkat. Ha ti úgy gondoljátok, hogy bölcs dolog így használni a történelmet és a tényeket, legyen a ti ügyetek, de én nem tartom annak.”^[21]

Úgy tűnik, a Generálkonferencia vezetői között még mindig voltak, akik nem bírták elfogadni a tényeket, ezért azt javasolták, hogy kutassuk fel a világ összes könyvtárát, talán mégis találunk valamilyen bizonyítékot. Mire az akkor Londonban élő Le Roy Edwin Froom azt válaszolta, hogy ez értelmetlen dolog. Majd beszámolt a témával kapcsolatos római, bécsi, genfi, párizsi, londoni és berlini könyvtárakban végzett kutatásairól, és kijelentette, hogy a már említett kilencedik századi hamisítványon kívül nincs olyan irat, ahol szerepelne a Vicarius Filii Dei. 

Természetesen a kérdés nem dőlt el ezzel, számos kezdeményezés volt, hogy hátha valami csoda folytán mégis sikerült hiteles bizonyítékot találni állításaink igazolására: még 1939-ben a frissen megválasztott generálkonferenciai elnök, J. L. McElhany felállított egy tanulmányi bizottságot, hogy vizsgálják meg újra a kérdést, akik végül egy meglehetősen furcsa jelentést közöltek: igaz, hogy hamisítvány az egyetlen olyan irat, melyben előfordul a Vicarius Filii Dei, de azért a pápák általános magatartása alapján mégiscsak feljogosítva érezhetjük magunkat arra, hogy rájuk vonatkoztassuk a fenevad számát. Ettől aztán új erőre kaptak a pápaság és a római katolikus egyház elleni támadások, és természetesen a Vicarius Filii Dei hivatalos pápai címként való emlegetése is. A folyamat tovább tartott az 1940-es években és olyan méreteket öltött, hogy Le Roy Edwin Froom indokoltnak tartotta, hogy a lelkészegyesület lapjában tiltakozzon ellene, mint etikátlan magatartás ellen. „Gyanús képek a tiaráról” című cikkében ezt írta: 

„Más uralkodókhoz hasonlóan minden pápának van tiarája, ami valójában a pápai korona. Ebből adódóan nincs egyetlen tiara, amit az egymást követő pápák viselnének. Ezeket a tiarákat az évek során többször megvizsgálták különböző emberek, még többen voltak azok, akik a fényképeket tanulmányozták, de egyetlen egy olyat sem találtak, amelyiken szerepelt volna a Vicarius Filii Dei felirat. Nincs tehát olyan ismert tiara, amin ismereteink szerint ott lenne a felirat. Mivel az igazság hirdetői vagyunk, a tényeket tiszteletben tartva kell prédikálnunk az igazságot. Hamis állítások soha ne árnyékolják be az általunk hirdetett igazság üzenetét. A hármas angyali üzenetben szereplő jelenvaló igazság olyan világos és meggyőző, hogy nincs szüksége arra, hogy gyanús érvekkel vagy illusztrációkkal támasszuk alá. Bármilyen megbízhatatlan kijelentés, vagy meghamisított bizonyíték pontosan annak az üzenetnek az értékét ássa alá, melyet azért adott Isten, hogy átadjuk az embereknek. Ugyanakkor kérdésessé teszi az evangélium hirdetőjének becsületességét is. 

Évekkel ezelőtt az egyik evangélistánk elutazott Rómába, ahonnan hatásos képekkel tért vissza a pápai tiaráról. A képeken azonban nem volt semmilyen felirat, sem a tiara elején, sem a hátulján, és a három gyűrű egyikén sem. Később egy művész, aki illusztrációkat készített könyveinkhez, fogta ezeket a fényképeket, és reájuk retusálta a három szót, Vicarius, Filii és Dei – egyet-egyet a korona mindhárom szintjére. Abból az előfeltevésből indult ki, hogy ez volt a pápa címe, és ha ez így van, akkor a címnek szerepelni kellett a tiarán, de ha mégsem szerepelt volna, illusztrációként azért hasznos lehet az evangélium szolgálatában. Egyik kiadónk, akiknek felkínálta a képet, határozottan visszautasította azt, mivel félrevezetőnek és megtévesztőnek tartotta. (Becsületükre legyen mondva!)

Sajnos, egyes evangelizátoraink, akik nem ismerték a részleteket, s akik számára a szenzáció fontosabb volt, mint a becsület, s akik nem gondolták végig, hogy egy ilyen lépésnek milyen utóhatásai lehetnek a műre nézve, elkezdték használni ezeket a képeket, és más hasonló hamisítványokat. 

Ez a lap az igazság és a becsületesség nevében tiltakozik az ellen, hogy a hetednapi adventisták lelkészegyesületének tagjai, és azok a hetednapi adventista munkások, akik a Ministry című lapot hivatalos lapjuknak tekintik, ilyen eszközökhöz folyamodjanak. Az igazságnak nincs szüksége arra, hogy hamisítványokkal támogassuk. Az igazság természeténél fogva összeegyeztethetetlen a kétértelműséggel és a manipulációval. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy részt vegyünk a csalás bármilyen formájában, lelkünknek ösztönösen vissza kell riadnia az ilyen eszközöktől. Soha ne használjunk se idézetet, se képet csak azért, mert az meggyőzőnek tűnik. Tisztelnünk kell az igazságot, és gondosan kell vigyáznunk a becsületre, hogy tisztességgel bánjunk a tényekkel minden élethelyzetben!”^[22]

Az ötvenes évek elején visszafogottabb hangokat lehetett hallani, de lényegében tovább élt az az előítélet, hogy a Vicarius Filii Dei a római pápák hivatalos címe, ezért betűinek értékét összeadva azonosíthatjuk a 666-os számmal. Három bizonyítékot szeretnék felhozni ezzel kapcsolatban: a Generálkonferencia által szervezett bibliai konferencián, 1952-ben, Frank H. Yost „Az Antikrisztus a történelemben és a próféciákban” című előadásában elismerte ugyan, hogy a Vicarius Filii Dei kifejezés csak egy hamis okiratban szerepel, de mivel a „Vicarius Christi” a pápa egyik címe, indokoltnak tartotta a meghamisított szöveg számértékének összeadását, ami 666-ot tesz ki.^[23] Egy meglehetősen ellentmondásos magatartás ez: egyfelől az egyház elismerte, hogy a forrás, melyből a Vicarius Filii Dei fogalmat vettük, hamis. Sőt, azt is elismerte, hogy a pápai tiarákon nem szerepel, mégis megengedhetőnek tartotta, hogy felhasználjuk a katolikusok ellen. Másfelől azt a benyomást keltette, hogy az adventisták szerint a szent cél a tisztátalan eszközt is megszenteli. 

A második bizonyíték Roy Allan Anderson 1953-ban megjelent, s máig terjesztett kommentárja, melyben a szerző nemcsak azt állítja tévesen, hogy a Vicarius Filii Dei a pápa hivatalos titulusainak egyike, hanem összhangba is hozza azokkal a numizmatikai bizonyítékokkal, amelyek a napisten kultuszát képviselték. A szerző tehát a pápa egyházvezetői szolgálatát burkoltan a napisten papjainak szolgálatával helyezte egy padra.^[24]

A harmadik a hetednapi adventista bibliai kommentárnak a Jelenések könyvéről szóló része, ahol azzal az indoklással szerepel a fogalom, hogy ha nem is írták fel a pápai tiarára, a katolikusok közül többen elismerték, hogy a címet a pápára vonatkoztatták, s ez legyen elég ahhoz, hogy a hetednapi adventisták okkal hivatkoznak rá.^[25] C. Mervyn Maxwell kommentárja (1985) az első adventista kommentár, ami röviden ismerteti a korábbi értelmezést, de hozzáteszi, hogy (1) nincs biztos tudomásunk arról, hogy a Vicarius Filii Dei valóban pápai cím volt, (2) a Szentírás nem nyilatkozik arról, hogy a 666-ot a betűk számértéke alapján kell kiszámolnunk. Ezért az Apokalipszisen belül használt számszimbolika segítségével próbálja megoldani a kérdést.^[26] Erről a kérdésről azonban már egy másik tanulmányban szóltam.

A katolikusok természetesen nem hagyták szó nélkül, hogy a pápát, akit ők Szentatyának hisznek, az adventisták Antikrisztusnak nevezzék. Kimutatták, hogy Ellen G. White nevéből is le lehet vezetni a 666-ot, tehát az a módszer, ahogy az adventisták magyarázzák a fenevad számát: megbízhatatlan. Másodszor rámutattak, hogy minden egyháznak vannak vezetői és igehirdetői, akik hisznek abban, hogy Jézus Krisztus nevében szólnak és cselekszenek. Ha ezeknek az egyházaknak is latin lenne a hivatalos nyelve, őket is vikáriusoknak neveznék. A vikárius Jézus Krisztus földi képviselője, nem pedig a megtestesülése, még kevésbé az ellenlábasa.^[27] A katolikusok rámutattak, hogy amikor a nyelvészeti vizsgálatok bebizonyították, hogy a Konstantini Adománylevél hamis, törölték azt a kánonjog forrásai közül, alaptalan tehát az a gyakorlat, amit az adventisták követnek, hogy hiteles forrásként használnak egy olyan dokumentumot, amiről éppen a katolikus egyház mutatta ki, hogy hamisítvány. 

A legfontosabb azonban, hogy sem a tiarán, sem a püspöksüvegen nem visel a pápa feliratot, ezért az erről szóló állításokat egyszerűen kitalálták, azoknak nincs köze a tényekhez. Lehet, hogy azok a volt katolikusok vezették félre az adventistákat, akik állították, hogy látták a feliratot a pápai koronán, illetve a süvegen. Egyébként a pápa nem visel tiarát az istentiszteleti szertartásokon, mert a pápai koronának más funkciója van. „Különös és megdöbbentő – olvassuk egy 1941-ből való katolikus cikkben –, hogy „egyes emberek nagyon vallásosnak tartják magukat, és eközben képesek más keresztényeket sértegetni és rágalmazni.”^[28]

Igaz, hogy ezt olyan római katolikusok írták, akiket megbántottunk, de azért vegyük komolyan. Ha más hitű emberekről akarunk nyilatkozni, mindig nézzük meg, hogy mit állítanak azokban a kiadványokban (dogmatikák, egyházszervezeti iratok, saját kiadású enciklopédiák, stb.), amit ők maguk mértékadónak tekintenek. Sértett, hitüket elhagyó embereket ne tekintsünk hiteles forrásnak. Végül, de nem utolsó sorban, Jézus szavai vezessenek bennünket: „amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták” (Mt 7,12). 

Jézus nem azért hívott el bennünket, hogy leleplezzük a pápaságot, hanem azért, hogy elvezessük Jézushoz – lehetőleg minden emberrel együtt – a római katolikusokat is. Ezt pedig csak megnyerő modorral, és nem övön aluli ütésekkel érhetjük el. Amikor e kérdéssel foglalkoztam, hatalmába kerített egy gondolat: azok fognak üdvözülni, akik „legyőzték a fenevadat, annak képmását és nevének számát” (Jel 15,2).  Mit jelent ez, a pápaság bűneinek leleplezését, vagy ennél sokkal többet? A név a Jelenések könyvében a jellem tükre, amilyen a jellemünk, olyan a nevünk, és fordítva. A fenevad legfőbb jellemvonása a gőg, a felfuvalkodottság, a hatalmaskodás, az önfejűség. Vajon azok a viták, amelyeket a Vicarius Filii Dei felett folytattunk, segítettek-e nekünk legyőzni ezeket a jellemvonásokat, és felölteni a krisztusi szeretet szép és nemes vonásait? Vajon amikor szentségtelen eszközöket használunk az úgynevezett szent ügyek előmozdítására, nem tagadjuk-e meg a száznegyvennégyezer jelleméről vallott tanainkat: mentesek-e szavaink és írásaink az álnokságtól és a hazugságtól, és feddhetetleneknek bizonyulunk-e ebben a kérdésben (Jel 14,5). Azt hiszem, ezek súlyosabb kérdések, mint az, hogy van-e felirat a pápai tiarán, és mit gondolunk a „vicarius” latin szó jelentéséről. Ha tanultunk e történeti áttekintésből valamit erről, akkor nem volt hiábavaló foglalkozni a kérdéssel. 

---

^[1] Szilvási József: Hetednapi Adventista Egyház, Több, mint száz éve Magyarországon, Adventista Teológiai Főiskola, Pécel, 2011, 64-65. p. (A hetednapi adventisták látása a római katolikus egyházról); Szilvási József: Hetednapi adventista egyházközi kapcsolatok, Adventista Teológiai Főiskola, Pécel, 2015, 36-37, 47-38. p.; Szilvási József: A reformáció vége? Pécel, 2018, 43-53. p. (Sok van, mi összeköt, még több, ami elválaszt című fejezet); A téma mindmáig legrészletesebb feldolgozása: Reinder Bruinsma: Seventh-day Adventist Attitudes Toward Roman Catholicism, 1844-1965, Andrews University Press, Berrien Springs, 1994, 374 p. A kötet a szerzőnek a Londoni Egyetemen megvédett doktori értekezése.

^[2]  „A pápai tiarán nincs felirat” című írás, Our Sunday Visitor, 1941, augusztus 3. Idézi a Seventh-day Adventist Bible Students’ Source Book, Review and Herald Publishing, Washington, 1962, 1070. p. 

^[3] Félegyházi József: Az egyház a korai középkorban, Szt. István Társulat, Budapest, 1967, 391-395. p. 

^[4] A szöveget többen is lefordították és közzétették, talán a legkönnyebben Piti Ferenc fordításához férhetünk hozzá: http://acta.bibl.u-szeged.hu/38261/1/doc_019.pdf

^[5] Részletesebben írtam erről „A pápáról vagy rosszat vagy semmit?!” című írásomban. Hit és Élet, A Hetednapi Adventista Egyház Magyar Uniójának lapja, 2019. tél, 1-4. p. 

^[6] William Miller: Evidence from Scripture and History of the Second Coming of Christ about the year 1843, Boston, 1842, 84-85. p. 

^[7] Nem tiszteletlenségből használtam ezt a szót, tudniillik majd látni fogjuk, hogy a szóbeszédek egyik változata szerint a pápa püspöksüvegén, más változatok szerint viszont a tiaráján szerepel a drágakövekből kirakott felirat.

^[8] Idézi Reinder Bruinsma: id. mű: 145. p. A könyv szerzője és címe ma már ismert: Anne Tuttle Jones Bullard: The Reformation: A True Tale of Sixteenth Century.

^[9] Uriah Smith: Daniel and Revelation, Review and Herald, Washington, 1905, 579-581. p. 

^[10] John N. Andrews: Three Messages of Revelation 14, Review and Herald, Battle Creek, 1892, 109. p. 

^[11] Ellen G. White: Jelenések könyvének vers szerinti magyarázata, Fordította: Faragó József, Szabadka, 2010, 365-366. p. 

^[12] Seventh-day Adventist Bible Commentary, Review and Herald, Washington, 1957, 1980, 824. p. 

^[13] A mű számos kiadása közül én egy 1940-es kiadást használok, ahol „Az Antikrisztus országáról és munkájáról” szóló fejezet elején van egy fénykép a tiaráról (felirat nélkül), a könyv foglalkozik a törvény megváltoztatásával, a vasárnapünneplés bevezetésével, a pápaság felemelkedésével és a francia forradalom idején bekövetkezett bukásával, de nem érinti a Vicarius Filii Dei kérdését, mint ahogy „A fenevad képének felállítása” című fejezetben sem. Bible Readings for the Home Circle, Review and Herald, Washington, 1940, 218-223, 271-279. p. 

^[14] Chas T. Everson: The Inscription on the Pope’s Tiara, Review and Herald, 1905, július 27. 

^[15] D. E. Scoles: The Pope’s Crown, Review and Herald, 1906, december 20. 

^[16] Uriah Smith: Daniel and Revelation, Southern Publishing, Nashville, 2012, 624-627. p. Meg szeretném jegyezni, hogy a könyvet jelentősen átdolgozták 1944-ben, ma ez a kiadás van forgalomban. A Vicarius Filii Dei kérdéséről szóló rész – az első bekezdéstől eltekintve – teljesen más, mint amit az Uriah Smith kezéből kikerült kiadásoknál látunk. Elsősorban vallásszabadsági kérdésekre hegyezi ki a kötet a témát. The Prophecy of Daniel and the Revelation Revised and Newly Illustrated, Southern Publishing, Nashville, 1944, 619-623. p. 

^[17] Gilbert M. Valentine: W. W. Prescott, Forgotten Giant of Adventist’s Second Generation, Review and Herald, Hagerstown, 2005, 317-319. p. Reinder Bruinsma: Id. mű: 226-231. p.

^[18] Gilbert M. Valentine: id. mű: 318. p. 

^[19] Reinder Bruinsma: Id. mű: 227. p. 

^[20] W. W. Prescott: The Official Title of the Pope, Ministry, 1939, március, 17-19., 25. és 46. p. E 1943-ból való kéziratos tanulmány szerint a Generálkonferencia vezetői is egyetértettek vele. Reinder Bruinsma: Id. mű: 228. p. 

^[21] Idézi: Reinder Bruinsma: Id. mű: 228. p. 

^[22] L. E. F.: Dubious Pictures on the Tiara, Ministry, 1948, november, 35. p. 

^[23] Frank H. Yost:  Antichrist in History and Prophecy, in Our Firm Foundation, Review and Herald, Washington, 1953, 670-675. p. 

^[24] Roy Allan Anderson: Unfolding the Revelation, Pacific Press, Mountain View, 1953, 1961, 1974, 122-134. p. 

^[25] Francis D. Nichol (szerk.): The Seventh-day Adventist Bible Commentary, Review and Herald, Hagerstown, 1957, 1980, 822-824. p. 

^[26] C. Mervyn Maxwell: God Cares 2. kötet, The Message of Revelation, Pacific Press, Boise, 1985, 413-416. p. 

^[27] A válaszok egy részét megtaláljuk az alábbi adventista szöveggyűjteményben: Seventh-day Adventist Bible Students’ Source Book, Review and Herald, Hagerstown, 1962, 1069-1071. p.  

^[28] Source Book, 1070-71. p.