ELLENSÉGEM TEHENE

Esettanulmány 2Móz 23,4.

A Bibliai Akadémia előző számában ismertettem Roy E. Gane egyik könyvét, ahol arról írt, hogyan értelmezzük és alkalmazzuk a mózesi törvényeket, hogy azok minden jó cselekedetre felkészíthessenek bennünket (2Tim 3,16-17). Az ismertető végén megígértem, hogy kiemelek egy esettanulmányt a könyvből, melyben a szerző bemutatta az erkölcsi értékek ismeretében való növekedés bibliai módszerét. Ebben számban az esettanulmányt szeretném bemutatni. Olvassuk el először a parancsolatot!

 „Ha ráakadsz ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára, hajtsd vissza hozzá”(2Móz 23,4).

A szöveg határai világosak: egy kazuisztikus törvényről van szó, ami a „ha”szócskával kezdődik. A következő törvényt ismét egy „ha”szó vezeti be. Egyetlen keresztény sem vitatja, hogy a törvény erkölcsileg követendő alapelvet fogalmaz meg: az elveszett tárgyat vissza kell adni annak, aki elvesztette. Itt azonban nem egy ismeretlen személyről van szó, aki elvesztett valamit, hanem olyan valakiről, akit jól ismerünk, mi több – okkal vagy ok nélkül – ellenségünknek tartjuk. Ezért ebben a parancsolatban többről van szó, mint a mások által elvesztett értékekről visszaadásáról. Végezzük el tehát azt az elemzést, amiről a könyv ismertetésében szóltam! 

A szöveg elemzése

Vizsgálódásunkat a parancsolat szövegének elemzésével kezdjük, és négy kérdésre keresünk választ: 

Milyen élethelyzetet feltételez a parancsolat? Ez a parancsolat két ember kapcsolatának vagyoni összefüggéséről szól: milyen felelősség terheli az embert személyes ellensége elveszett vagyontárgyával kapcsolatban? A vagyontárgy egy elkóborolt állat. Nem a törvény címzettje tehet arról, hogy az állat elkóborolt, de tudomást szerzett róla. Vajon a kettőjük között lévő ellenséges viszony befolyásolhatja-e az elveszett állathoz való viszonyulását? 

A törvény egy konkrét helyzetre vonatkozik, tehát bizonyos előzményeket feltételez. Az előzmények fontos eleme a két ember közötti ellenséges viszony. Nem ismerjük az okokat. Nem ismerjük a konkrét körülményeket sem. Lehet, hogy a megtaláló hazafelé tart egy fárasztó munkanap után, amikor rájön, hogy az elkóborolt állat haragosának a tulajdona. Az utolsó dolog, amivel foglalkozni szeretne, ellenségének elveszett állata. Senki nem vádolhatja, ha egyszerűen elfordítja a fejét, és nem vesz tudomást a kóborló állatról. Egyedül Isten látja, mi történt, nincs tanú, nincs felelősségre vonás. 

Igen! Éppen ez az: Isten látja a történteket, aki határozott útmutatásokat és rendeleteket adott, hogy szabályozza az emberek együttélését népe körében (2Móz 19,5; 21,1; 24,3-4,7-8). A választott nép tagjainak a rendelkezésekhez kell igazodni.

Milyen konkrét területet érint a parancsolat?A parancsolat csupán két állatot említ, a szervasmarhát és a szamarat, de elkóborolhatnak más állatok is. Ezért e két állatra vonatkozó rendelkezés kiterjed más állatokra is. Mózes törvényeiben a háziállatok a személyes vagyontárgyak szinonimái lehetnek (5Móz 22,3).  A háziállatok azért alkalmasak arra, hogy Isten próbára tegye jellemünket, mert könnyen el tudnak kóborolni.

Kire vonatkozik a törvény?A héber szöveg hímnemben van, látszólag pusztán a családfőre vonatkozik, de a családfő felelőssége, hogy családja megtartsa a megtartandókat (1Móz 18,19). 

Mi a parancsolat célja?A parancsolat célja: megakadályozni, hogy az emberek erkölcsi kötelességeiket elhanyagolva bosszulják meg az őket ért sérelmet. Ez a parancsolat nemcsak az említett állatokról, hanem az emberek közötti konfliktusokról szól. Hogyan kezeljék Isten gyermekei a közöttük felmerülő nehézségeket?

A „hajtsd vissza hozzá”kifejezés a héber szövegben hangsúlyosabb, mint a magyar fordításban. Az izraelita fordítás markánsabb megfogalmazása közelebb áll az eredeti szöveg jelentéséhez: „vissza kell neki vinned”(2Móz 23,4). Eszedbe se jusson úgy bosszút állni, hogy nem veszel tudomást az elkóborolt állatról! Kockáztatnod kell, lehet, hogy az állat – mivel nem ismer – felöklel, vagy megrúg (2Móz 21,28-32), de ne gondolj a veszélyekre, az elkóborolt állatot vissza kell vinned a gazdának! A törvényben nincs konkrét szankció, de feltételezzük, hogy azok a szövetségi átkok erre az élethelyzetre is vonatkozott: ő az Úrhoz kiált, téged pedig vétek terhel majd (5Móz 15,9). 

Visszaadni az elveszett értéket szép gesztus, ami jó erkölcsre vall. Itt azonban az ügynek további jelentőséget kölcsönöz a két ember közötti haragos viszony. Isten azért választotta ki Izráelt, és azért kötött szövetséget vele, hogy szeretetének és igazságosságának tanúbizonysága legyen a népek között. Így a személyes konfliktusokat alá kellett rendelni az Istentől kapott küldetésnek: tartsák meg és teljesítsék Isten parancsolatait, mert ezáltal lesznek bölcsek és értelmesek a népek szemében. Mert „melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és előírásai, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek”(5Móz 4,6-8). 

Ezt a víziót kell meglátnunk a parancsolat mögött, ahogy próféták megfogalmazták, a népek Jeruzsálembe sereglenek azért, hogy megtanulják az Isten szerinti bölcsességet (Ézs 2,2-4; Mik 4,1-3). 

A parancsolat a törvények rendszerében

Most megnézzük a parancsolatot az ószövetségi törvények szélesebb összefüggésében. Három kérdésre keresünk választ:

Milyen szövegkörnyezetben van a parancsolat? A parancsolat egy hosszabb szövegrészben van (2Móz 23,1-9). E parancsolatok az igazságosság kérdéséről szólnak: tiltják a hamis hírek terjesztését, a bűnpártolást, a többséggel való egységet a hamis tanúskodásban, valamint a részrehajló ítéletet. Ezt követi az érintett szakasz az ellenség elkóborolt állatairól, valamint az ellenség szamaráról, aki összeesett a teher alatt. Isten megtiltja a szegény ember igazságának elferdítését, a korrupciót, és végül a menekültek sanyargatását. Egyszóval a szakasz a részrehajlás nélküli igazságosságról és méltányosságról szól. Minden társadalmi csoporttal kapcsolatban méltányosan kell eljárni, ez alól az ellenség sem lehet kivétel. 

Vannak-e hasonló parancsolatok Mózes öt könyvében?Igen, van egy törvényszöveg, ami hasonló kérdésekről szól, és ahol Mózes további részleteket fogalmaz meg: „Ne nézd el, ha embertársad marhája vagy juha elcsatangol, ne menj el mellettük közömbösen, hanem tereld vissza embertársadhoz! Ha pedig nem a közeledben lakik az embertársad, vagy nem ismered őt, akkor helyezd el a jószágot a magad házánál, és maradjon nálad, amíg embertársad nem keresi; akkor add vissza neki! Ugyanezt tedd embertársad szamarával, ezt tedd a ruhájával, és ezt tedd minden elveszett holmijával, amelyet megtalálsz: nem szabad közömbösen elmenned mellette! Ne nézd el, ha embertársad szamara vagy marhája kidől az úton. Ne menj el mellettük közömbösen, hanem segíts neki lábra állítani azokat”(5Móz 22,1-4).

Ez a parancsolat megerősíti az előzőt, de két lényeges különbséget látunk benne: általános magatartásformaként szól a segítőkészségről és a mások állataival való törődésről. Továbbá nem csak az elkóborolt állatról, hanem felebarátunk elveszett holmijáról is szól. A két törvényt nem szabad összemosni, de ez a szakasz segíthet, hogy világosabban értsük a Mózes második könyvében található szöveg intencióit. 

A parancsolat helye az erkölcsi értékek rendjében.Az értékrend első eleme a nyolcadik parancsolat: „Ne lopj!” (2Móz 20,15), ami pozitív formában mások értékeinek védelmét jelenti. A parancsolat összefügg a felebarát iránti szeretettel, és a Jézus által megfogalmazott aranyszabállyal is:„Ne légy bosszúálló, se haragtartó néped fiaival szemben! Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr”(3Móz 19,18; Mt 19,19).  „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyetek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták”(Mt 7,12). 

Ókori összefüggések

Az ókori összefüggések között szerepel Saul, a későbbi király története, aki hosszú utat tett meg, hogy megkeresse apja szamarait (1Sám 9,3-8). Eszerint a háziállatok nagy értéket képviseltek. 

Erről tanúskodnak azok az egyiptomi, illetve Hettita törvények is, amelyek az elveszett állatok visszaadásáról rendelkeztek. Van azonban egy lényeges különbség más ókori népek és Izráel értékrendjében: amíg amazok azonos elvek szerint jártak el az elkóborolt állattal és a szökött rabszolgával, addig Izráelben különbséget tettek a kettő között. Az embert nem tekintették mások tulajdonának. 

Üdvtörténeti összefüggések

Az üdvtörténeti összefüggések vizsgálatában négy szempontot kell figyelembe venni:

A teremtés és az újjáteremtés rendje. Mivel sem a teremtés, sem az újjáteremtés rendjében nem lehet szó sem ellenségről, sem elveszett állatról, ezt az összefüggést nem lehet érdemben vizsgálni. 

A bűneset következményeinek kezelése.A bűn egyik legmarkánsabb következménye, hogy az ember nem érez felelőséget azok iránt, akiket ellenségeinek tart. Az ellenséggel szemben minden megengedett, mert az ellenség kívül esik a bevett és elfogadott törvényeken. A konfliktusokban az emberek a másikat megfosztják emberi méltóságától, úgy kezelik őket, mintha „ügyek”, „állatok”, „tárgyak”lennének. Kriminalizálják, sőt gonoszokként kezelik őket, mert így könnyebb fenntartani a gyűlöletet. 

Káin válasza markánsan igazolja ezt: hol van Ábel, a testvérem? „Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?”(1Móz 4,9). Káin nem válaszolt a kérdésre, de tette arról tanúskodott, hogy nem tekintette magát Ábel őrzőjének. Ezzel szemben a parancsolat, amit tanulmányozunk, nemcsak felebarátunk életével, hanem az ő javaival kapcsolatban is felelősségteljes magatartásra tanít minket. Egy dolog a konfliktus, és más dolog a tisztesség, a becsület, és a felebaráti szeretet. 

Erkölcsi színvonal az Ószövetségben. A parancsolat azért nem fogalmaz meg se büntetést, se jutalmat, mert olyan kérdésről van szó, amit nem a büntetéstől való félelem, vagy a jutalom utáni vágy okán kell helyesen kezelni, hanem azért, mert önmagában helyes és jó. Ezt a jót önmagáért tesszük, és azért, mert Isten megparancsolta. Ugyanakkor e magatartás bölcsességről tanúskodik, mert ez a lépés a megbékélés forrása lehet.

 „Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet, mert parazsat gyűjtesz a fejére, az Úr pedig visszafizeti, amit adtál”(Péld 25,21-22; Rm 12,20). E példabeszéd két olyan indítékot mutat be, ami nem szerepel Mózes második könyvében (23,4): aki a rosszért jóval fizet, és békét teremt, Isten gyermekihez illő módon viselkedik: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek”(Mt 5,9; Rm 5,1-11). 

A másik indíték, parazsat tenni más fejére, bosszúállást jelent, de különbség van bosszú és bosszú között. A példabeszéd üzenete, hogy ha nem is érzünk szeretetet ellenségünk iránt, jóval fizetni a rosszért olyan módja a bosszúnak, ami a maga váratlan mivoltával megdöbbenti és elgondolkodtatja a másikat (2Kir 6,18-23). Az ellenség megsemmisítésének legnemesebb módja, ha barátunkká tesszük őt.

Erkölcsi színvonal az Újszövetségben. Pál apostol a Római levélben nemcsak idézi, de tovább gondolja ezt a bölcsességet. Azt mondja, „ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért”, „ne álltatok bosszút önmagatokért”, „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat”(Rm 12,17-21). 

Erre az alapelvre épül Jézus megváltói szolgálata: „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg”(1Pét 2,23-24).

Mának szóló üzenet

Van-e üzenete a fent idézett parancsolatnak a huszonegyedik század számára? 

Ha a szó szoros értelemben vesszük, nehéz lenne a parancsolatot a mai körülményekre alkalmazni. Vannak ellenségeink, de nem valószínű, hogy vannak elkóborolt teheneik, amit vissza tudnánk vinni nekik. Mégis van a parancsolatnak gyakorlati üzenete ma. Nemcsak arra gondolok, hogy sokunknak van kutyája vagy macskája, ami elcsatangolhat, és jól esik nekünk, ha valaki visszahozza. Ennél fajsúlyosabb dolgokról van szó ebben a törvényben.

Az Ószövetség polgári törvényei nagyon is gyakorlatias útmutatást adnak ahhoz, hogy megfelelően kezeljük az élet mindennapi kihívásait. Megmutatják, hogyan élhetünk a szeretet alapelvei szerint a családban, a munkahelyen, a településen, ahol élünk. Bemutatják az érdekellentétek és konfliktusok Isten szándéka szerint való megoldásának módjait. 

Emberi kapcsolatainkban csakúgy, mint a népek életében világosan láthatjuk, hogy a gyanakvás gyanakvást, az ellenségeskedés ellenségeskedést gerjeszt. Ebben a küzdelemben, egyesek megnyerhetnek egy-egy csatát, de végül mindenki elveszti a háborút. Olyan lett a világ, melyben élünk, mint egy örvényló folyó, ha az ember belekerül az örvénybe, egyre mélyebbre süllyed. Van-e kitörési pont, és van-e az emberekben erkölcsi erő és bátorság ahhoz, hogy – képletesen szólva – visszavigyék az elkóborolt jószágot. A fülsiketítő csatazaj, amit óráról órára és percről percre hallunk, nem erről tanúskodik. És itt van az a pont, ahol a parancsolat megszólít bennünket: „Ha ráakadsz ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára, hajtsd vissza hozzá”(2Móz 23,4).

Ki kell törni a mélységből! Az Izráelnek adott jó törvények utat mutatnak, Megváltónk pedig erőt kölcsönöz hozzá. Isten gyermekei vagyunk, ne éljünk ebben a gonosz körforgásban, ne forogjunk az adok-kapok ördögi körében!  Ne győzzön le minket a rossz, mi győzzük le a jóval a rosszat!

Megigazultunk, Isten gyermekei lettünk, „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” Isten megmutatta nekünk szeretetét, mert „Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözülni fogunk élete által.  Sőt ezenkívül még dicsekszünk is Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most részesültünk a megbékélésben”(Rm 5,5-11).

Isten visszaadta az embernek az elveszített értéket, és ezzel megbékéltette magával a világot, „és nekünk adta a békéltetés szolgálatát”,miközben „ránk bízta a békéltetés igéjét”, hogy Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk, kérjük az embereket, hogy béküljenek meg Istennel és egymással is (2Kor 5,16-21). Ezt jelenti ma ez a parancsolat, és amilyen mértékben részt veszünk a béketeremtés szolgálatában, abban a mértékben neveznek bennünket Isten gyermekeinek (Mt 5,9).