(Jel 14,9-11)
Amilyen tömör és nyílt formában szól az Apokalipszis az Isten imádatáról (Jel 14,7; 19,10), olyan határozottan beszél a sárkány és a fenevad imádásának tilalmáról: „ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából, amely készen van elegyítetlenül haragjának poharában, és gyötrődni fog tűzben és kénben a szent angyalok és a Bárány előtt” (Jel 14,9-10).
Ebben a szövegrészben csak a fenevadról és annak képmásáról van szó, de a Jelenések könyve a Szentháromsággal egy ördögi háromságot állít szembe. A nagy küzdelemről szóló látomásban (Jel 11,19-14,20) e háromság első tagja az Atya kihívója (Jel 12,3-18), a második a Bárány ellenképe (Jel 13,1-10), míg a harmadik a Szentlélek hamisítványa (Jel 13,11-18). Ezek olyan spirituális hatalmak, amelyeket az Apokalipszis más szövegrészekben tisztátalan lelkeknek nevez: „és láttam, hogy a sárkány szájából, a fenevad szájából és a hamis próféta (a földből feljövő fenevad másik neve) szájából három tisztátalan lélek jön ki: olyanok, mint a békák, mert ördögi lelkek ezek, akik jeleket tesznek” (Jel 16,13-14). Az Apokalipszis bizonyságtétele szerint két erő verseng tehát, hogy megszerezze imádatunkat: az egyik a Szentháromság Isten, akitől az életet, a szabadságot, a gyógyulást és a helyreállítást kapjuk.[1] A másik egy ördögi csapat, akiknek az a legfőbb dolga, hogy letérítsék az embereket az imádat megalapozott útjáról. Ez utóbbi háromság a Szentháromság hamis utánzata tehát: Krisztus az Atyától (Mt 11,27), ezzel szemben az első fenevad a sárkánytól kapta a hatalmat (Jel 13,4). A Szentlélek Krisztust dicsőíti meg (Jn 16,14), a hamis próféta viszont az első fenevadat magasztalja (Jel 13,12).[2]
Sajnos, a Jelenések könyvének több magyarázója megelégszik azzal, hogy azonosítsa azokat az intézményeket, amelyek derekas részt vállalnak a hitetésben. Én nem ezen az úton szeretnék elindulni, nem mintha figyelmen kívül akarnám hagyni a hitetés történelmi megnyilvánulásait, hanem mert szeretném, ha jobban megértenénk a bibliai képanyagot, valamint e képek teológiai tanítását. Alapvető hermeneutikai szabály tudniillik, hogy az apokaliptikus próféciák magyarázatában nem a vélt történelmi beteljesedésből indulunk ki, és nem a történelemből származó kulcsot használva akarjuk megérteni a próféciát, hanem fordítva: az Írásokat használjuk az Írások értelmezésére, azaz először megállapítjuk a prófécia jellegét és a beteljesedés természetét, s ha ezt megtettük, akkor tesszük fel a kérdést, vajon hogyan teljesedtek az apokaliptikus jóslatok.[3]
Megadatott neki a hatalom
Hiszek abban, hogy Isten mindenütt jelen van, hatalmának nincsenek korlátai. Nem kényszerül arra, hogy territóriumát megossza más levegőbeli hatalmasságokkal. Ha így áll a dolog, akkor okkal és joggal tesszük fel a kérdést, hogy miért van helye az Isten hatalma alatt álló territóriumban más olyan hatalmaknak, amelyek kihívást jelentenek a Szentháromság egy igaz Isten számára? Miért merülhet fel egyáltalán, hogy a földlakóknak választaniuk kell az égi és a földi istentisztelet között?
Ez nem filozófiai kérdés, amit metafizikai spekulációk segítségével kell megoldanunk, maga a Jelenések könyve adja meg rá a választ. A Báránynak a golgotai kereszten kivívott győzelme után az ördög és a Sátán kivettetett ugyan a mennyből, de Isten lehetővé tette neki, hogy a földön bemutassa uralkodásának alapelveit: „levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek”; „levettetett testvéreink vádolója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket”; ezért „jaj a földnek és a tengernek, mert leszállt hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12,7-12).
Álljunk meg, és vizsgáljuk meg egy szó nyelvtani alakját! Ez a szó így hangzik: „levettetett”, „levettettek”, „levettetett” és „leszállt”. Az első három ige passzív alak, a negyedik azonban aktív. Mielőtt az ördög leszállt volna a földre, előbb levetették. Ezt a formulát úgy nevezzük, hogy isteni passzívum. Nem mondja ki a szöveg, hogy Isten ledobta a sárkányt a földre, azt sem állítja, hogy Sátán önszántából választotta bolygónkat, hanem elhallgatva az alanyt, egyszerűen passzív alakba teszi az igét, mondván: „levettetett” az ördög, és „levettettek” a démonok. Ezzel a könyv két dolgot állít: Isten és az ördög között nincs megegyezés, nem jött létre valamilyen békekötés, melynek keretében Isten és az ördög elosztotta volna egymás között a territóriumot. Nem, erről nem lehet szó. Arról sem lehet szó, hogy Sátán, miután megvetette lábát a földön, kitaszította Istent a bolygóról. Mi történt? A mindenható Isten önkorlátozást léptetett életbe, és meghatározott keretek között lehetőséget biztosított az ördögnek, hogy kifejthesse tevékenységét, és kiállíthassa magáról a bizonyítványt.
Nemcsak Sátán és a démonok kaptak teret, hogy megtévesszék a föld lakosait. Ez a lehetőség kiterjed a sárkány eszközeire, nevezetesen a tengerből, illetve a földből feljövő fenevadra is. Az Apokalipszis ezt a lehetőséget az említett két fenevad esetében is egy passzív szerkezettel fejezi ki, miszerint a tengerből feljövő fenevadnak „nagyokat mondó és istenkáromló száj” „adatott”, és „adatott neki hatalom” egy meghatározott időre, hogy káromolja Istent (Jel 13,5-6). „Megadatott neki, hogy hadat indítson a szentek ellen, és legyőzze őket, megadatott neki a hatalom minden törzs és nép, minden nyelv és nemzet felett: hogy (kivéve azokat, akinek a neve szerepel az élet könyvében, ami a Bárányé) imádja őt mindenki, aki a földön lakik” (Jel 13,7-8). Hasonlóan szól a könyv a földből feljövő fenevadról, aki nemcsak elkészíttette az első fenevad képmását, de „megadatott neki, hogy lelket leheljen a fenevad képmásába”, „és megadatott neki, hogy mindenkit” arra kényszerítsen, hogy homlokukra vagy kezükre bélyeget tegyenek, és hogy „senki se vehessen vagy adhasson el semmit, csak az, akin a fenevad bélyege van” (Jel 13,15-17).[4]
Ugyanaz az isteni passzívum érvényesül itt, amit a sárkánnyal összefüggésben láttunk. Istentől „megadatott”, hogy mindkét fenevad kibontakozzék, és bemutassa azt a szellemiséget, amit képvisel. Isten széles körű, de nem korlátlan lehetőséget biztosított a hamis háromság számára. Szokatlan dolog ez a világban, mert a hatalmasságokban megvan az a hajlam, hogy saját hatalmukat növeljék, és másokét korlátozzák. Sőt, ha megtehetik, jogfosztottá teszik azokat, akik nem hajolnak meg akaratuk előtt.
Szokatlan, de alapvető jelentőségű! A mindenható Isten az ő uralmát erkölcsi alapokra építette. Királyságának alapja a szeretet, ami viszontszeretetet szül azokban, akik befogadják őt, és leleplezi azokat, akik elutasítják a szeretet értékrendjét. Ez a mennyei pedagógia ad értelmet azoknak a kifejezéseknek a szövegben, miszerint a sárkány és a fenevadak hatalma nem terjed ki azokra, akiknek a neve szerepel az élet könyvében, amihez a könyv mindjárt egy felhívást is közöl: „Ha valakinek van füle, hallja!” (Jel 13,8-9). Ezért kapcsolódik egy felhívás a fenevad bélyegéről szóló szavakhoz, miszerint „akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát” (Jel 13,18). És nem utolsó sorban, ez ad értelmet annak a mondatnak, hogy lesznek, akik legyőzik a sárkányt, „a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével” (Jel 12,11). Isten erkölcsi megfontolásokból korlátozza önmagát, hogy ezáltal lehetővé tegye teremtményei számára, hogy meghozzák a maguk erkölcsi döntéseit, és ennek szellemében éljenek.
A teremtmények lelkiismereti szabadságának és szabadságból fakadó felelősségének gondolata nemcsak az Apokalipszisben található meg, hanem az Újszövetség más apokaliptikus szövegeiben is. Azt írja Pál apostol a thesszalonikai keresztényeknek, hogy a törvénytipró eljövetele „a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek. Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, és ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek” (1Thes 2,9-12).
Imádták a sárkányt és a fenevadat
Míg a Szentháromság imádása a lét örömében, valamint a megváltás, a megújítás és a helyreállítás iránti hálában gyökerezik, és az igazság szeretetére épül, addig a sárkány és a fenevad imádata a hatalom kultuszából nő ki, és legfőbb eszköze a csábítás, a hitetés és a manipuláció. Mindkét fenevad tevékenységével kapcsolatban megjelentik a hatalom és a hitetés, de más-más sorrendben. A tengerből feljövő fenevad fő fegyvere a hatalom, ezzel szemben a földből feljövő fenevadé a megtévesztés. Hatalom és megtévesztés, ez az a módszer, amivel az ördögi háromság ráveszi azokat, akik a földön laknak, hogy ne a menny Istenét, hanem e világ fejedelmét imádják.
Vizsgáljuk meg ezt közelebbről! A tengerből feljövő fenevad szoros kapcsolatban van Dániel könyve hetedik fejezetével, amennyiben egyesíti magában az ijesztő, félelmetes és rendkívül erős vadállatot, amit Dániel látott, valamint a kis szarvat. A kis szarvról azt olvassuk, hogy „ez a szarv hadat indított a szentek ellen, és legyőzte őket, míg el nem jött az öregkorú, és igazságot nem szolgáltatott a Felséges szentjeinek” (Dn 7,21-22). A prófécia magyarázatában azt olvassuk, hogy ez a hatalom „sokat beszél a Felséges ellen, és gyötörni fogja a Felséges szentjeit. Arra törekszik, hogy megváltoztassa az ünnepeket és a törvényt. Hatalmába kerülnek a szentek egy időszakra meg két időszakra és egy fél időszakra, de majd összeül a törvényszék, és elveszik hatalmát” (Dn 7,25-26).
A Jelenések könyve Dániel szavaival összhangban elmondja, hogy „a sárkány adta neki (a fenevadnak) erejét, trónját és hatalmát” (Jel 13,2). Történik egy csoda is, ami a föld lakóinak a szemében azt a látszatot kelti, hogy a tengerből jövő fenevad krisztusszerű hatalom. A magyar fordításban kissé elmosódik a szöveg értelme: azt olvassuk, hogy a fenevad „egyik feje szinte halálosan megsebesült, de halálos sebe meggyógyult” (Jel 13,3). Az itt szereplő görög szó (szphadzo) azt jelenti, hogy lemészárolni, valakinek erőszakkal elvenni az életét. Az Apokalipszisben legalább nyolc helyen szerepel a szó, de kiemelkedik az égi istentiszteletről szóló látomás, ahol ezt olvassuk: „a trón, a négy élőlény és a vének között ott áll a Bárány. Olyan volt, mint akit megöltek (eszphagmenon)” (Jel 5,6). Ezt éneklik neki: „megölettél (eszphagész), és véreddel vásároltad meg őket” (Jel 5,9), ezért „méltó a megöletett (eszphagmenon) Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás” (Jel 5,12). Ez a momentum ismétlődik meg hamisított formában a tengerből feljövő hatalom esetében: amint a megöletett Bárány él, és ott ül az Atya mellett a trónon, hogy fogadja a mennyei lények imádatát, úgy – legalábbis képletesen – a tengerből feljövő fenevad is életre kelt, ott ül a sárkány mellett, hogy az egész föld lakói imádják őket: „az egész föld csodálta a fenevadat, imádták a sárkányt, mivel átadta a hatalmat a fenevadnak, imádták a fenevadat is, és így szóltak: Ki hasonló a fenevadhoz, és ki tudna vele harcra kelni?” (Jel 13,3-4). A fenevad káromolja Istent, üldözi a szenteket; megteheti, mert „megadatott neki a hatalom minden törzs és nép, minden nyelv és nemzet felett”, ezért „imádja őt mindenki, akik a földön laknak” (Jel 13,7-8).
Két dolgot látunk itt: az egyik Jézus Krisztus halálának és feltámadásának utánzása. A másik annak a hatalomnak az utánzása, amit a Bárány kapott az Atyától, amikor megváltói szolgálatát befejezte. Mindkettő látványos, de a hatalom kiemelkedően fontos, mert ez biztosítja a fenevad számára a földlakók imádatát. A hatalom jellegéből adódóan megjutalmazza azokat, akik lojálisak, viszont kirekeszti, elnyomja és adott esetben kifejezetten üldözi azokat, aki nem hajolnak meg előtte. Így tettek János apostol korában az istenként tisztelt római császárok, az egyházi hatalmasságok a középkorban, és így tesznek ma is sokan a hatalmasságok közül. Az Apokalipszis szempontjából azonban nem az a döntő kérdés, hogy mindez társadalmi igazságtalanságot szül (bár ez sem mellékes), hanem az, hogy a sárkány és a tengerből feljövő fenevad eltéríti az embereket az igaz Isten imádatától. Mindenki őket imádja, csak azok nem, akiknek a neve szerepel az élet könyvében (Jel 13,8). Nem a létezés öröme, nem is a megváltás, a megújítás és a helyreállítás öröme miatt, hanem a hatalom kultuszából kifolyóan.[5]
Ahogy az Isten imádásáról szóló anyagban kifejtettem, a keresztények elismerik a világi hatalmat, mint Isten szolgáját és a polgári rend őrét, de nem hódolunk be a hatalom kultuszának. Sem a földi hatalmasság, sem Sátán, mint a világ fejedelme nem lehet imádatunk tárgya. Ezért ad Isten a harmadik angyal üzenetében olyan határozott választ a fenevad elvárásaira, és ezért tiltja meg a fenevad imádását.
Egy meglepő pedagógiát láttunk ebben az üzenetben, ami minden szokatlansága ellenére illik az örökkévaló evangélium szellemiségéhez. Isten megijeszti azokat, akik behódolnak a sárkány és a fenevad hatalmának. Hogyan? Úgy, hogy kinyilatkoztatja saját hatalmát. Félsz a hatalomtól! Annyira félsz tőle, hogy behódolsz a sárkány és a fenevad előtt? Gondolj arra, hogy nekem még nagyobb hatalmam van, és úgy döntöttem, hogy ezt a hatalmat arra használom, hogy tűzben és kénkőben fognak gyötrődni mindazok, akik behódoltak a hatalom bálványképének (Jel 14,9-11).
Szokatlan, de nem egyedülálló ez az üzenet. Jézus is élt ezzel, amikor ezt mondta: ha már féltek, „ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Mt 10,26-28). Helye van a keresztény ellenállásnak, csak a módszert kell megtalálnunk. Helye van az apokaliptikus spiritualitásnak, csak megfelelő időben is megfelelő módon kell gyakorolnunk azt. Ami az időt illeti, akkor kell ellenállnunk, amikor veszélybe kerül istentiszteletünk integritása. Erről most nem mondok többet, mert a következő részben vissza kell térnem rá a fenevad képmásával és bélyegével összefüggésben.
Ezért áttérek a másik kérdésre: hogyan fejezzük ki ellenállásunkat? Megmondja a könyv maga: „itt van szükség a szentek állhatatosságára és hitére” (Jel 13,10). A kulcs gondolat a hitben való állhatatosság. Mivel szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk (Rm 10,10), a keresztény rezisztencia autentikus formája: a mártíromság, azaz a kitartó és hű tanúságtétel. Ha kell, vállalva a hátrányos megkülönböztetést, és végső esetben akár a vértanúságot is. Vértanúk voltak, vannak és lesznek az idők végezetéig, és ha köztünk bárki erre a sorsra jut, tekintse azt kegyelemnek! Ahogy az apostol írta a filippibeli keresztényeknek: „nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte” (Fil 1,29).
Imádták a fenevad képmását
Az ördögi háromság harmadik tagja a kétszarvú vadállat, akit földből feljövő fenevadnak és hamis prófétának nevez a könyv (Jel 13,11-18; 16,13; 19,20; 20,10). E harmadik erő küldetése, hogy jeleivel és csodáival rávegye a föld lakóit, hogy imádják a tengerből feljövő fenevadat (Jel 13,13-15). Az első fenevad legfőbb tulajdonsága a hatalom volt, ezzel szemben a második fenevad a hitetés tudora. Erről a fenevadról írta az orosz vallásfilozófus, Vladimir Solovyev (1853-1900), hogy a fenevad a teológia tiszteletbeli doktora. De a földből feljövő fenevad nemcsak a teológia, hanem a lelkiség eminens művelője is. Különös ismertetőjele a spiritualitás magas foka. Személye és szerepe a Szentlélek személyének és szolgálatának hamisítványa. Ő az, aki „rábírja a földet és lakóit, hogy imádják az első fenevadat, amelynek meggyógyult a halálos sebe. Nagy jeleket tesz, még tüzet is parancsol le az égből (vö.: ApCsel 2,3) az emberek szeme láttára; és megtéveszti a föld lakóit azokkal a jelekkel, amelyeket a fenevad színe előtt megtehet” (Jel 13,11-14).
Mielőtt rátérnék a második fenevad tevékenységének vizsgálatára, szeretnék rámutatni egy jelentőségteljes gondolatra a bibliai szövegben: a tengerből feljövő fenevad tevékenységét bemutató igék, nyelvtani formája: múlt idő. Az itt használt igeidő olyan befejezett cselekvést jelent, melynek következményeit tapasztaljuk. Ezzel szemben a földből feljövő fenevad tetteit ábrázoló szavak folyamatos jelen időben vannak, azaz a könyv a második fenevadat munka közben ábrázolja. Azt írja le, ami éppen most történik.
Van még egy érdekesség, hogy legkevesebb nyolc alkalommal olvassuk a szövegben a „tenni”, cselekedni”, „okozni”, „előidézni”igék görög megfelelőjét (poieó). A második fenevad rendkívül tevékeny tehát, nemcsak kegyes, hanem buzgó is, lelkesen munkálkodik azért, hogy tevékenysége minél eredményesebb legyen. Mindez nemcsak az első fenevadtól kapott hatalom gyakorlásával történik, hanem a menny passzív jóváhagyásával is: „megadatott neki” (Jel 13,15-16), hogy tevékenysége eredményes legyen.
Érdemes megjegyezni, hogy azok az írásmagyarázók, akik János korára vonatkoztatják ezt a szövegrészt, azt mondják, hogy az első fenevad a császár, akit mint a római birodalom isteni hatalommal felruházott kormányzóját imádták, a második fenevad viszont a császárkultusz papjaira vonatkozik, akik a császárkultusz lelki és teológiai hátteréről gondoskodtak. Nem szabad ezt figyelmen kívül hagynunk akkor sem, ha a szakasz üzenetét nem korlátozzuk az első század idejére, hanem annak történeti, üdvtörténeti beteljesedését kutatjuk. Politikai hatalom és a Szentháromság iránti hódolatot aláásó vallási jelleg, ez az, amit látunk a második fenevad tevékenysége mögött.
Mindezeket figyelembe véve szeretném kiemelni a hamis próféta tevékenységének legfőbb elemeit:
- A hamis próféta megfogalmazza a fenevad imádásának teológiai alapjait: „meggyógyult a halálos sebe” (Jel 13,12). A halálos seb begyógyulása Krisztus halálának és feltámadásának utánzása. Miért kell imádni a fenevadat? Azért, mert halhatatlan, elpusztíthatatlan, bámulatos képessége van arra, hogy megújuljon. Gondoljunk csak arra, hogy a francia forradalom csaknem elsöpörte a föld színéről az úgynevezett „keresztény államot”, hogy felállítsa helyén a civil társadalmat, de a kereszténységet ma újra széles körben alkalmazzák, mint a világi hatalom ideológiai megalapozásának eszközét.
- A hamis próféta természetfeletti érvekkel támasztja alá a fenevad imádatának igényét: „nagy jeleket tesz, még tüzet is parancsol le az égből a földre az emberek szeme láttára, és megtéveszti a föld lakóit azokkal a jelekkel, amelyeket a fenevad színe előtt megtehet” (Jel 13,13-14). Az evangéliumi kereszténység válságban van, virágzik azonban a spiritualizmus ezer és ezer formája.
- Ráveszi a föld lakosait, hogy oltárt emeljenek, és szobrot állítsanak a fenevad tiszteletére, aki sebet kapott, de életre kelt (Jel 13,14). A hamis próféta nemcsak megújítja a fenevad korának hatalmi szerkezetét, az is „megadatott neki” (isteni passzívum!), hogy „lelket leheljen a fenevad képmásába, hogy megszólaljon a fenevad képmása” (Jel 13,15). Megölhet mindenkit, akik nem imádják a fenevad képmását (Jel 13,15). Egy lelki, szellemi, hatalmi sikertörténet tanúi vagyunk tehát. Ha végiggondoljuk a szakasz dramaturgiáját, mindenkit magával sodró győzelmi menetet látunk magunk előtt.
- A hamis próféta sikereihez tartozik, hogy egyetemes közösséggé kovácsolja azokat, akik hitető tevékenysége nyomán a fenevad és a fenevad képe imádói lesznek: a szöveg az egyetemesség drámaiságát három ellentétpárral emeli ki, hogy még érzékletesebb legyen: „megadatott neki” (ismét egy isteni passzívum), hogy „mindenkit” „bélyeggel jelöltessen meg”. Kikből áll a mindenki: a kicsikből és a nagyokból, a gazdagokból és a szegényekből, a szabadokból és a szolgákból. Érezzük azt az erőt, és azt a lüktetést, ami ebben a szövegben van (Jel 13,16)?
- És végül, de nem utolsó sorban az is megadatott neki, hogy ellehetetlenítse mindazokat a föld lakói közül, akik megtagadják a fenevad imádatát, és akik nem fogadják el a fenevad iránti hűség jelét, a bélyeget: „senki se vehessen vagy adhasson el semmit, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének száma” (Jel 13,17).
Attól félek, hogy nem érzékeljük kellőképpen e szöveg grandiózus voltát, nem vesszük észre a benne rejlő drámai feszültséget. Talán Péterhez tudnám hasonlítani magunkat, aki Jézus szárnyai alatt úgy érezte, hogy nincs olyan fenyegetés, ami megrendíthetné őt. A felházban fogadkozott, a kertben hősködött, hogy aztán a főpap udvarában Jézus törékenységét és kiszolgáltatottságát látva, egy szolgáló megjegyzésétől is összeomoljon. Nem érzékeljük, hogy milyen megrázó dologról van itt szó, ezért gyártunk magunknak papír sárkányokat, akiket – mint az óvodás gyerekek – megpróbálunk tompa fakardjainkkal leteperni.
Mi kell a győzelemhez?
A földi kultusz nem mérhető az égivel, de nincs is olyan emberi erő, ami megállíthatná az ördögi háromság által elindított áradatot. Nincs! Mert a sárkánynak, a fenevadnak és a hamis prófétának ez az utolsó próbálkozása. Nincs több, vagy legyőzi az ördögi háromság a Szentháromságot, vagy ügye mindörökre elveszett. És a Szentháromság tűri a támadásokat: „megadatott” az ördögi háromságnak az utolsó esély, hogy vagy kivívja a győzelmet, vagy mindörökre leleplezi magát, és megszégyenülve aláhullik a létezésből a megsemmisülésbe (Jel 20,7-14).
És mégis! Ez a szakasz egy mély értelmű prófétai üzenettel fejeződik be, olyan üzenettel, amiben Isten nem a földlakókat, hanem száznegyvennégyezer leendő tagjait szólítja meg, akik hamarosan elfoglalják helyüket a Bárány mellett a Sion hegyén (Jel 14,1-5).
Térjünk vissza egy gondolat erejéig az első fenevadra! Tevékenységével kapcsolatban azt mondja a prófétai figyelmeztetés, hogy „itt van szükség a szentek állhatatosságára”, és csak azok állhatnak meg a kísértések és a támadások kereszttüzében, akiknek be van írva a neve ez élet könyvébe (Jel 13,8-10). Lépjünk előre az ördögi háromság megsemmisülésének idejére, velük együtt semmisül meg mindenki, akinek „neve nem volt beírva az élet könyvébe” (Jel 20,15). Ezek a prófétai útmutatások szerepelnek a hamis próféta tevékenységét lezáró szakaszban is: „Itt van szükség a bölcsességre”, és itt van szükség az „értelemre” (Jel 13,18).
Állhatatosság, értelem, bölcsesség, az élet könyve – olyan kifejezések ezek, amelyeket nem szabad szekulárisan értelmeznünk. Nem arról van itt szó, hogy dogmatikai tisztánlátásunk, egyháztagságunk megőriz bennünket attól az elképzelhetetlen nyomástól, ami az ördögi háromság tevékenysége nyomán ránk nehezedik. Ne legyünk naivak, olyan hatalmassággal van itt dolgunk, akit égi fegyverekkel győzhetünk le. Csak Isten pecsétje védhet meg bennünket ezekkel a kihívásokkal szemben. A jó hír az, hogy akik elnyerik ezt a pecsétet a Szentlélek által, azok Isten oltalma alatt megmenekülnek. Hadd fejezzem be ezt egy isteni passzívummal! Nemcsak a fenevadakkal kapcsolatban olvassuk ezt a szót, hogy megadatott. A menyasszonyról is azt mondja a könyv: „megadatott neki, hogy felöltözzék tiszta gyolcsba: ez a gyolcs a szentek igazságos cselekedeteit jelenti” (Jel 19,8). Én ebben hiszek, hogy az az Isten, aki megadta, hogy a sárkány, a fenevad és a hamis próféta meghatározott keretek között tevékenykedjen ebben a világban, megadja nekem is azt a védelmet, amire szükségem van ahhoz, hogy ott legyek a Bárány menyegzői vacsoráján. Ámen!
[1] Szilvási József: Istent imádd, Bibliai Akadémia, 2021, kézirat.
[2] Robert H. Mounce: The Book of Revelation, Eerdmans Publishing, Grand Rapids, 1977, 258. p.
[3] Szilvási József (szerk.): Hetednapi adventista bibliai hermeneutika, Kiadja az Adventista Teológiai Főiskola megbízásából a Katica-Könyv-Műhely, Pécel, 2017, 187. p.
[4] Figyelemre méltó, hogy a Jelenések könyvének egyik legismertebb evangéliumi keresztény magyarázója úgy adta vissza a bibliai szöveget, hogy feloldotta a passzívumot, megnevezte az alanyt, és aktív formában adta vissza a szakaszban lévő gondolatot: „És Isten hatalmat adott neki, hogy életet leheljen a fenevad képébe” (Jel 13,15). Grant R. Osborne: Revelation, Baker Exegetical Commentary on the New Testament, Baker Academic, Grand Rapids, 2002, 511. p.
[5] Ellen G. White leírta egyik korai látomásában, hogy amikor Krisztus belépett a szentek szentjébe, Sátán elfoglalta helyét a szentélyben található trónon. Uralmát így jellemezte a szerző: „Láttam, amint ezek az emberek feltekintettek a trónhoz, és így imádkoztak: Atyám, add nekünk lelkedet! Sátán erre rájuk árasztotta szentségtelen befolyását; leheletében sok világosság és erő volt, de hiányzott belőle a mindent megédesítő szeretet, az öröm és a békesség. Sátán célja az volt, hogy tévelygésben tartsa és megcsalja Isten gyermekeit” (Korai írások, BIK Könyvkiadó, Budapest, 2006, 46. p.)
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.