„ISTENT IMÁDD!” - Bibliai Akadémia

(Jel 19,10)

Jánost megragadta a Báránynak és a megváltottak megdicsőült gyülekezetének egybekelése, meghatottan az angyal lábai elé vetette magát, hogy imádja őt. De az angyal elhárította az imádatot, és azt mondta neki, hogy Istent imádja, mert egyedül a menny Istene méltó arra, hogy elfogadja a teremtmények imádatát (Jn 19,10). Nem ez az egyetlen szakasz a Jelenések könyvében, ahol központi szerepet kap a kérdés, hogy kit imádjunk, és kit ne imádjunk (Jel 14,7,9-11). Arra vállalkoztam, hogy áttekintem az imádat jelentését, szerepét és végül választ keresek a kérdésre: miért van az, hogy az Apokalipszis egyedül Istennek tartja fenn az imádat elfogadásának jogát.

Az imádás jelentése

Az a görög szó (proszküneó), amit magyarul úgy adunk vissza, hogy valaki imád valakit, összesen hatvan helyen szerepel az Újszövetségben. Előfordulási helyek tekintetében kiemelkedik a Jelenések könyve, ahol huszonnégyszer szerepel a szó.^[1] Az Újszövetségben mindig a transzcendens lények előtti hódolatot fejezi ki, még akkor is, amikor az imádat tárgya földi hatalmasság, vagy valamilyen középlény (angyal vagy démon).^[2] Az imádni szó gyakran együtt szerepel a leborulni (görög: piptó) igével, ami azt jelenti, hogy az imádat együtt jár a meghajlással mint a hódolat kifejezésnek legszemléletesebb eszközével.

Balázs Károly újszövetségi szómutató szótárában azt írta, hogy az imádni jelentésű görög ige egy olyan összetett szó, melynek második elemében felismerhetjük a „kü” = kutyának lenni, kutyaként viselkedni szót. Eszerint az imádat hasonló ahhoz, mint amikor a kutya hízelgően, farkát csóválva, hasra fekve kúszik gazdája lábához. Más elemzések szerint a „kü” tag a „küneó” görög szóból származik, ami azt jelenti, hogy csókol, a gazdája kezét nyalogatja.^[3] Érzékletesen fejezi ki ezt a gondolatot Babits Mihály az „Ádáz kutyám” című versben:

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.
Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.

A Jelenések könyvében különös szerepe van a helyszíneknek, így az imádatnak is két centruma van: az égi istentiszteleten Istent és a Bárányt imádják (Jel 4,10; 5,14; 7,11; 11,16; 19,4), ezzel szemben a földlakók^[4] a sárkányt, a tengerből feljövő fenevadat, illetve ez utóbbinak a képmását imádják (Jel 13,4,8,12,15; 19,20; 20,4). A földlakók istentisztelete nem egyéb, mint az égi istentisztelet hamisítványa. A könyv szerint ez az istenellenes imádat pusztuláshoz (Jel 14,9,11; 16,2; 19,19-21), az élet ajándékának elvesztéséhez vezet (Jel 20,4). Csak azok állhatnak meg Isten színe előtt, akik kizárólag Őt imádják (Jel 14,7).

Az imádat jelentősége János korában

Már pusztán az a tény, hogy az égi istentiszteletnek van egy hamisított földi mása, arról tanúskodik, hogy konfrontáció van az imádat körül. Ahhoz, hogy helyesen értelmezhessük ezt az összeütközést, Jánosnak és a könyv eredeti címzettjeinek tapasztalatából kell kiindulnunk. Ha sikerült megérteni, hogy mit üzent az Úr a korabeli gyülekezeteknek, akkor készen állunk arra, hogy az üzenetben foglalt alapelveket itt és most önmagunkra vonatkoztassuk. Ha nem értettük meg a könyvnek a kortársak helyzetére vonatkozó üzenetét, azt kockáztatjuk, hogy félreértjük a prófécia mára vonatkozó mondanivalóját is.

Miért lett az imádat ekkora üggyé a korabeli keresztények számára? A választ a császárkultuszban találjuk meg. Ma, ha császárkultuszról beszélünk, általában a római császárok istenként való tiszteletére gondolunk. A gyakorlat azonban régebbre nyúlik vissza. A keleti vallások úgy tanították, hogy az uralkodók valamelyik isten vagy istennő gyermekei. Ezzel vallási alapokra helyezték a világi hatalmat. Nagy Sándor például a hatalma csúcsán elrendelte, hogy alattvalói térdhajlással köszöntsék, mint az isteneket. Egyiptomi utódai, a Ptolemaioszok még tovább mentek, ők egyenesen isteneknek tartották magukat és templomi tiszteletet követeltek maguknak. A rómaiak a kisázsiai görög városoktól vették át az uralkodó istenként való tiszteletének szokását. Julius Caesar volt az első, akit istenként tiszteltek, és akit halála után felruháztak az isteni (latin: divius) címmel. Fogadott fia, Octavianus már életében isteni gyermeknek (latin: divi filius) minősült a birodalom keleti részében. Rómában azonban megtiltotta, hogy istennek nevezzék. Két őrült császárt, Caligulát és Nérót leszámítva, csupán Domitianus (Kr. u. 81-96) volt az, aki már életében úrként és istenként tiszteltette önmagát, és aki formálisan is bevezette a császárkultuszt. A császárkultusz alapelve a következő: az állam isten, s ez az istenség a császár személyében ölt testet. Ezért az állam iránti elkötelezettséget a császár imádásával kell kifejezni.

Hogyan viszonyultak ehhez a keresztények? Elismerték a császárt, mint világi kormányzót (Rm 13,1-7), sőt imádkoztak érte (1Tim 2,1-2), de nem imádták. Imádkoztak érte, de nem imádkoztak hozzá. Domitianus nem tartotta kielégítőnek ezt, ebből eredt az állam és a keresztények közötti konfliktus. Krisztus követőit nem azért büntették, mert keresztények voltak. Ez önmagában nem volt bűn. Az ellenük felhozott vádakat sem tudták rendszerint bizonyítani. A bonyodalom akkor kezdődött, amikor a vizsgálóbíró azt kérte a keresztényektől, hogy mutassanak be áldozatot a császárnak a birodalmi oltáron. Mivel ezt a keresztények megtagadták, a hatóságok megbüntették őket.^[5]

A politikai hatalom és a Jézus Krisztus hatalma közötti feszültség kezelése volt az a kérdés, amivel a keresztények szembesültek, amikor a világi hatalom úgy tüntette fel saját törvényeit és rendeleteit, mintha azok közvetlenül az istenségtől származnának, vagy legalábbis Istentől származó hitelesítő pecsétjük lenne. A császárkultusz papjai azt állították, hogy a császár szava Isten szava, ezért aki vét e szó ellen, az valójában Isten ellen vétkezik. Aki azt állítja, hogy imádja Istent, az fejezze ki ezt azzal, hogy imádja az istenség földi megtestesülését, a császárt. Ezzel szemben a keresztények azt vallották, hogy a császár, amikor hűen teljesíti küldetését, Isten szolgája, amikor azonban istenként mutogatja magát, akkor a sárkány szolgálatába áll, aki azon van, hogy Isten fölé emelje magát.

Ez a polémia áll tehát az égi istentiszteletről és a földi álistentiszteletről szóló megkülönböztetés mögött. A Jelenések könyve nemcsak megköveteli, de teológiailag meg is alapozza azt a kijelentést, miszerint a menny Istenét kell imádnunk és senki mást. Mint hamarosan látni fogjuk, Isten imádásának négy alapvető oka van:

Ő a teremtő, tőle kaptuk a létezés örömét.
Ő a megváltó is, így az istenség második személye, mint Isten Báránya hordozza bűneinket.
Ő a megújító, aki gondoskodik arról, hogy a Bárány áldozatának gyümölcseiből részesedhessünk. Ezt a szolgálatot végzi értünk a Szentlélek, akit a könyv „Isten hét lelkének” nevez.
Ő a helyreállító, aki nemcsak emberi személyiségünkben újít meg bennünket, hanem új eget és új földet alkot megújult gyermekei számára.

Ezt a négy aspektust, amit az alábbiakban részletesen ki fogok fejteni, elnevezhetjük a létezés, a megváltás, a megújulás és a helyreállítás ajándékának, vagy ha úgy jobban hangzik, ezek örömének.

A menny Istenének imádata

Mindezeket előre bocsátva tekintsük át azokat a szakaszokat, amelyek a menny Istenének imádásáról szólnak! Próbáljunk meg konkrét impulzusokat meríteni belőlük imádatunkra vonatkozóan! A leborulni szót először a filadelfiai gyülekezetnek adott ígéret formájában találjuk meg a könyvben. Itt egy ószövetségi prófécia (Ézs 60,14) beteljesedésére vonatkozik, miszerint Isten látható módon kifejezi népe iránti szeretetét, ezért akik eddig megvetették őket, most leborulnak előttük. Ez a leborulás azonban nem azt jelenti, hogy Istenként imádják a gyülekezetet, hanem azt, hogy elismerik Istennek az ő népe iránti szeretetét (Jel 3,9). Ezért ezt a szakaszt témánk szempontjából figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy rátérjünk a hét pecsétről szóló látomásra, ahol mind a bevezetésben (Jel 4-5), mind az üdvözültek megszámlálhatatlan seregének hazatéréséről szóló jövendölésben (Jel 7,9-17) arról olvasunk, hogy a mennyei seregek kórusai leborulva imádják Isten és a Bárányt.

„És amikor csak dicsőséget, tisztességet és hálát adnak az élőlények a trónon ülőnek, aki örökkön-örökké él, leborul a huszonnégy vén a trónon ülő előtt, és imádja az örökkön-örökké élőt; koronájukat is leteszik a trón elé, és ezt mondják: Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett. (Jel 4,9-11).

Miután a négy élőlény befejezte az „örökkön-örökké élő” magasztalását, a huszonnégy vén azonnal átvette a szót. Nemcsak énekben, hanem fizikai gesztusokban is bemutatták, hogyan kell imádnunk a menny Istenét: leborultak, koronájukat a trón elé tették. Tacitus az „Évkönyvekben” beszámol egy hasonló esetről, amikor az örmények szorongatott királya Rómába jött, és letette koronáját Néró szobra elé, hogy aztán a római császártól kapja vissza azt, elismerve ezzel, hogy királyi hatalmát Néró császárnak köszönheti.^[6] Ő is azt mondta, hogy Néró „méltó” arra, hogy az ő fejét díszítse a korona, de amennyiben visszaadja azt, igen hálás lesz érte. A vének ugyanezzel a szóval kezdik imádatukat, és nem véletlenül folytatják úgy, hogy „Urunk és Istenünk”, mert Domitianus császár megkövetelte, hogy így szólítsák őt, s ennek megfelelő imádatban részesítsék. A gesztusoknak fontos szerepe van tehát a szöveg üzenetének megértésében.

A dramaturgiai elemekről azonban térjünk át az imádás tartalmára! Két jellegzetes momentum van a szövegben, ami választ ad arra a kérdésre, hogy miért méltó a trónon ülő, hogy övé legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom. Először azért, mert „örökkön örökké él”, azaz élete van önmagában. Létezését nem másoknak köszönheti, saját jogon birtokolja az életet. Miért nem imádhatjuk a teremtményeket? Mert nem rendelkeznek az élettel, a menny Istenétől kapják azt. Egyedül a menny Istene az élet Ura, csak Ő él örökkön örökké.

Van itt egy másik momentum is: Isten nem zárkózott önmagába, nem tartotta fenn önmagának az életet, hanem kiárasztotta azt teremtményeire. Ezért minden élőlény, mi magunk is, neki köszönhetjük azt, hogy létezünk. Őbenne élünk és vagyunk (ApCsel 17,28).

Az imádat mindenek előtt a létezés csodájáról szól tehát. Dér Katalinnak igaza van, amikor azt mondja, hogy a nyugati ember elvesztette a lét öröme iránti fogékonyságát, felcserélte azt a tevékenység és a birtoklás kétes örömével. Évtizedeken keresztül azt tanultuk, hogy az ember értéke nem abban van, hogy létezik, nem az a jó, hogy vagyunk, hanem az, hogy dolgozunk. A munka tesz bennünket értékessé – mondták nekünk, de ez butaság, mert a munka nem egyéb, mint a létezés egyik következménye. Azért tevékenykedhetek, mert létezek. Ma ezzel szemben azt mondják, hogy az elfogyasztott javak mennyisége, és az elköltött forintok összege adja meg az ember értékét. Ez is butaság, mert sem a telefonunk, sem a számítógépünk, a kocsink, a házunk vagy a luxuscikkeink nem jelentenek hozzáadott értéket. Egyetlen és mindenekfölött való értékünk az, hogy létezünk, és ha Isten visszaadja levett és lábai elé tett koronánkat, akkor mindörökre megújulhatunk a létezés örömében. Erről szól az örök élet és az üdvösség.

Dér Katalin Madách Imre „Az ember tragédiája” című művéből vett illusztrációval mutatott rá, hogy a létezés örömét a nők jobban értik, mint mi férfiak. Éva ezekkel a szavakkal lép a színre: „Ó, élni, élni mi édes, mi szép”, Ádámnak más a szép: „úrnak lenni mindenek felett!”.^[7] Nem lehetünk úr mindenek felett, a mindenhatóságot Isten önmagának tartotta fenn, de imádhatjuk Istent azért, mert vagyunk.

Amikor a Bárány az égi liturgia keretében átvette a hét pecsétes könyvet, „a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt”, és „új éneket énekeltek” (Jel 5,6-9). Míg a „régi ének” a létezés öröméről szólt, addig az új a megváltás áldásairól tesz bizonyságot. Amilyen öröm, hogy vagyunk, olyan öröm, hogy amikor a bűn útjára léptünk, Isten ahelyett, hogy megsemmisített volna bennünket, hogy más teremtményeket részesíthessen a létezés örömében, úgy döntött, hogy kiszabadít minket a bűn örvényéből. A szabadítás nem a trónon ülő, hanem a Bárány küldetése volt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29).

A Bárány teljesítette küldetését, ezáltal méltóvá lett arra, hogy átvegye a könyvet (Jel 5,9-10), és arra is, hogy immár az Atyához hasonlóan „övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,12). Ezzel az imádásnak egy új indoka jelent meg, nevezetesen a megváltás, azaz a szabadulás és az üdvösség öröme. Ennek akkora jelentősége van, hogy a mennyei kórus egyre nagyobb lesz: már nem csak a négy élőlény és a huszonnégy vén, hanem az angyalok sokasága, és „minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: a trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!” (Jel 5,11-13). És amikor az egész teremtett világ leborulva énekelt, „Áment” mondott a négy élőlény, s „a vének leborultak, és imádták őt” (Jel 5,14). Figyeljük meg, hogy a kórusok ugyanazokat a méltóságjelző szavakat vonatkoztatják a Bárányra, mint a trónon ülő Atyára. A Bárány tehát éppen olyan isteni természettel rendelkezik, mint az Atya. Neki is élete van önmagában, ő is Isten, ezért lehet Megváltó.

A hetedik fejezetben egy új elemet fedezünk fel: János – az elpecsételésről szóló látomás után – egy nagy sokaságot lát, akik „a trón előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak” (Jel 7,9). A fehér ruha és a pálmaág arról tanúskodik, hogy győztek, ők a Bárány megváltói szolgálatának gyümölcsei. Immár ők is csatlakoznak azokhoz, akik részt vettek az égi istentiszteleten. Énekük a győzelemről szól, de nem saját érdemeiket magasztalják, hanem kész szívvel elismerik, hogy „az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé” (Jel 7,10). Majd a szavak hallatán mindazok, akik eddig is ott voltak a trón körül, „arcra borultak a trón előtt és imádták Istent” (Jel 7,11-12).

Ezt követi az új elem, amire fel szerettem volna hívni az olvasó figyelmét. Az egyik vén felteszi a kérdést Jánosnak, hogy tudja-e, kik ezek a fehér ruhás emberek, és hogy honnan jöttek; majd ő maga adja meg a választ: „ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában, és a trónon ülő velük lakik” (Jel 7,13-15).

Ez a szakasz azoknak az áldásoknak a személyes életünkre való alkalmazásáról szól, amit a Bárány megszerzett a kereszten. Mind a létezés, mint a megváltás Isten történelmi műve, rajtunk kívül álló dolog. Hogyan lesz ez a rajtunk kívül álló dolog a mi személyes ügyünkké? Úgy, hogy Jézus Krisztus hit és Szentlélek által a szívünkbe költözik. Miért van a hét lámpás, azaz Isten Lelke a trón előtt (Jel 4,5)? Mert az a küldetése, hogy minden elveszett emberhez elvigye és mindenkinek felkínálja a fehér ruhát, azaz a megújuló életet. Ez az imádat harmadik oka: a személyes gyógyulás és megújulás öröme.

A szakaszban egy konkrét kifejezés utal a Lélek gyógyító és megújító szolgálatára. A vén azt mondja Jánosnak, hogy a Bárány nemcsak legelteti, hanem el is vezeti nyáját „az élet vizének forrásaihoz” (Jel 7,17). Kire utal az „élet vize”, vagy az „élő víz”kifejezés? János megmondja az evangéliumban: amikor Jézus az élő vízről beszélt, a Lélekről beszélt, „akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7,37-39). Fontos az, hogy a trónon, és a trón előtt együtt van az Atya, a Fiú és a Szentlélek, amikor tehát a lények meghajolnak a trón előtt, mindhárom személy isteni természetét elismerik. A Szentháromság egy igaz Istent imádják a létezésért, a megváltásért, valamint a megigazulásért, a megszentelődésért és a megdicsőülésért. Olyan ajándékok ezek, amit csak az isteni természettel rendelkező személyek biztosíthatnak az embereknek. Ezért csak az Atya, Fiú, Szentlélek Isten „méltó” arra, hogy imádjuk őt. Sem az angyalok, sem a démonok, sem a földi hatalmasságok nem tarthatnak igényt arra, hogy hódoljunk előttük.

Isten imádata mint beteljesedés

A Jelenések könyve azonban nem áll meg itt: figyelmünket a végső eseményekre, a megváltás művének beteljesedésére irányítja. Hogyan tükröződik a beteljesülés öröme imádatunkban? Erre a kérdésre a könyv második, eszkatologikus részében kapunk választ (Jel 15,1-22,5). Ezért tekintsük át ott is azokat a szakaszokat, ahol megfogalmazódik az imádat gondolatköre.

Az első szakasz a hét utolsó csapásról szóló látomás preambuluma: János azokat látja, akik „legyőzték a fenevadat, annak képmását és nevének számát”. De nemcsak látja, hanem hallja is őket, amint ezt éneklik: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Isten, igazságosak és igazak, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (Jel 15,3-4).

Van egy varázslatos szó, ami meghatározza a huszonegyedik századi emberek világképét: ez a „pozitív” szó. Szinte mániákusan vonzódunk a pozitív dolgokhoz, és betegesen menekülünk a negatív dolgoktól. Ebből fakadóan azt még csak értjük, hogy imádnunk kell Istent a létezés öröméért, a megváltás öröméért, valamint a megújulás öröméért, de hogy lehet imádni Őt azok miatt a véres és brutális dolgok miatt, amelyek a Jelenések könyve második felének gerincét adják? És mégis, a Jelenések könyve két istentisztelet közé illeszti Isten ítéleteinek borzalmait: kórusok énekelnek, mielőtt a hét angyal kitölti Isten haragjának hét poharát (Jel 15,3-4). A harmadik és a negyedik csapás között a vizek angyala és az oltár hálát ad azért, mert a Szent vért adott inni a vérontóknak: „Igazságos vagy te, a Szent, aki vagy és aki voltál, hogy így ítéltél; mivel szentek és próféták vérét ontották ki, te is vért adtál nekik inni. És hallottam, hogy így szólt az oltár: Igen, mindenható Úr Isten, igazak és igazságosan a te ítéleteid”(Jel 16,4-7). Végül halleluját zengnek a mennyben, amikor Isten megsemmisíti Babilont: „mert igazak és igazságosak az ő ítéletei, mert elítélte a nagy paráznát, aki paráznaságával megrontotta a földet, mert számon kérte kezéből szolgái vérét” (Jel 19,1-5). Hogyan lehet imádni egy vérengző istenséget? Hogyan mondhatunk hálát a pusztításért?

Dér Katalin szerint banális oka van annak, hogy a Jelenések könyve az ítélet borzalmait istentiszteleti keretbe foglalta. „A szeretet, jóság, béke, harmónia uralma addig nem lehet teljes, amíg a gonosszal elegyesen létezik, az ítélet tehát szükséges, méltányos, igazságos; ilyennek vallja az üvegtengernél álló sokaság, belátják még Isten ellenségei is, minden nemzet, mert igazságos volta nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt.”^[8]

Nem a gátlástalan brutalitás igénye, hanem a helyreállítás öröme fogalmazódik meg az istenimádat negyedik aspektusában. Az angyal felhívása, amit a tanulmány elején idéztem „Az Istent imádd!” e négy ok ismeretében nyer értelmet. Miért imádjuk a menny Istenét? Miért egyedül Őt imádjuk? Mert egyedül neki köszönhetjük, hogy vagyunk, hogy megváltott emberek vagyunk, hogy megújulhatunk, és hogy nemcsak bennünket állít helyre, hanem a teremtés harmonikus rendjét is. Az oda vezető útnak vannak borzalmas szakaszai, de ezek nem Isten, hanem a bűn természetéből fakadnak.

Imádjuk a trónon ülőt, mert övé az utolsó szó, és ezt mondja: „Íme, újjá teremtek mindent… Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! …Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz” (Jel 21,5-7).

^[1] Jel 3,9; 4,10-11; 5,14; 7,11,16; 13,4,8,12,15; 14,7,9,11; 15,4; 16,2; 19,4,10,20; 20,4; 22,8-9.

^[2] Varga Zsigmond: Görög-magyar szótár, Budapest, 1992, 830. p. Horst – Schneider: Exegetical Dictionary of the New Testament, Eerdmans Publishing, Grand Rapids, 3. kötete, 1993, 173-175. p.

^[3] Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár, Logos Kiadó, Budapest, 1998, 4252-es kód, 512. p.

^[4] Ez a kifejezés azokra vonatkozik a könyvben, akik berendezkedtek e világban, és nem törekszenek üdvösségre. Ők azok, „akiknek nincs beírva a neve a megöletett Bárány életkönyvébe” (Jel 13,8).

^[5] Kovács Károly: Hellenizmus, Róma, zsidóság, Az Újszövetség korának világa, Útitárs Kiadó, Köln-Bécs, 1969, 169-172. p. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/c-cs-C9A45/csaszarkultusz-C9AA7/ ;

^[6] Tacitus összes művei, Európa Kiadó, Budapest, 1980, 2. kötet, 412. p.

^[7] Dér Katalin: A Jelenések könyve, Kairosz Kiadó, Budapest, 2013, 132. p.

^[8] Dér Katalin: Id. mű: 264-265. p.