E dolgozat célja a bibliai törvények, parancsolatok és rendelkezések helyes értelmezésének vizsgálata.
Öt témakörről szeretnék szólni: (1) a törvényekkel kapcsolatos fogalmakról; (2) a szövetségről, a Tízparancsolatról, mint Isten kormányzásának alaptörvényéről; (3) a parancsolatok osztályozásáról; (4) arról, hogy miért nevezzük az ószövetségi törvényeket „kedves és jóindulatú”törvényeknek. (5) Végül érintem Jézus és az apostolok törvényértelmezésének kérdését.
A szavak ereje
Három héber szót kell megemlíteni az Ószövetségből, melyek mindegyike összefügg a törvény fogalmával, bár ezek egyike sem jelenti pontosan ugyanazt, amit mi a „törvény”szó alatt értünk. Az első a „tóra”, a második a „hoq”,a harmadik a „dábar”.
A „tóra” egy olyan szóból származik, ami útmutatást, felvilágosítást és tanítást jelent. Kétszázhúsz helyen van jelen az Ószövetségben, melyek közül már az első is beszédes. Mózes első könyvében azt olvassuk, hogy Isten megsokasítja Ábrahám leszármazottjait, nekik adja Kánaán földjét, és Ábrahám utódja által nyer áldást a föld minden népe. Miért? Mert Ábrahám hallgatott Isten szavára, és „megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet”(1Móz 26,4-5). E három szót, melyek közül az utolsó a „tôrãh”, eltérő módon fordítják: az új protestáns fordításban az áll, hogy Ábrahám megtartotta mindazt, amit Isten rendelt, nevezetesen „parancsolataimat, rendelkezéseimet és utasításaimat”(1Móz 26,5). Eszerint a tóra Isten utasításainak gyűjteménye. Az izraelita fordítás azonban egy másik jelentésárnyalatot emelt ki, miszerint Ábrahám megtartotta „parancsolataimat, törvényeimet és tanaimat”(1Móz 26,5). Itt a tóra szó tanításokat jelent. Törvény, utasítás és tanítás: a tóra mindhárom jelentést magában hordozza.
A Tóra, így nagy betűvel annak az öt könyvnek (Pentateukhosz) az összefoglaló neve, amit Isten Mózes közreműködésével adott népének: az első a teremtésről, a második a kivonulásáról, a harmadik a léviták és a papok szolgálatáról, a negyedik a pusztai vándorlás kezdetén és végén tartott két népszámlálás között történt eseményekről szól, míg az ötödikben Mózes azokat a törvényeket és rendelkezéseket ismételte el, amelyeket Isten a szövetségkötés idején adott. Ezek így együtt tartalmazzák Isten törvényeit, rendelkezéseit és tanításait.
Térjünk át a második szóra, ami szintén jelentős számban, mintegy 120 alkalommal fordul elő az Ószövetségben! E szó jelentése szabályzat és rendelet. Amíg a tóra általánosságban szól Isten törvényéről, addig ez a szó konkrét törvényekre és rendtartásokra utal. A rendeletek nemcsak Istentől származhatnak, hanem olyan hatalommal felruházott emberektől is, mint József (1Móz 47,26), aki a földek egyötödét a fáraó használatába vette, vagy Dávid, aki úgy döntött, hogy a zsákmányt egyenlőképpen osszák el azok között, akik részt vettek az ütközetben, illetve, akik a csomagoknál maradtak (1Sám 30,25).
A rendeletek időnként a teremtés rendjére vonatkoznak (Jób 28,26; Péld 8,29; Jer 31,34), más esetben a Sinai-hegyen kötött szövetséggel összefüggő rendelkezésekre utalnak (3Móz 10,11; 26,46; 4Móz 30,16; 1Krón 22,13; Ezsdr 7,10-11; Neh 9,13-14). Az írók a szót általában többes számban alkalmazzák, és nagyon sokszor az áldozatokkal és a zsidó életmóddal összefüggő rendelkezésekre vonatkoztatják. Van, amikor azt olvassuk, hogy Izráel fejedelmei ünnepélyesen elkötelezik magukat, hogy „az Urat követik, parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit teljes szívükből és teljes lelkükből megtartják, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben”(2Krón 34,31; vö.: Józs 24,25).
A harmadik szó egészen szokatlan formában függ össze a törvénnyel. Ez a szó, amit 1500 helyen olvasunk az Ószövetségben, azt jelenti, hogy beszéd. Sokszor emberi beszédet jelöl, de van, amikor Isten beszédére vonatkozik. Isten személyes formában szólalt meg akkor, amikor szövetséget kötött a választott néppel a Sinai-hegyen. „Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket”,olvassuk a Tízparancsolat bevezetésében (2Móz 20.1). Isten személyesen hirdette ki kormányzatának alapelveit, amit kőtáblába is vésett (2Móz 20,1-17; 24,12; 32,15-19; 34,1-9).
E három szó közös üzenete, hogy Isten szólt, törvényt, rendeleteket és parancsolatokat adott, hogy tanítsa népét. A kegyesek nem kényszeredetten fogadták a törvény rendelkezéseit, boldognak nevezték azt az embert, aki „az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal” (Zsolt 1,2). Vallották, hogy „az Úr törvénye tökéletes, felüdíti a lelket. Az Úr intő szava határozott, bölcsé teszi az együgyűt. Az Úr rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet. Az Úr parancsolata világos, ragyogóvá teszi a szemet”(Zsolt 19,8-9).
„Életem folyton veszélyben van, törvényedről mégsem feledkezem meg. Csapdát készítettek nekem a bűnösök, utasításaidtól mégsem tértem el. Intelmedet kaptam örökségül örökre, azok örvendeztetik szívemet. Szívből törekszem rendelkezéseit teljesítésére, ennek örök jutalma van”(Zsolt 119,109-112).
A szövetség igéi
A keresztény szóhasználatban Tízparancsolatnak nevezzük azt a tíz – általában rövid tilalom formájában megfogalmazott – igeszakaszt, amit Isten a Sinai-hegyen hirdetett ki. Ez a szövegrészlet nem egyéb, mint annak a szövetségnek az alapokmánya, amit Isten kötött a választott néppel. E szövetséggel kapcsolatos álláspontunk visszahat a Tízparancsolat értelmezésére, ezért vizsgálódásunkat a szövetség teológiájának rövid összegzésével kezdem. A Bibliában a szövetség három fajtájáról olvasunk:
„Örök szövetségről”,miszerint az Atya, Fiú, Szentlélek Isten döntést hozott arról, hogy a Fiú emberré lesz, és életét adja váltságul, hogy az elesett embert visszavezesse a mennyei családba. E tervet a megváltás tervének, békesség tanácsának, valamint örök szövetségnek is nevezzük. Üzenete mélységes, mégis egyszerű: Krisztus megöletett „e világ alapítása óta”(Jel 13,8), mert Isten „őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt”, „előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által”(Ef 1,3-14).
„Cselekedeti szövetségről”,amit Isten még a bűneset előtt kötött Ádámmal, mint az emberi család képviselőjével. Eszerint Isten azt mondta az embernek, „a kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla meg kell halnod” (1Móz 2,16-17). E mondatban a szövetség minden elemét megtaláljuk: Isten szuverén parancsát, mely egy pozitív és egy negatív elemet tartalmaz: „szabadon ehetsz”, illetve „nem ehetsz”.Isten ígéreteit, az életet, illetve a halált. Végül a szövetség jegyét. Ezt a szerepet a fa töltötte be.
„Kegyelmi szövetségről:miszerint Isten nem hagyta bizonytalanságban az embert. Már a bűneset napján eljött, hogy kihirdesse a kegyelmi szövetséget (1Móz 3,15), melyben Isten elkötelezte magát az ember megváltására. Isten megújította a kegyelmi szövetséget kiválasztott eszközeivel: Noéval (1Móz 6-9), akit az özönvíz utáni emberiség ősatyjává tett, Ábrahámmal, akit minden hívők atyjának nevezünk (1Móz 12,1-3; 15,1-21; 17,1-16) és nem utolsó sorban Izráel népével a Sinai-hegyen. A Sinai-hegyen kötött szövetség nem új kezdeményezés, hanem annak a kegyelmi szövetségnek egy újabb állomása, amit Isten az ősatyákkal kötött.[1]
VALLUSI SZÖVETSÉG 1. A szöveget preambulum vezette be, ami kiemelte az erősebb fél nagyságát és fontosságát: „Én az Úr vagyok, a te Istened” (2Móz 20,2). 2. Ezt követte azoknak a tetteknek a felsorolása, ami feljogosítja az erősebb felet, hogy hangot adjon a vazallussal szembeni elvárásainak: „kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (2Móz 20,2). 3. Ezután felsorolták a vazallus kötelezettségeit. Ezt tartalmazzák az egyes parancsolatok (2Móz 20,3-17). 4. Kinyilvánították azt, hogy a vazallus köteles a szövetségi dokumentumot rendszeresen és nyilvánosan felolvasni, hogy a kötelezettségek ne merülhessenek feledésbe. Ezért tette Mózes a kőtáblákat a szövetség ládájába (2Móz 40,20), és ezért kellett rendszeresen felolvasni a szövetség igéit a nép előtt (5Móz 31,9-13).5. Meghívták a tanúkat, akik lehettek a két nép istenségei vagy a természet erői. Ezt a célt szolgálták azok a természeti jelenségek, melyek a szövetségkötést kísérték (2Móz 19,1-25; 20,18-21). 6. Elhangoztak az áldások és az átkok. Értelemszerűen az áldások akkor érvényesültek, ha a szövetséget betartották, az átkok akkor, ha megszegték (2Móz 24,1-11).7. Végül megtörtént a szövetség megerősítése eskü formájában (2Móz 34,10-32) |
A kegyelmi szövetség nem a nép engedelmességére, hanem Isten ígéreteire épült: „megszabadítalak benneteket”, „megmentelek benneteket”, „megváltalak benneteket”, „népemmé fogadlak titeket” és„beviszlek benneteket” az ígéret földjére. Sajnos, Izráel népe, a törvényeskedő keresztényekhez hasonlóan félreértette a szövetség jellegét, amennyiben Isten kegyelme helyett saját teljesítményére hagyatkozott. Ez „ó”-vá, azaz elavulttá tette a Sinai-hegyen kötött szövetséget, Isten pedig újabb ígéreteket tett a szövetség megújítására nézve (Jer 31,31-34; Gal 4,24; Zsid 8,13).
Ez azt jelenti, hogy a „ó”és az „új”szövetség nem két egymást követő korszak a megváltás tervében, hanem két egymást kizáró alapelv: az első az ember törékeny ígéretén alapszik: „mindent megteszünk”(2Móz 24,3), a második azon a felismerésen, hogy „ez nem tőletek van, Isten ajándéka”(Ef 2,8), „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést”(Fil 2,13). Mindezt nem Pál apostol fedezte fel, hanem Isten nyilatkoztatta ki a bűneset napján, és attól kezdve többször megerősítette.
A szövetségre vonatkozó bibliai kijelentés rövid összegzéséből megérhetjük tehát, hogy az „ó” és az „új” szövetség nem azt jelenti, hogy Isten két eltérő alapelveken nyugvó szövetséget kötött az emberekkel. A két szövetség az üdvösség keresésének isteni és emberi útját mutatja be: egyik elfogadja Isten kegyelmét, és engedelmeskedik törvényének, a másik saját erejében bízik, és elbukik. A szövetség teológiájának ebből az értelmezéséből indulok ki, amikor a Tízparancsolatról, mint a Sinai-hegyen kötött szövetség alapokmányáról szóló szakaszok helyes értelmezését kutatom.
Isten a korabeli szövetségkötések mintájára kötött szövetséget népével. A szövetség olyan ünnepélyes keretek között megfogalmazott és esküvel megerősített megállapodás volt, amiben két fél kölcsönösen elkötelezte magát az egymás iránti hűségre. Az ókorban kétféle szövetség létezett, az egyiket egyenlő felek kötötték. A szövetség másik formája a hűbéri szerződés volt, amikor az erősebb fél védelmet ígért a gyengébb félnek, akit ezzel hűbéresévé tett. A Sinai-hegyen kötött szövetség a hűbéri szövetség mintáját követi, ámbár jelentős eltéréseket is ki lehet mutatni a kettő között. A vazallusi szerződés hét részből állt.
Isten átvette, de nem szolgai módon alkalmazta a mintát. Ezért a Tízparancsolat szövegét formailag a vazallusi, tartalmilag azonban a kegyelmi szövetség keretei között kell értelmeznünk. A Tízparancsolat Isten ajándéka, amit nem pusztán Izráelnek hanem az egész emberi családnak kínált fel.
A parancsolatok kategóriái
A Tízparancsolat, mint a kegyelmi szövetség alapokmánya nem „Mózes törvénye”, hanem „Isten törvénye”,„Krisztus törvénye”(Gal 6,2), ezért Jézus és az apostolok úgy beszélnek róla, mint ami a keresztényekre és vonatkozik. Ezzel szemben csaknem hatszáz olyan parancsolat van Mózes öt könyvében, melyet Isten szándéka szerint ismernünk kell, de nem kell megtartanunk őket. Ezeket többféleképpen is osztályozhatjuk: az egyik osztályzás szerint beszélhetünk kategorikus és kazuisztikus törvényekről.
Kategorikus törvényekneknevezzük azokat a parancsolatokat, melyek rövidek, nem tartalmaznak se indoklást, se kivételeket, se szankciót: „Ne ölj!”, „Ne paráználkodj!”, „Ne lopj!”(2Móz 20,13-15). E parancsolatokat azért nevezzük kategorikusaknak, mert tiltják a gyilkosság, a paráznaság és a lopás minden formáját. A szöveg nem mondja, hogy ne öld meg honfitársadat, hittestvéredet, családod tagjait, vagy barátaidat, mert ezzel azt sugallaná, hogy a tilalom nem vonatkozik más népek fiaira, más hitközösség tagjaira, és azokra sem, akik nem rokonaink vagy barátaink. A kategorikus parancsolatok nem ismerik a kivételeket. Üzenetük negatív formában fogalmazódik meg, de valójában egy pozitív alapelvet, az élet, a házastársi hűség, vagy a tulajdon védelmét tartalmazzák.
Kazuisztikus törvényekneknevezzük azokat a parancsolatokat, amelyek olyan irányelvet tartalmaznak, ami a bűn és a vétek egy konkrét formájára vonatkozik. A „Ne paráználkodj!”(2Móz 20,14) kategorikus törvényhez egy sor kazuisztikus parancsolat társul (3Móz 18). Ezek tiltják a vérrokonok és családtagok, az azonos neműek közeledését, az állatokkal való bestiális kapcsolatot, és mindezekhez szankciókat is közölnek: „aki csak egyet is elkövet ezek közül az utálatosságok közül, azt mind ki kell írtani népe közül”(3Móz 18,29).
A kazuisztikus törvények döntő többsége polgári törvény volt. Mivel az embert megrontotta a bűn, Isten olyan rendelkezéseket adott, melyek megkövetelték, hogy a vezetők a törvény eszközével akadályozzák meg a kirívó bűnöket, amelyek súlyos veszélyt jelentettek az egyén és a közösség jólétére nézve. Mivel Isten volt Izráel királya, a polgári törvényeknek is volt vallási tartalma. Olyan kérdéseket is érinthettek, mint a bálványimádás, vagy a vegyesházasság és a bálványimádó népekkel kötött szövetség tilalma.
Nem minden polgári törvény volt büntető törvény. Voltak olyan rendelkezések, amelyek a közösség szociális jólétét szolgálták: ilyenek voltak a szombatévről és a kürtölés évéről szóló rendelkezések, valamint a rabszolgatartás és a rabszolga felszabadítás módját szabályozó törvények (3Móz 25,1-55; 5Móz 15,1-18). Jelentős szerepe volt a bevándorlást és a menekültek befogadását szabályozó rendelkezéseknek, melyek lehetővé tették, és szabályozott keretek között tartották azok befogadását, akik más országokból szerettek volna betelepülni Izráel területére (5Móz 24,6-22).
Isten nemcsak polgári törvényekkel mozdította elő a szövetség alapelveinek érvényesülését, hanem szertartási (ceremoniális) törvényekkel is. E törvények egyik fele a templom berendezéséről, az épületrészek és berendezési tárgyak szerepéről, a papok és a léviták öltözetéről, jövedelméről, az áldozatok rendjéről, és az évenkénti ünnepekről szólt. Másik részük a személyes és családi kegyességgyakorlásra vonatkozott. Utóbbiak megelőzték a Sinai-hegyen kötött szövetséget. Ilyenek voltak a körülmetélkedés, amit már az ősatyák is gyakoroltak (1Móz 17, 9-14, 23-27; 2Móz 4,24-26), valamint pászka és a kovásztalan kenyér ünnepe (2Móz 12,15-20), amit Isten még a szabadulás előtt rendelt el.
Végül szólni kell a vallási jellegű törvényeknek egy sokak által vitatott területéről is. Ezek azok a rendelkezések, amelyek a tiszta és a tisztátalan dolgok közötti különbségtételre (3Móz 11; 5Móz 14) vonatkoztak. E törvényekhez olyan törvények is kapcsolódnak, amelyek a higiéné és az egészség kérdéseiről szólnak: lásd a gyermekágyas asszony törvénye, az emberen, a ruhán és a házon tapasztalt „poklosság”kezelése, és így tovább (3Móz 12-15). E törvények nemcsak a zsidókra, hanem a jövevényekre is vonatkoztak, és érdekes módon az apostoli zsinat a pogány származású keresztényekre is kiterjesztette őket (ApCsel 15,22-29; 5Móz 12,20-28).
Minden körülményt mérlegelve bizonyos törvények, melyeket a jövevényeknek is meg kellett tartani, nem pusztán vallási, hanem egészségügyi jellegű rendelkezések voltak, ezért egyetemes értéket képviselnek. Ahogy Fee és Stuart rámutatott, „az étkezési törvényekkel – például a disznóhús evésének tilalmával – Isten nem önkényesen korlátozta Izráel gyermekeinek ízlését. Ezeknek a törvényeknek védelmi funkciója van.”A legtöbb tiltott étel négy különböző kihívást jelentett Izráel számára: „súlyos betegségek okozója”lehetett, „csak súlyos veszteséggel”lehetet előállítani, „azoknak a népeknek a kedvenc áldozati étele volt, amelyek gyakorlatát Izráel nem követhette.”Mi több, „az étkezési törvények egészen biztosan megelőztek bizonyos allergiástermészetű megbetegedéseket” (Fee és Gordon: Kétélű kard, A Biblia olvasása és értelmezése,157. p).
A Tízparancsolatba foglalt erkölcsi törvények Isten országának alaptörvényét képezik tehát, ezért a keresztény ember számára is útmutatásul szolgálnak. Ezzel szemben a kazuisztikus törvényeket, az egészség megőrzését szolgáló rendelkezek kivételével nem tartjuk be szó szerint. Ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyhatjuk őket, mert a ceremoniális törvények segítségünkre lehetnek Jézus Krisztus megváltói szolgálatának megértésében, míg a polgári törvényekből hasznos következtetéseket vonhatunk le bizonyos etikai kérdések bibliai alapjainak vizsgálatában.
Kedves és jóindulatú törvények
Az ószövetségi törvények átfogták Izráel népének családi, társadalmi és vallási életét, ezzel szemben az újszövetségi törvények a keresztények élethelyzetéhez igazodtak, akik nem a teokrácia keretei között gyakorolták hitüket, hanem rendszerint olyan emberek és népek uralkodtak felettük, akik nem ismerték, és nem követték a bibliai útmutatásokat. Ebből adódóan hamis következtetésre jutunk, ha az ószövetségi törvényeket az újszövetségi tanítások alapján ítéljük meg. Ha ítéletet akarunk mondani az ószövetségi törvények felett, akkor nem az evangéliumokkal és az apostoli levelekkel, hanem a szomszédos népek törvényeivel kell összevetnünk azokat.
Több ilyen törvénygyűjteményt ismerünk. Egyik-másik csak töredékesen maradt fenn, de elegendő információt kapunk belőlük ahhoz, hogy megítélhessük az azonosságokat és a különbségeket. Alan Milliárd „A bibliai idők kincsei”című könyvében összevette Hammurápi és Mózes törvényeit, és megállapította, hogy a két törvénykönyv között sok hasonlóság van, ami azt igazolja, hogy „a héber törvények széles körben ismert hagyományt követtek”(83. p). A különbségek azonban olyan szembetűnőek, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni őket.
Hammurápi törvényei például halállal büntették a lopást, ami arról tanúskodik, hogy ezekben a törvényekben fontosabb volt azt elrettentés és a megfélemlítés, mint a méltányosság és az arányosság. Ezzel szemben a héber törvények többre értékelik az emberi életet, mint a vagyoni kárt. Nem véletlen, hogy „a héberek megközelítési módja bizonyos szempontból ma is hatást gyakorol a modern társadalomra”(83. p).
Hasonló következtetésre jutott Czanik Péter is, aki hat különbséget mutatott ki a héber és más ókori keleti polgári törvények között.
Az Ószövetség törvényein keresztül maga Isten szól a néphez, Mózes pusztán közvetíti a törvényeket. Ezzel szemben az ókori keleti törvényekben az istenség szól a királyhoz, a király pedig istenként szól a néphez: nem csak közvetítő, hanem törvényadó.
Az ószövetségi törvényekben a vallási és az erkölcsi szempontok megbonthatatlan egységet alkotnak.
Az ószövetségi törvények kevésbé részletezőek, ami azt jelenti, hogy alapelveket és nem részletes szabályokat fogalmaznak meg.
Emberségesebbek, nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az emberi életnek.Nem találhatók meg bennük a kegyetlen, csonkítással járó szankciók. Eközben szigorúan megtorolják az életellenes bűntetteket.
Nem tesznek különbséget a társadalmi csoportok között, ismerik a törvény előtti egyenlőség alapelvét. Erőteljesen védik a védtelen jövevények, árvákat, özvegyeket.
Az ószövetségi törvények szigorúan védik a nemi élet tisztaságát. Ez más ókori népek törvényeire nem jellemző. (Keresztény bibliai lexikon,2. kötet, 634-635. p).
Nehémiás így összegezte az ószövetségi törvények szellemiségét: „Majd leszálltál a Sinai-hegyre, és beszéltél velük az égből. Adtál nekik helyes törvényeket, igaz útmutatásokat, jó rendelkezéseket és parancsolatokat” (Neh 9,13).
A törvény az Újszövetségben
A görög „nomos”a héber „tóra”fordítása, jelentése azonban nem mindenben felel meg a tóra jelentésének. A „tóra”nem jogi terminus, ezért egyszerűen „törvénynek”fordítani azt jelenti, hogy valamit elvesztettünk a szó eredeti értelméből, s helyette hozzáadtunk valamit, ami nem volt benne. A görög „nomos”szó négy dolgot jelölhet, csupán a szövegösszefüggésből állapíthatjuk meg, hogy melyik jelentés áll előtérben: jelenthet normát, ami meghatározza az ember tetteit, az ószövetségi Szentírást, a mózesi törvényeket, mint egészet, végül Krisztus törvényét, tehát azokat az erkölcsi törvényeket, melyek szabályozzák az újszövetségi gyülekezet tagjainak életét.
Milyen szerepe van a törvénynek az újszövetségi gyülekezet életében? E kérdés hosszú ideje megosztja a keresztényeket: vannak, akik szerint az ószövetségi törvények mindenestől elvesztették érvényüket, mások szerint bizonyos rendelkezések érvényben vannak. Ez utóbbi csoport sem egységes, jelentős különbség van abban, hogy ki melyik ószövetségi rendelkezést tekinti érvényesnek, és milyen szerepet tulajdonít neki.
Jézus nem foglalkozott a törvények különböző típusaival. Neki nem a törvény egyik, vagy másik formájával, hanem az őszövestégi iratok rabbinikus értelmezésével voltak vitái. Jézus kortársai nem irányelvet, tanítást és útmutatást láttak a törvényben, hanem szabályokat, melyeket kazuisztikus módon értelmeztek, és különböző emberi rendeletekkel egészítettek ki. Aki járatos volt a törvény magyarázatában, könnyen kijátszhatta egyik rendelkezést a másikkal szemben, akik viszont járatlanok voltak, azok számára a törvény elhordozhatatlan teher lett (Lk 11,46). Jézus, az ószövetségi próféták nyomdokait követve, kísérletet tett arra, hogy megtisztítsa és helyreállítsa a törvényt (Mt 5-7). Szemléletes példa erre a Hegyi beszéd, melynek egyik ismert mondata szerint Jézus nem helyezte érvényen kívül a „törvényt és a prófétákat” (Mt 5,17). Rámutatott viszont a farizeusok törvénymagyarázatának elégtelenségére: „ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és a farizeusokét – mondta, akkor semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába” (Mt 5, 17-20).
Jézus a Hegyi beszéd hátralévő részében megmagyarázta, hogy a tanítványok igazságának miben kell felülmúlnia a farizeusok igazságát. Öt példát mondott, ezek mindegyike így kezdődött: „hallottátok, hogy megmondatott a régieknek”, és így folytatódott: „én pedig azt mondom nektek”(Mt 5, 21,27,33,38,43).
Jézus az ószövetségi törvények minden fajtájából mondott egy példát: az első, és a második példa első fele a Tízparancsolatból származott, a második példa második fele, valamint a harmadik és a negyedik példa a polgári törvényekre hivatkozott, az ötödikben viszont a második kőtábla összefoglalását, a felebarát szeretetének parancsát idézte.
Jézus példái átfogták tehát a törvények minden típusát, üzenetük is közös volt: a törvény külsőséges megtartásával nem tehetünk eleget a szövetség elvárásainak.A törvény Isten jelleméről tesz bizonyságot, ezért csak akkor tudunk engedelmeskedni előírásainak, ha isteni természet részesei lettünk. Jézus ezért fejezte be ezekkel a szavakkal a törvényről szóló példákat: „legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei atyátok tökéletes”(Mt 5,48). Az írástudók és a farizeusok igazságát messze felülmúló igazság tehát az isteni természetben való részesedés.
Pál írásaiban nem egységes a „nomos”használata. Az apostol gyakran vonatkoztatja a szót Mózes öt könyvére, vagy tágabb értelemben az Ószövetségre, de olyankor is használja, amikor csupán alapelvekről beszél, anélkül, hogy utalna az Ószövetségre.
Pál sem tesz különbséget a Tízparancsolat és más ószövetségi törvények között.Pál két fontos megállapítás köré rendezi mindazt, amit a törvénnyel kapcsolatban el akar mondani: (1) a törvény a bűnök miatt adatott, „amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól”(Gal 3,19). (2) Az utód azonban eljött: „törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot tesznek a törvény és az próféták(azaz az ószövetségi szent iratok), mégpedig Isten igazsága a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek”(Rm 3,21-22). Ezért a keresztények nem térhetnek vissza a törvény uralma alá, mert ezzel hiábavalóvá tennék Krisztus halálát (Gal 2,21-22).
Pál levonta az Izrael bukásaiból eredő szükségszerű következtetést. A törvény Isten szava; szent, tökéletes és jó, de nem adta meg Izraelnek azt, amit várt tőle: azt az üdvösséget, amiről a kegyelmi szövetség szólt. Ezért a gyülekezetnek újra kell gondolnia – nem a törvény tartalmát –, hanem a törvénynek a szövetség keretei között játszott szerepét. Ha a törvény a bűnök miatt adatott, akkor meg kell vizsgálnunk, milyen szerepet tölt be a törvény a bűnös életében (Rm 7,7-8,4).
Pál írásaiból öt ilyen szerepet olvashatunk ki: (1) a törvény tiltja és (2) leleplezi a bűnt. Sajnos a törvény ezzel nem tudja visszatartani a bűn által megrontott embert a bűntől, sőt (3) még intenzívebbé teszi a bűn elkövetése utáni vágyat. Amikor az ember szembesül Isten parancsolataival, azt tapasztalja, hogy a bűn életre kel, ő pedig meghal. Úgy tűnik, hogy halálát éppen az a parancsolat idézi elő, ami – ha megtartaná –, életet adna neki (Rm 7,9-11). (4) A törvény így segíti az embert, hogy megbánja a bűnt, és Krisztushoz meneküljön. A törvény tudatosítja az emberben, hogy Megváltóra van szüksége (Gal 3, 24; Rm 10,4). (5) Pál ezzel nem tekinti befejezettnek a törvény küldetését, kijelenti: a keresztény küldetése, hogy betöltse Krisztus törvényét (Gal 6,2; Rm 8,1-4; Ef 2,10).
A reformátorok ezt megértve beszéltek a törvény hármas hasznáról, nevezetesen arról, hogy a bibliai törvények már akkor is a jó rendet szolgálják, ha legalább külsőképpen betartják azokat. A Szentírásban található törvények segítenek jó polgári törvényeket hozni. Valódi küldetésük azonban, hogy tükröt tartanak elénk, leleplezik elesett állapotunkat, és mint jó pedagógusok, Jézus Krisztushoz vezetnek bennünket. Majd, miután Isten Lelke megújítja szívünket, visszakapjuk Krisztus törvényét, hogy megismerjük belőle azokat a jó cselekedeteket, melyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. Immár nem a szolgaság kényszerével, hanem a fiak szabadságával kövessük a Krisztus törvényét.
KÖNYVSZEMLE
Roy E. Gane: Old Testament Law for Christians, Original Context and Enduring Application,Baker Academic, Grand Rapids, 2017, 448 p.
Roy Gane, az amerikai Andrews University professzora, ószövetségi tudós, akinek több evangéliumi kiadónál jelentek meg könyvei. Egyik legismertebb kötete Mózes harmadik és negyedik fejezetének magyarázata, de tekintélyes kötetet írt az ószövetségi áldozatokról, a nagy engesztelés napjáról, és más olyan témákról is, ami az engesztelés szolgálatával áll kapcsolatban. A kötet, amit szeretnék bemutatni, az ószövetségi törvények keresztény értelmezéséről szól. Pontos címe, magyar fordításban: „Ószövetségi törvények keresztényeknek, Eredeti összefüggés és maradandó alkalmazás.”
A szerző egy olyan bibliai szöveget választott alapszövegként, amit igencsak elkoptattak a keresztények, miközben szinte teljesen figyelmen kívül hagyták a szöveg fő mondandóját, miszerint „a tejes Írás Istentől ihletett, és hasznos”(2Tim 3,16-17). Ezzel szemben a legtöbb keresztény szelektíven olvassa a Szentírást, mert úgy gondolja, hogy annak több szakasza is érvényét veszítette, és ennek következtében haszonnélkülivé vált a keresztények számára. Igaz, hogy az ószövetségi törvények közül nem mindent tudunk a szó szoros értelmében gyakorolni a huszonegyedik században, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a törvények nem hasznosak számunkra. Roy Gane szerint „az ószövetségi törvényekben az erkölcsi értékkel kapcsolatban a bölcsesség gazdag forrásai állnak rendelkezésünkre. Ennek ellenére a keresztények figyelmen kívül hagyják ezeket a törvényeket, elveszítve értéküket, mivel úgy gondolják, hogy e törvények érvénytelenekké lettek”(XIII. p).
A szerző a könyvben négy részben fejti ki, hogy miért segíthetnek az ószövetségi törvények a keresztényeknek abban, hogy bölcs erkölcsi döntéseket hozhassanak. Az első két részből megismerhetjük az ószövetségi törvények jellegét, valamint irodalmi és történelmi összefüggéseit. A harmadikból megtudhatjuk, hogyan alkalmazhatjuk ezeket a törvényeket napjainkra, míg a negyedik részből megismerhetjük azokat az erkölcsi értékeket, amit az ószövetségi törvények tartogatnak nekünk. E rendkívül gazdag anyagból én csupán egy részt szeretnék kiemelni, ami szoros kapcsolatban áll témánkkal, az ószövetségi törvények értelmezésének alapvető kérdéseivel.
Roy Gane kifejlesztett egy módszert, amit „az erkölcsi bölcsességben való folyamatos tanulásnak”(Progressive Training in Moral Wisdom) nevezett el. E módszer fő elemeit szeretném bemutatni (197-218. p).
Maga a módszer öt elemet tartalmaz, amit a szerző további részekre bontott.
Vizsgáljuk meg magát a parancsolatot!
- Miről szól és milyen élethelyzetre vonatkozik a parancsolat?
- Mi az konkrét terület, amire vonatkozik a rendelkezés?
- Kik tartoznak engedelmeskedni az a rendelkezésnek?
- Mi a parancsolat tulajdonképpeni célja?
Vizsgáljuk meg a parancsolatot az ószövetségi törvények rendszerében!
- Kapcsolódik-e a parancsolat más parancsolatokhoz a közvetlen szövegösszefüggésben?
- Vannak-e azonos, vagy legalább hasonló parancsolatok Mózes öt könyvének más törvénygyűjteményeiben?
- Milyen szerepet tölt be az adott parancsolat az erkölcsi értékek hierarchiájában?
Vizsgáljuk meg a parancsolatot különböző ókori élethelyzetekben!
- Mit mondanak a bibliai elbeszélések azokról az élethelyzetekről, melyek az adott parancsolat hatálya alá eshetnek?
- Mit tudunk más ókori közel-keleti népek életéből, hogyan kezelték azokat az élethelyzeteket, amelyek az adott parancsolattal összefügghetnek?
Vizsgáljuk meg a parancsolatot a megváltástörténet összefüggésében!
- Hogyan viszonyul a parancsolat a teremtés és az új teremtés rendjéhez?
- Milyen megoldást kínál a parancsolat a bűneset következményeire?
- Utal-e az Ószövetség olyan erkölcsi színvonalra, ami meghaladja az adott parancsolat kérdéskörét?
- Utal-e az Újszövetség olyan erkölcsi színvonalra, ami meghaladja az adott parancsolat kérdéskörét?
Kapcsoljuk össze az elért eredményeket a mai élet kihívásával!
- Vonatkozik-e a parancsolat, vagy annak valamelyik része a mai életre, vagy vonatkozhat-e a jövőben várható élethelyzetek valamelyikére?
- Akár vonatkozik a parancsolat napjainkra, akár nem, tartalmaz-e olyan alapelvet, vagy erkölcsi értéket, amit – az analógia elvét követve – hasonló körülmények között alkalmazhatunk?
- A bibliai értékek fejlődésének folyamatában az adott parancsolat előre mutat-e olyan magasabb etikai értékre, amit alkalmazhatunk a mai élethelyzetben?
Később visszatérek ezekre a módszerekre, és megvizsgáljuk azokat egy konkrét parancsolat keretei között.
[1]Hans K. LaRondelle: Our Creator Redeemer, An Introduction to Biblical Covenant Theology, Andrews University Press, Berrien Springs, 2005, 189 p.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.