KRISZTUS, A MINDENSÉG URA - Bibliai Akadémia

Van-e bibliai alapja ennek a hitnek?

A Sinai-félszigeten, a Szent Katalin Monostorban van egy ikon, ami Jézus Krisztust ábrázolja, és amit a monostor alapítója, Jusztiniánosz, bizánci császár (Kr. u. 527-565) adományozott a szerzetesi közösségnek. Az ikon címe: Krisztus a Pantokratór.Jézus Krisztus egyik kezében egy Bibliát tart, másik kezével áldást oszt. Arcát úgy formálta meg az ikon készítője, hogy ha az orr vonalába egy tükröt helyezünk el, bal oldalon egy istenarcot kapunk. Ha megfordítjuk a tükröt, akkor egy emberarc jelenik meg előttünk. A kép szemléletesen foglalja össze a keleti egyház krisztológiáját, és annak a küzdelemnek a jegyében született, amit az egyház a szentháromság-tagadó irányzatokkal folytatott.

A pantokratór görög szó azt jelenti, hogy a mindenség ura. A szó az Ószövetség görög fordításában Istenre vonatkozik; általában két héber szót fordítottak vele: „zebaoth” (ejtsd: cebaót), amit a magyar bibliafordítás a „Seregek Ura” kifejezéssel ad vissza, illetve „Él shaddai” (ejtsd: él shaddáj), ami magyarul azt jelenti, hogy Mindenható Isten. A Szent Katalin Monostorban található „Krisztus a Pantokratór” című ikon üzenetét a következőképpen foglalhatjuk össze: a megdicsőült Krisztus, az Istenember, a Seregek Ura, illetve a Mindenható Isten[1].

A pantokratór ábrázolás Jézus Krisztus isteni mivoltát hangsúlyozza, világ fölötti megváltó uralmát. A Pantokratór az utolsó ítélet Krisztusa, aki bíróként elfogad vagy elutasít. Az ortodox templomok ikonosztázain a Pantokratór középen található, rendszerint a többi alaknál nagyobb méretben. [2]

De van-e létjogosultsága ennek az elnevezésnek? Nem kell-e fenntartani a Pantokratór nevet az Atyának? Van-e újszövetségi alapja, hogy Krisztust „Seregek Urának”, illetve „Mindenható Istennek” nevezzük? Erre a kérdésre keresem a választ, valamint arra, hogy milyen időszerű üzenete van annak, hogy Jézust – a Szentháromságról szóló bibliai tanítás összefüggésében – mindenható Istennek nevezzük.

Pantokratór az Újszövetségben

Statisztikai szempontból a pantokratór szó nem tűnik jelentősnek, összesen tíz helyen fordul elő az Újszövetségben (kétszer főnév, nyolcszor melléknév). De a statisztika ne tévesszen meg bennünket. Az első előfordulási hely, Pál második levele a korinthusiakhoz (2Kor 6,17-18), amit nem vizsgálunk itt. A pantokratór tudniillik a Jelenések könyve egyik jellegzetes szava, ami több olyan kifejezéssel (Alfa és Ómega, első és utolsó, kezdet és vég, aki van, aki volt, és aki eljövendő) szerepel egy mondatban, ami hol az Atyára, hol Jézus Krisztusra vonatkozik. Ezért vizsgálódásunkat a Jelenések könyvére kell összpontosítani. Olvassuk el először azokat a szakaszokat, ahol megtaláljuk a pantokratór szót:

„Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen. Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten,aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható” (1,7-8).
A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül tele voltak szemekkel, és szünet nélkül, éjjel és nappal ezt mondták: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő” (4,8).
Amikor elhangzik a hetedik trombita, arcra borul a huszonnégy vén. Istent magasztalják, és ezt mondják: „Hálát adunk neked Urunk, mindenható Isten, aki vagy, és aki voltál, hogy nagy hatalmadat kezedbe vetted, és uralkodsz” (Jel 11,17).
Az üvegtengernél állnak a megváltottak, és éneklik „Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (15,3-4).
A harmadik csapás idején két szózat hangzik el, a vizek angyala, illetve az oltár szólal meg, és ezt mondják: „Igazságos vagy te, a Szent, aki vagy, és aki voltál, hogy így ítéltél”, illetve: „Igen, mindenható Úr Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid” (16,5-7).
A hatodik csapás idején a három tisztátalan lélek szájából ördögi lelkek jönnek ki, „akik jeleket és csodákat tesznek, és elmennek az egész földkerekség királyaihoz, hogy összegyűjtsék őket a mindenható Isten nagy napjának harcára” (16,14).
A Bárány menyegzőjén megszólal a nagy sokaság, és ezt mondja: „Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható” (19,6).
Krisztus második eljöveteléről szólva a könyv azt mondja: „Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és ő tapossa majd a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya, és uraknak Ura” (19,15-16).
János az új Jeruzsálemről szólva kijelenti: „Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak temploma” (21,22).

Már a szakaszok gyors áttekintéséből is levonhatunk néhány következtetést: (1) a kilenc előfordulási hely közül kettőben főnévként, hét esetben melléknévként szerepel a szó. (2) Ahol melléknévként szerepel, ott ilyen nevek állnak mellette: Úr, Isten és Úr Isten. (3) Nincs olyan szakasz, ahol a könyv kifejezetten Krisztusra vonatkoztatná a „mindenható” jelzőt. Így a fent említett ikon címe szó szerint nem szerepel az Újszövetségben. (4) Viszont számos olyan kifejezés társaságában jelenik meg a pantokratór, ami váltófogalom: hol az Atyára, hol a Fiúra vonatkozik.

Kezdjük mindjárt az Úr szóval: ki az Úr? Az Ószövetség Izráel Istenét nevezi Úrnak: „Én, az Úr (héberül: Jahve) vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (2Móz 20,2), de mit mondjunk az Újszövetségről, ahol az írók számos alkalommal Úrnak nevezik Jézus Krisztust? „Így szól az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem. Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek” (ApCsel 2,35-36). „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és fold alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,9-11). Vajon az Úr, illetve az Úr Isten szót használva ki jelenik meg előttünk, az Atya, a Fiú, vagy az Atya, Fiú, Szentlélek Isten? Ettől függ, hogy kire vonatkoztatjuk a mindenható szót: az Atyára, a Fiúra vagy a Szentháromságra?

Szentháromság a Jelenések könyvében

Mivel a „Krisztus a Pantokratór” ikont a Jelenések könyve ihlette, különös figyelmet kell fordítanunk az Apokalipszis istenképére. Richard Bauckham „A Jelenések könyve teológiája” című könyvében helyesen mutatott rá, hogy az Apokalipszisnek erőteljes istenközpontú teológiája van.[3] Nincs még egy újszövetségi irat, ami olyan markáns formában mutatná be Istent, mint a Jelenések könyve. Mit mond róla? Azt, hogy az egy igaz Istent három személyben imádjuk, mert a megváltás terve az Atya, Fiú, Szentlélek Isten erőfeszítése nyomán valósul meg.

János nem folytatott filozófiai eszmecserét arról, hogy mit gondoljunk a Szentháromság életközösségéről. Ezt a szentháromság-tanról folyó viták keretében először az egyházatyák tették meg.[4] A reformátorok közül elsősorban Kálvin János foglalkozott vele a szentháromság-tagadó Szervét Mihály kihívásai nyomán.[5]

János ezzel szemben megőrizte a bibliai nyelvhasználat képi, metaforikus jellegét, miközben rámutatott, hogy az üdvösség története az Atya, Fiú, Szentlélek Isten harmonikus együtt munkálkodásának gyümölcse. Hol egyik, hol pedig a másik személy arca fordul felénk, de egyik sincs egyedül, a három személy egy Istenként cselekszik. Bauckham szerint János arra törekedett, hogy az Istenről alkotott zsidó monoteista hitbe beillessze Jézus Krisztus és a Szentlélek személyét.[6]

A Jelenések könyvének ezt a markáns szentháromság-tanát három adventista teológus is kiemelte: Woodrow Whidden, Jerry Moon és John W. Reeve „A Szentháromság, Megérteni Isten szeretetét, üdvösségének tervét és a keresztények kapcsolatait”[7] című könyvükben külön fejezetet szenteltek a Jelenések könyvének. A fejezet részletes elemzésétől el kell tekintenem, de szeretném idézni a szerzők végkövetkeztetését:

„Az Atya és a Fiú egységéről és egyenlőségéről, valamint a Lélek szoros közösségéről szóló bizonyítékok igen meggyőzően igazolják, hogy a Jelenések könyvét át és átjárja az a gondolat, hogy az Istenség természeténél fogva három személy egysége. A három személy egységére, valamint Krisztus valóságos istenségére vonatkozó érvek gazdagabbak, mint amelyek a Szentlélek személyes voltáról és valóságos istenségéről szólnak. De a Lélek szoros egysége az Atyával és a Fiúval, amit a három megvizsgált szakaszban (Jel 1-3; 4-5; 21-22) láttunk, és azok a személyes megnyilatkozások (beszéd, értelem, látás), amelyeket a könyv a Léleknek tulajdonít, elegendő bizonyságot szolgáltatnak a Lélek istenségére és személyes mivoltára nézve is.”[8]

Ebből következik, hogy a fent feltett kérdésekre csak a Jelenések Szentháromságról szóló kijelentésének összefüggéseiben adhatunk helyes választ.

Üdvözlés

Vizsgálódásomat a könyv prológusánál kezdem, ami három részből áll: az első a kinyilatkoztatás folyamatát mutatja be (Jel 1,1-3), a második a könyv címzettjeinek küldött üdvözlet (Jel 1,4-6), a harmadik Krisztus második eljövetelének bejelentésével kezdődik, és egy „én vagyok” kezdetű mennyei önvallomással fejeződik be (Jel 1,7-8). János írásaiban ez a formula az égő csipkebokor történetére való utalás, ahol Isten, mint „a Vagyok” jelentette ki magát (2Móz 3,14). Ebben az önvallomásban hangzik el először a „Mindenható” szó, mégpedig nem jelzőként, hanem Isten egyik tulajdonneveként.

Szeretném, ha először János üdvözlő sorait vizsgálnánk meg, ami hasonlít Pál apostol köszöntéseire, de egy ponton el is tér attól. „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól”– olvassuk a páli levelekben (Rm 1,7; 1Kor 1,3; 2Kor 1,2; Gal 1,3; Ef 1,2). E köszöntésben első helyen áll az Atya, majd Jézus Krisztus követi őt, mint a kegyelem és a békesség forrása. Pál az Atya és a Fiú egységét hangsúlyozta, miközben hallgatott a Szentlélekről.[9]

János más utat követett, ő először az Atya, majd a Szentlélek, végül Jézus Krisztus nevében köszöntötte a gyülekezeteket: „Kegyelem nektek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónja előtt vannak, és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme, ki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká Isten, az ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen” (Jel 1,4-6).

János, ahogy már utaltam rá, az Atyával kapcsolatban felidézi az égő csipkebokor történetét (2Móz 3,14), ő az, aki volt, aki van, és aki eljövendő. Ezután szimbolikus nyelven szól a Szentlélekről, akit hét léleknek nevez, végül részletesen szól Jézus Krisztusról, akiről azt mondja, hogy ő a föld királyainak fejedelme, és övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. János tehát a Szentháromság nevében köszönti könyvének olvasóit. János így illesztette be a zsidó monoteista hitbe Jézus Krisztus és a Szentlélek személyét.

A prológus harmadik egysége két részből áll: először János szólal meg, és tanúbizonyságot tesz arról, amit Jézus Krisztustól hallott: „és akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, és akkor jajgat a föld minden nemzetsége, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel” (Mt 24,30). János ezt a bizonyságtételt egy esküvel erősíti meg: „Úgy van: Ámen” (Jel 1,7; vö: 22,20).

Kérdés, hogy ki szólal meg a nyolcadik versben, és kire vonatkozik az „Alfa és Ómega”, „az Úr Isten, aki van, aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható” (Jel 1,8)? Ha visszalapozunk János üdvözlő soraira, ott azt látjuk, hogy az, „aki van, aki volt, és aki eljövendő” (Jel 1,4) formula az Atyára vonatkozik. Maga az Atya erősítette meg tehát János hitvalló szavait; rá utal „a Mindenható” név. Sőt, ő „az Alfa és az Ómega” is (Jel 1,8). Méltó záradéka ez a mondat a prológusnak; azt is mondhatnánk róla, hogy Krisztus második eljövetelének jó híre az Atya pecsétjét hordozza magán. Így Isten felénk fordított arca a prológus végén az atyai arc. Nem egyedülálló jelenség ez, hasonlót tapasztalunk Jézus keresztségekor is (Mt 3,16-17).

Fel kell azonban tenni a kérdést, hogy az Atya saját nevében, vagy a Szentháromság szószólójaként szólalt meg? A fent említett három adventista teológus azt írta, miszerint meg kell jegyeznünk, hogy a Jelenések könyve soha nem használja, sem az, „aki van, aki volt, és aki eljövendő”, sem „a Mindenható” szót Jézusra vonatkoztatva. Ez túl erős lenne, ezért helyesebb, ha ezeket a szavakat az Atya megjelölésére tartjuk fenn. De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy „az Alfa és Ómega”, illetve az „első és utolsó” szavak, melyek igen közel állnak az, „aki van, aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható” önmegjelöléshez többször is szerepelnek a könyvben úgy, mint Jézus Krisztus önmegjelölései (Jel 1,17-18; 22,13). Jézus Krisztus nem vette át az Atya helyét, de osztozik az Atya isteni természetében. Jézus az Atyával egylényegű Istenség.[10]Az Atya beszél tehát a nyolcadik versben, de vele összhangban ott áll a megdicsőült és eljövendő Krisztus, és a hét lélekként ábrázolt Szentlélek is.

Himnuszok

Négy szakasz van a könyvben, ahol a mindenható szó himnuszokban hangzik el. E himnuszokat részben a mennyei angyalok, részben a megváltottak éneklik. A himnuszokban sajátos összefüggésbe kerül a mindenható szó: nem Isten személyével, hanem szolgálatának egy-egy specifikus területével áll összefüggésben. Ilyen a teremtés (Jel 4,8-11), az uralkodás (Jel 11,17; 19,6), az igazságszolgáltatás (Jel 15,3-4,16,5-7; 19,11-16) valamint a templom nélküli városban folyó istentisztelet (Jel 21.22). Ez választ ad arra a kérdésre is, hogy ha Jézus Krisztus az Atyával egylényegű az istenségben, akkor János miért nem nevezi őt a szó szoros értelmében a Seregek Urának, vagy Mindenhatónak.

Az első himnusz a hét pecsétről szóló látomás bevezetésében hangzik el: János egy megnyílt ajtón keresztül betekint a mennybe, megpillantja Isten trónját, valamint azokat a lényeket, akik magasztalják „a trónon ülőt” (Jel 4,9). Mivel a megöletett Bárány csak az ötödik fejezetben tűnik fel, „a trónon ülő” természetesen az Atyára vonatkozik. Őt magasztalják szentségéért, hatalmáért, örökkévalóságáért, és nem utolsó sorban azért, mert hatalmát nem öncélúan használja, hanem arra fordítja, hogy értelmes, szeretetreméltó lényekkel népesítse be a mindenséget (Jel 4,8-11). A Mindenható „méltó” (Jel 4,11) arra, hogy himnuszokat énekeljenek előtte, mert minden teremtett lény neki köszönheti életét. A teremtés azonban nem az Atya kizárólagos tevékenysége, hanem a Szentháromság együttes műve volt. Az Atya arcát látjuk, de a Fiú és a Szentlélek is „méltó” a dicséretre, mert e három isteni személy együtt fejezte be a teremtés nagy művét.

A könyv első, történeti részében még egy helyen szerepel a mindenható szó. Amikor elhangzik a hetedik trombita szava, és ezzel célba ér a megváltás munkája, akkor a huszonnégy vén énekelni kezd, és így szólnak: „Hálát adunk neked, Urunk, mindenható Isten, aki vagy és aki voltál, hogy nagy hatalmadat kezedbe vetted, és uralkodsz” (Jel 11,17). Nem kétséges, hogy a vének a trónon ülőt szólítják meg, de az Atya nem egyedül uralkodik, hanem a Megdicsőült Fiú és a Szentlélek közösségében.

A mindenható szó további előfordulási helyei a könyv második, végső eseményekre vonatkozó (eszkatológikus) részében vannak, és a megváltottak énekével kezdődnek. Először ők öntik énekbe meggyőződésüket, miszerint a mindenható Úr Isten ítéletei igazságosak voltak (Jel 15,3-4). E himnusznak az ad különös jelentőséget, hogy az ötödik pecsét felbontása idején a mártírok így kiáltottak Istenhez: „Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6,10). A bosszúállás megtörtént, a szentek igazságérzete kielégült. Bauckham azonban rámutat, hogy mindez nem egyszerűen a megváltottak éneke, hanem „a Bárány éneke” is (Jel 15,3). Amit az Atya tett, a Bárány szolgálatán keresztül valósította meg, ezért „Isten nem csupán úgy viszonyul a világhoz, mint a szent és egészen más (transzcendens), hanem úgy is, mint megöletett Bárány.”[11] Ha a Bárány nem öletik meg, nincs lehetőség arra, hogy a bűn rendezésében Isten igazságossága és szeretete egyenlőképpen érvényesüljön.

Isten ítéleteinek igazságosságát hirdeti a harmadik csapás idején „a vizek angyala” (Jel 16,4) és „az oltár” (Jel 16,7),[12] mindkettő megerősíti a megváltottak bizonyságtevését: „Igen, mindenható Úr Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid” (Jel 16,7).

Az utolsó himnusz, ami a méltányos ítéletről, és Isten igazságos uralkodásáról szól, az a négy „Hallelúja”, amit a tizenkilencedik fejezetben olvasunk: először a mennyei seregek, majd a huszonnégy vén, végül a megváltottak éneklik: „Hallelúja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk a Mindenható” (Jel 19,1-8).

Az eddig látottak alapján nem lehet kérdéses, hogy az ének az Atyán keresztül a Szentháromságot szólítja meg, és Őt magasztalja. Jézus azért imádkozott, hogy Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközössége kiszélesedjen, és befogadja a tanítványok egész közösségét (Jn 17, 20-26). Ez az ima meghallgatásra talált, egyetlen kórusban egyesült a megváltott és az el nem bukott lények közössége, hogy részesüljön a Szentháromság szeret közösségéből. Ez a Mindenható diadala, amit a Bárány szerzett meg a kereszten, és a hét lélek árasztott ki mindazokra, akik hit által befogadták a golgotai keresztről kiáradó áldást.

Második eljövetel

Eddig olyan víziókat láttunk, és olyan jövendöléseket hallottunk, amelyek a küzdő, üldözött gyülekezet bátorítására szolgáltak. Az utolsó két előfordulási hely azonban a beteljesedés pillanatait mutatja be (Jel 19,15; 21,22). Először Jézus második eljöveteléről, majd az új Jeruzsálem rendszeres istentiszteleteiről van szó.

A Babilon megsemmisülését és a Bárány menyegzőjének beharangozását tartalmazó szakasz (Jel 19,1-8) után arról olvasunk, hogy Krisztus megjelenik az ég felhőjében. Nem egyedül jön, hanem a mennyei seregek kíséretében, „ruhájára és derekára ez a név van Írva: királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jel 19,16). A pantokratór szó úgy szerepel a szakaszban, hogy a mennyei seregek élén visszatérő Jézus „tapossa majd a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját” (Jn 19,15), Jézus tehát az Atya meghatalmazásával jön, de megjelenésének képe a „Seregek Urára”, illetve a „Mindenható Istenre” emlékeztet bennünket. Ebben Jézus szavai teljesülnek be: „az Atya nem ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik” (Jn 5,22-23).

Az Ószövetségben egyedül Istenre vonatkozott ez a méltóságjelző: „Istenetek, az Úr istenek Istene és uraknak Ura. Ő a nagy, erős, félelmetes Isten…” (5Móz 10,17). János ezt a címet Jézusra vonatkoztatta: „Ezek a Bárány ellen fognak harcolni, a Bárány azonban legyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya…”„ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jel 17,14; 19,16), és ezzel az Atya mellé helyezte őt. Ez a megjelölés tehát a megdicsőült Krisztus örökkévaló hatalmát és megfellebbezhetetlen uralmát fejezi ki. A dicsőségesen visszatérő Jézus Krisztusban egységet alkot a megváltást szerző Bárány és az ítéletre jövő Emberfia. A megváltás művében és az ítéletben a Bárány egyaránt az Istennel való egységet valósítja meg, általa maga Isten cselekszik. Ezért ő az egyetlen Király és Úr.[13]

E szakasz szellemében igazat kell adnunk a keleti keresztényeknek, amikor a Jelenések könyve alapján úgy ábrázolták Jézus Krisztust, mint „Seregek Urát” és „Mindenható Istent”. A megdicsőült Krisztus az Atyától kapta e méltóságot, és a Szentháromság szeretetközösségében gyakorolja azt. Ma még láthatatlanul, de második eljövetelekor minden teremtett lény szembesül vele, mint királyoknak Királyával és uraknak Urával. Bár a könyv a pantokratór szót nem vonatkoztatja konkrét formában a megdicsőült Krisztusra, üzenetében mégis úgy mutatja be őt, mint a mennyei seregek Parancsnokát és mint égi Királyt.

Az Atya és a Fiú bensőséges egysége fejeződik ki az utolsó olyan szövegrészletben is, ahol a mindenható szó megjelenik. János részletesen bemutatta az új Jeruzsálemet, majd megjegyezte: „nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma” (Jel 21,22).

A templom az a hely, amit Isten elkülönített, hogy ott találkozzon az emberrel. Ez a találkozás Isten és a bűn által megrontott ember között csak egy ablaktalan helységben, a szentek szentjében valósulhatott meg. Oda sem léphetett be mindenki, csak a közbenjáró főpap, ő is csak a nagy engesztelés napján. Amikor a megváltás műve célba jut, megváltozik a helyzet, már nem lesz szükség engesztelő szolgálatra, ezért a templom, mint olyan is szükségtelenné válik. Beteljesedik Isten szándéka, az ember, akinek nyugtalan a szíve, míg meg nem nyugszik Istenben, végre hazatalál: az el nem bukott lényekkel együtt osztozik Isten és a Bárány állandó jelenlétében: „Isten sátra az emberekkel van, és Ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük” (Jel 21,3).

Milyen üzenete van a pantokratór képének a Jelenések könyvében? Szeretnék ismét visszatérni Bauckham könyvére, aki rámutatott, hogy a mindenható Istenről szóló erőteljes bizonyságtételnek mély lelki és gyakorlati üzenete van a Jelenések könyvében. Nem elvont elmélkedés ez arról, hogy Isten milyen képességekkel rendelkezik. A bibliai próféciák gyakorlati üzenete fogalmazódik meg a szóban, miszerint Isten „ellenőrzése alatt tartja a történéseket”, az ő kezében futnak össze az események szálai.[14] Azért lett ez a szó egyedülálló fogalommá a Jelenések könyvében, mert Isten így akarta megerősíteni az üldözött egyházat abban a hitben, hogy nincs kiszolgáltatva a gonosz erők hatalmának. Krisztus egyháza nem lehet a világi hatalmaknak sem csatlósa, sem játékszere. Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28,16), ezért az egyház fölött a pokol kapusi sem arathatnak diadalt (Mt 16,18). Ezt soha nem szabad elfelejteni, de különösen akkor kell tudatában lenni, amikor a leghevesebbek az ősellenség támadásai.

Bauckham ezt az igazságot a római hatalomra vonatkoztatta. Azt írta, hogy az az erő, ami képessé tette a keresztényeket, hogy ellenálljanak a római hatalomnak, az egy igaz Istenbe vetett keresztény hitből táplálkozott. A római hatalommal szembeni ellenállás, e hatalom erőszakosságának, illetve a megalkuvásnak az elutasítása, olyan látást feltételezett, ami a közéletet átjáró római ideológiával ellentétes volt. Jánosnak, és azoknak, akik hittek a prófétai látásban, a mindenható Istenbe vetett hit adta meg ezt a látást. Ez esetlegessé tette és mulandóként tüntette fel a római hatalmat, miközben kiemelte Isten és a Bárány uralmának örökkévaló mivoltát.[15]

Az Apokalipszis arról tanúskodik, hogy Krisztus második eljöveteléhez közeledve egyre nagyobb nyomás nehezedik a keresztényekre, hogy elismerjék az önmagukat istenként és mindenhatóként feltüntető vallási és politikai hatalmak megfellebbezhetetlen tekintélyét (Jel 13,11-18). Egy ilyen kísértésnek azonban csak akkor leszünk képesek ellenállni, ha tudatában vagyunk, hogy e hatalmak pusztán a mindenható Isten és mennyei seregeket vezérlő Jézus Krisztus uralmának karikatúrái. Egyedül az Atya, Fiú, Szentlélek Isten mindenható, ezért csak az Ő hatalmába kapaszkodva tudunk megállni a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, az igazság és a hamisság közötti küzdelem utolsó leghevesebb szakaszában. Ebben segítségünkre lehet, ha gondosan tanulmányozzuk és hittel befogadjuk azt az isten- és krisztusképet, amit a pantokratór szó és szinonimái kifejeznek.

[1]Az ikonokról szól Christoph Schönborn „Krisztus ikonja” című könyve, Holnap Kiadó, Budapest, 1997, 213 p.

[2]https://hu.wikipedia.org/wiki/Pantokr%C3%A1tor

[3] Richard Bauckham:The Theology of the Book of Revelation, Cambridge University Press, Edinburgh, 1993, 23. p.

[4]Aurelius Augustinus: A Szentháromságról, Fordította, bevezetés írta és jegyzetekkel ellátta: Gál Ferenc, Ókeresztény Írók 10., Szent István Társulat, Budapest, 1985,528 p. Franz Courth: A háromságos szeretet Istene, Katolikus Teológiai Kézikönyvek, 6., Agapé Kiadó, Szeged, 1999, 199 p. Gilles Emery: A Szentháromság, Teológiai bevezetés a katolikus szemháromságtanba, Kairosz Kiadó, Budapest, 2015, 240 p.

[5] Németh Tamás: A Szentháromság-tan Kálvin teológiájában, Kálvin Kiadó, Budapest, 2019, 275 p.

[6] Bauckham: id. mű: 24. p.

[7] Whidden – Moon – Reeve: The Trinity, Review and Herald, Hagerstown, 2002, 78-91. p.

[8]The Trinity: 90. p

[9] Ez nem azt jelenti, hogy Pál apostolnak gondja volt a Szentlélek isteni személyként való hirdetésével. Jó példa az ellenkezőjére az apostoli áldás: „az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal” (2Kor 13,13).

[10]The Trinity: 80-81. p.

[11] Bauckham: id. mű: 65. p.

[12] Vannak, akik szerint nem az oltár, mint berendezési tárgy szólal meg, hanem azoknak a mártíroknak a „lelkei”, akik az oltár alatt vannak. Karner Károly: Apokalipszis, Bécs, 1974, 164. p.

[13] Karner Károly: id. mű: 175-176. és 190. p.

[14] Bauckham: id. mű: 30. p.

[15] Bauckham: id. mű: 39. p.