Zsoltárok 140,1-14
A zsoltár bemutatja, mit tegyen az ember, ha erőszak áldozatává válik. Különösen a verses fordításokban érződik, hogy a zsoltárírót saját üldözött helyzete, valamint az erőszakkal szembeni ellenszenve késztette arra, hogy megírja ezt a könyörgést, melynek kulcsfontosságú kifejezései: „ments meg”, „oltalmazz meg”, „őrizz meg”, „figyelj hát, Uram, könyörgő szavamra” (Zsolt 140,2,5,7)!
Az imádkozó ember – egyesek szerint maga Dávid, aki éppen Saul elől menekül, mások szerint egy ismeretlen szerző, aki Dávid stílusában írta meg a zsoltárt – nem hideg fejjel, és hűvös eleganciával értekezik az erőszakról, hanem szinte követeli, hogy az Úr büntesse meg az erőszakoskodót, és adjon elégtételt az erőszak áldozatának. Szeretném, ha megvizsgálnák ezt a zsoltárt úgy, ahogy az író megírta, a megváltás tervének összefüggésébe helyezve.
Mi az erőszak?
Az erőszakoskodás nem döntés kérdése. Ez a magatartás egy meghatározott jellemből fakad. Nem az erőszakos jellem egyes megnyilvánulásai, mint gyümölcsök okozzák a legfőbb gondot. A szív gonosz, erőszakos és rosszindulatú, a durva szavak, és az elcsattant pofonok – bármilyen súlyos következményei vannak az áldozatra nézve – a romlott szív gyümölcsei.
Az erőszak lehet durva, brutális, de lehet nyájaskodó, zsaroló, amikor az erőszakos ember kegyes szavakba csomagolja erőszakosságát, hogy nyomást gyakoroljon másokra. Nem felejtem el azt a „prédikációt”, amit egy igehirdetőtől hallottam a felházról. Az előadó hosszan fejtegette, hogy mindnyájunknak „egy akaratra kell jutnunk”, „egy szívvel és egy lélekkel” kell rendelkeznünk. Ahogy hallgattam, egyre jobban éreztem, hogy az előadó úgy képzeli el az „egy akaratot”, hogy mindnyájan kövessük az ő akaratát, és vessük alá magunkat az ő szíve szándékainak. A szavak a szent könyvből származtak, az üzenetet azonban áthatotta az uralkodás nyájasságba csomagolt vágya. Idegen tűz volt ez, nem a Szentlélek tüze. Úgy éreztem magam, mint akit megerőszakoltak. Csendben úgy imádkoztam, Uram, ments meg engem a szentek erőszakoskodásaitól! A nyájaskodó erőszak éppen olyan romboló és pusztító, mint az erőszak durvasággal kísért formája. És ezen felül még alattomos is.
Isten az erőszak egyik formáját sem tudja elszívlelni. Mózes első könyvében azt olvassuk, hogy azért döntött úgy, hogy özönvízzel pusztítja el a földet, mert „a föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal” (1Móz 6,11).
Az áldozat oldaláról nézve
A zsoltárnak öt versszaka van, és ez az öt versszak egy érdekes ívet tár elénk: az első szó kétségbeesett segélykiáltás, „ments meg, Uram”, majd ahogy haladunk a szövegben, úgy lesz az író egyre bizakodóbb, míg végül a zsoltár egy reményteljes üzenettel fejeződik be: elbukik a hazugság, a rágalmazás, csakúgy, mint az erőszakos emberek vérengzése. Farkasfalvy Dénes fordításával élve, „Tudom, az Úr az elnyomottak mellett kiáll, s a szegények jogáért síkraszáll. Igen, nevedet dicsérni fogják a szentek, s arcod előtt az igazak otthonra lelnek” (Zsolt 140, 13-14). Ezek a szavak Jézus ígéretére emlékeztetnek bennünket, miszerint „boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” (Mt 5,5).
Az első bekezdés arról a fenyegetettségről szól, amit az erőszakkal szembesülve érzünk. Itt még nincs szó tettlegességről, de a zsoltáríró már érzi a nyomást, ami rá nehezedik.
Ments meg, Uram,
a gonosz emberektől,
oltalmazz meg az erőszakos emberektől,
akik rosszat terveznek szívükben,
mindennap háborúságot szítanak!
Nyelvük éles, mint a kígyóé,
viperaméreg van ajkukon. (Szela)
Zsolt 140, 2-4.
A zsoltár evangéliumi keresztény magyarázója, John Goldingay rámutatott, hogy a gonosz emberek, akikről szó van itt, nem köztörvényes bűnözők, hanem olyan hatalmasságok, akik visszaélnek a hatalommal, és kényük-kedvük szerint alkalmazzák a törvényeket. Ez a magatartás számos zsoltárban található meg, és többször kihívta a próféták rosszallását is.
Dávid az ötvenötödik zsoltárban arról beszél, hogy szeretne elmenekülni a városból, és legszívesebben elbujdosna a pusztába. Miért? Mert „csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás” (Zsolt 55,8-12).
Az ötvennyolcadik zsoltárban kérdőre vonja a városok vezetőit: „Valóban igazat beszéltek, ti, hatalmasok, és pártatlanul ítélkeztek az emberek fölött? Hiszen álnokságon jár az eszetek, arra törekedtek, hogy az országban erőszakkal érvényesüljetek” (Zsolt 58,2-3).
Salamon azért imádkozik, hogy olyan uralkodó lehessen, aki „megmenti a segítséget kérő szegényt és az elesettet, akinek nincsen támasza. Megmenti a nincstelent és a szegényt, a szegény embereket megsegíti. Elnyomástól és erőszaktól megváltja őket, mert drága számára a vérük” (Zsolt 72,12-14).
Aszáf olyan királyként magasztalja Istent, „aki szabadító tetteket vitt véghez a földön”, és arra kéri, hogy tekintsen szövetséges népére, „mert erőszakkal vannak tele az ország távoli zugai is. Ne maradjon meggyalázva az elnyomott, dicsérje nevedet az elesett és a szegény” (Zsolt 74, 12, 20-21).
Szaporíthatnánk a példákat, de az eddig idézett szakaszokból is láthatjuk, hogy az erőszak nem elszigetelt jelenség, amit csak néhány elvetemült bűnözőnél tapasztalunk, hanem a bűn által megrontott emberi természet alapvető tulajdonsága. Ha hatalom társul hozzá, a romlottság látványossá válik. Nem véletlen, hogy Pál apostol a Római levélben, amikor az emberiség egyetemes elesettségét ecseteli, szó szerint idézi a száznegyvenedik zsoltár szavait: „kígyóméreg az ajkukon” (Rm 3,13; Zsolt 140,4).
A második versszak az erőszakoskodó emberek szándékosságát hangsúlyozza. Nem arról van szó, hogy valaki „hirtelen felindulásból” olyat tesz, ami fájdalmat okoz az embernek. Nem véletlen balesettel van dolgunk, hanem kitervelt gonoszsággal.
Őrizz meg, Uram,
a bűnösök hatalmától,
oltalmazz meg az erőszakos emberektől,
akik jártomban el akarnak gáncsolni!
Tőrt vetettek nekem a gőgös emberek,
köteleket és hálót feszítettek ki,
az út mentén csapdát állítottak nekem. (Szela)
Zsolt 140,5-6.
Az erőszakoskodó emberek csapdát állítanak, fondorlatos módon álcázott köteleket és hálókat helyeznek el, hogy becserkésszék áldozatukat. A zsoltáríró ennek megfelelően a második versszakban nem azt kéri, hogy Isten mentse ki őt a nehéz helyzetből, hanem azt, hogy „őrizze” és „oltalmazza” őt a gonosz szándékú emberekkel szemben, akik kárt akarnak tenni benne.
A zsoltáríró kérése Jézus mintaimájára emlékeztet bennünket: „ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” (Mt 6,13). Különösen azok az emberek, akik nem rendelkeznek elegendő ismerettel és befolyással ahhoz, hogy átláthassanak, a hatalom birtokosainak gonosz szándékán, csak arra tudnak hagyatkozni, hogy Isten elküldi angyalait előttük, akik hatástalanítják a csapdákat, még mielőtt azok tőrbe ejtenék a sebezhető lelkeket.
„Ha Krisztus mintaimájának értelmében imádkozunk, akkor alárendeljük magunkat Isten irányításának, és megkérjük őt arra, hogy vezessen bennünket biztos ösvényen. Ezt az imát nem mondhatjuk el őszinte szívvel, ha aztán mégis úgy döntünk, hogy bármiben is saját utunkat választjuk. Várjuk meg, hogy az Ő keze vezessen, és hangja szóljon hozzánk: Ezen az úton járjatok (Ézs 30,21)” (Ellen G. White: A hegyi beszéd, Jézus mai üzenete, 125. p).
A harmadik versszak bizonyságtevés arról, hogy Isten meghallgatja gyermekének imáját. Elhárítja a veszélyt, biztos útra helyezi lábait, megvédi őt a küzdelem napján, ezért képes hittel kérni, hogy Isten hiúsítsa meg azok gonosz tervét, akik megrontására szövetkeztek.
Te vagy Istenem – mondom az Úrnak –,
figyelj hát, Uram, könyörgő szavamra!
Én Uram, Uram, hatalmas szabadítóm,
te véded fejemet a küzdelem napján.
Ne teljesítsd, Uram, a bűnös kívánságát,
ne engedd sikerülni terveit, ne fuvalkodhasson fel! (Szela)
Zsolt 140,7-9.
A megtámadott ember legsebezhetőbb pontja a feje. Nem véletlen, hogy Dávid Góliát homlokára célzott a parittyával. A kép – „te véded meg fejemet a küzdelem napján” (Zsolt 140,8) – üzenete világos, ha Isten védelme alatt állunk, a gonoszok életünk legsebezhetőbb pontján sem tudnak megtörni bennünket. Isten nem engedi, hogy nagyobb támadások érjenek minket, mint amit az Ő segítségével el tudunk hordozni, és ezzel együtt biztosítja a menekülés útját is. A héten megkérdezte az egyik hallgatóm, Isten valóban válaszol-e az imára, vagy csak bebeszéljük magunknak. Azt mondtam neki, nem állíthatom, hogy imáimra minden nap kapok valamilyen megfogható választ, de azt el tudom mondani, hogy amikor sorsfordító kérdésekkel szembesültem, Isten mindig ott volt, és kinyitotta az ajtót. Nem tettem mást, mint csodálkozó szemekkel áthaladtam a nyitott ajtón. A sárkány, és természetesen azok az emberek, akik szövetkeztek vele, hol tüzet, hol meg „folyónyi vizet” (Jel 12,15) árasztottak utánam, de Isten angyalai eloltották a tüzet, másfelé terelték a vizet, még mielőtt árthatott volna nekem. Ezek azok a tapasztalatok, amelyek erőt adnak az erőszakkal és az ármánnyal szemben.
A zsoltáríró nemcsak abban bízik, hogy Isten megvédi őt, hanem abban is, hogy meghiúsítja ellenségei gonosz tervét. Ezek a sorok József tapasztalatára emlékeztetnek bennünket, akit testvérei előbb el akartak pusztítani, aztán „beérték” azzal, hogy eladják a rabszolga kereskedőknek. Anélkül, hogy Ruben tudta volna, közbelépésével Isten eszköze lett, hogy a pusztító szándék végül a szabadulás forrása lehessen: „ti rosszat terveztetek ellenem – mondta József testvéreinek később –, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa” (1Móz 50,20).
Sok keresztény szeretné kihagyni a negyedik versszakot, mert úgy érzi, nem illik az újszövetségi kegyességhez, miszerint szeressük ellenségeinket, áldjuk azokat, akik átkoznak bennünket. Higgyük el azonban, hogy erre a szakaszra is igazak az apostolok szavai: „a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek” (2Pt 1,21), ezért ez a szakasz is „Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim 3,16). Ezért fogadjuk el, hogy ennek a szakasznak is megvan a maga helye mind az erőszak áldozatainak gondozásában, mind Isten ítéleteinek értelmezésében.
A körülöttem ólálkodók fejére zúduljon
az a nyomorúság, amit ajkuk felidéz!
Hulljon rájuk tüzes parázs,
taszítsd őket vizes gödörbe,
hogy föl ne kelhessenek!
Ne maradjon meg a rágalmazó a földön,
az erőszakos embert üldözze gonoszsága,
míg össze nem roskad!
Zsolt 140,10-12.
A Szentírás tiltja az önbíráskodást, de határozottan tanítja, hogy az ember kérheti, hogy Isten szolgáltasson neki igazságot azokkal szemben, akik visszaélnek hatalmukkal, erőszakoskodnak, csapdát állítanak a gyengébbeknek, és elkövetik azokat a bűnöket, amiről ez a zsoltár bizonyságot tesz. Isten azért tiltja az önbíráskodást, mert a sértettségből fakadó keserűség és harag miatt esetleg annyira elragadtatjuk magunkat, hogy eltévesztjük az arányokat, és így a méltánytalanság bűnébe esünk.
Egyedül Isten tudja méltányosan kezelni az áldozatokat ért sérelmeket, ezért olvassuk Isten Szavában: „enyém a bosszú és a megtorlás”, „bizony, igazságot szolgáltat népének az Úr, és megkönyörül szolgáin, ha látja, hogy ernyedt a kéz, és végét járja apraja-nagyja” (5Móz 32,35-36). „Bosszút állok ellenfeleimen, és megfizetek gyűlölőimnek”, „dicsérjétek, ti nemzetek annak népét, aki megtorolja szolgái vérét, bosszúval fizet ellenfeleinek, de engesztelést szerez népének földjéért” (5Móz 32,41-43). „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – így szól az Úr” (Rm 12,19). „Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért – kiáltják a keresztény mártírok – azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6,10). Az Újszövetségben először akkor hangzik fel a „hallelúja”, amikor a megváltottak sokasága hálát ad Istennek azért, „mert számon kérte” a nagy parázna kezéből „szolgái vérét” (Jel 19,1-2).
Ez a szakasz egyike a zsoltároknak, amit „átokzsoltárnak” szoktunk nevezni (Zsolt 35,4-6; 58,7-10; 69,23-29; 83,10-19; 109, 6-20; 140,9-12). Az elnevezés azért nem szerencsés, mert valójában ezek a zsoltárok nem csupán az erőszak áldozatává vált ember szitkozódásai, hanem az igazságos Istenhez küldött fohászok, melyekben a zsoltáríró azt kéri, hogy Isten teljesítse azokat az ígéreteket, amit Mózesen keresztül adott. Vegye komolyan az elkövetett bűnt, és semmisítse meg az ármányt, az erőszakot és minden bűnt a földön.
Isten megígérte ezt, és meg is teszi. Az emberek kijátszhatják a földi törvényeket, megúszhatják az evilági igazságszolgáltatást, de nem rejtőzhetnek el Isten ítéletei elől. Legyen ez visszatartó erő az erőszakoskodónak, és bátorítás azoknak, akik mások rosszindulatának áldozatai lettek! Isten nem némította el a jajkiáltást, a Szentírásban helyt adott a bosszúért mondott könyörgésnek, mi se tegyük még nehezebbé az erőszaktól szenvedő emberek sorsát azzal, hogy megpróbáljuk kegyeskedő szavakkal elnémítani őket. Ezzel lényegében párfogóként odaállunk az erőszakoskodó ember mellé, és igazolást nyújtunk méltatlan és törvénysértő magatartásának. Mindig könnyebb meghunyászkodni azok előtt, akiknek nagyobb a befolyása, és cserbenhagyni az áldozatot, mint kiállni mellette.
Az utolsó bekezdés reményteljes üzenet. Aki így fejezi be az imát, az „jó bizonyságot nyert” (Zsid 11,39) akkor is, ha még nem vette kézbe a jutalmat.
Tudom, hogy az Úr felkarolja
a nincstelenek ügyét,
a szegények jogát.
Csak az igazak magasztalják nevedet,
a becsületesek maradnak meg színed előtt.
Zsolt 140, 13-14.
Meglehet, nekünk is azt válaszolja az Úr, hogy elég nekünk az Ő kegyelme, a tövist pedig hordozzuk tovább, mert javunkra válik. Mindezek ellenére tegyük azt, amit az átokzsoltárok írói, ismerjük el, hogy tehetetlenek vagyunk mások gonoszságával szemben, és mint szegények, elnyomottak és kihasználtak, akik nem tudjuk orvosolni sérelmeinket, foglaljuk azokat imába, és bízzuk Istenre. Bár sokszor átéljük, hogy tehetetlenek vagyunk a gonoszokkal szemben, de tiszta szívből higgyünk abban, hogy nem a gonoszoké az utolsó szó, hanem az igazságos Istené, aki a bűnt nem hagyja következmények nélkül. Isten szólt a próféták által, szólt Fia által, de nem mondott el mindent. Az utolsó szó még hátra van, amit akkor mond ki, amikor Krisztus megjelenik az ég felhőiben, hogy megfizessen mindenkinek a szerint, amit e testben cselekedett. Amikor az utolsó lepel is lehullik, és az utolsó fátylat is fellebbentik, hogy betekinthessünk Isten szeretetének mélységeibe, akkor egészen biztosan eszünkbe jutnak majd a zsoltár utolsó sorai: „Tudom, az Úr az elnyomottak mellett kiáll, s a szegények jogáért síkraszáll. Igen, nevedet dicsérni fogják a szentek, s arcod előtt az igazak otthonra lelnek” (Zsolt 140, 13-14).
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.