Luther Márton Galata levél magyarázata
Luther Márton (1483-1546) a Római levél magyarázata után áttért a Galata levél magyarázatára (1516-1517), de könyv formájában csak 1519-ben tette közzé előadásait. A kötet 1517, azaz a búcsúcédulákról szóló vita előtti anyagot tartalmaz, viszont a vita után jelent meg. Ezért tükröződik benne Luthernek a vita előtti és a vita utáni felfogása is. Bennünket azonban nem a történelmi szempontok foglalkoztatnak, hanem a kommentár ma is érvényes megállapításai.
A kommentár magyar kiadásához, ami Luther Válogatott Művei 9. kötetében jelent meg, Horváth Orsolya írt előszót.[1] Mivel szeretném az olvasót a kötet forgatására ösztönözni, a művel kapcsolatos lexikális ismeretek összefoglalásában – egy-két kiegészítéstől eltekintve – az előszóra hagyatkoztam.
Luther szorosan kötődött a Galata levélhez. Asztali beszélgetéseiben azt mondta, hogy „a Galatákhoz írt levél az én levélkém, amelyet önmagamnak címeztem”, majd feleségére utalva, hozzátette „Ő az én Käte von Borám”.[2] Luther 1531-ben másodszor is megtartotta a Galata levélről szóló előadásait, amit 1535-ban ki is adott. Ezt a kommentárt a „nagy” Galata-kommentár címmel látták el, de a nagyság nem az újdonságra, hanem a kommentár terjedelmére vonatkozott. Újdonsága talán abban volt, hogy olyan gyakorlati kérdésekkel foglalkozott, melyek immár a lutheránus egyházat foglalkoztatták. E kommentár egy rövidített angol kiadásból átültetve, Csabai Tamás fordításában megjelent magyarul.[3]
Luther az asztali beszélgetéseiben 1538-ban azt mondta: számos ókeresztény írásmagyarázatban „elhomályosult a megigazulásról szóló cikkely, vagyis arról, miképpen lehet az ember Isten előtt igaz és jó”, ezért nemcsak durva tévedések kerültek az egyházatyák írásaiba, hanem egyszersmind „hidegen” írtak az evangéliumokról, és Pál leveleiről is. „Nincs tőlük a Rómabeliekhez és a Galatákhoz írt levélnek olyan értelmezése, ami bármi tisztát és helyénvalót tanít.”
Ez a megállapítás rámutat, hogy mi volt a reformátor szándéka: olyan bensőséges lelkiséget sugárzó írásmagyarázati műveket akart írni, amelyek nem küzdelmet és vitát generálnak, hanem a lelket táplálják. Sajnos Luthernek e törekvését, saját egyházában sem értékelték kellőképpen, ezért így zárta szavait: „Ó, milyen boldog időket élünk mostanság, amikor tiszta a tanítás; de sajnos nem becsüljük.”[4]
Luther szakszerű, de nemcsak az értelmet, hanem a szívet is megszólító magyarázataiból, elsősorban az evangéliumról és a törvényről szóló gondolatokat szeretném kiemelni. Luther azt mondta erről, hogy „aki az evangéliumot helyesen el tudja választani a törvénytől, az adjon hálát Istennek, mert immár igazi teológus lett.”[5]
A törvény és az evangélium szerepe
Luther már az első fejezet magyarázatában (Gal 1,11-12), szól a törvény és az evangélium jellegéről:
„Az evangélium és a törvény sajátosan abban különböznek – írta – hogy a törvény a megteendő és kerülendő dolgokat hirdeti, sőt az elkövetett, illetve elmulasztott dolgokat, amelyeket pedig már lehetetlen megtenni, illetve kerülni (ezért egyedül a bűn ismeretét szolgálja); az evangélium viszont a bűnök elengedését hirdeti, és azt, hogy már minden be van töltve és teljesítve. A törvény ugyanis ezt mondja: ‘add meg, amivel tartozol’, az evangélium pedig ezt: ‘vétkeid bocsánatot nyertek’.”[6]
A reformátor a fent felvázolt megkülönböztetés kapcsán felteszi a kérdést: ha a törvény követel, az evangélium pedig elenged, „akkor Krisztus az evangéliumban vajon miért tanít sok erkölcsi előírást”? Luther válasza a következő: „Minthogy az evangéliumban az üdvösséget és a bűnök bocsánatát hívőknek hirdetik, amint János evangéliuma tanítja: hatalmat adott mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, és befogadták őt, hogy Isten fiai legyenek (Jn 1,12), az efféle tanítások mintegy a törvény értelmezései, hogy általuk a bűn tisztábban felismerhető legyen, s annál szenvedélyesebben keressék a kegyelmet, minél biztosabban érzékelik a bűnt. Vagyis ezek a tanítások gyógyszerek és óvintézkedések, amelyek segítségével a már elnyert kegyelmet és az ajándékba kapott hűséget megőrzik, táplálják és tökéletesítik, mint amikor egy beteget gyógyítani kezdenek.”[7]
Luther szerint Jézus nem azért értelmezte Mózes törvényét szigorúbban, mint az írástudók, mert azt várta, hogy a keresztények tehetségesebbek lesznek a törvény megtartásában, hanem azért, hogy tanítványai rettenetesebbnek lássák a bűnt, és buzgóbban könyörögjenek Isten irgalmáért. Minél félelmetesebbek a törvény bűneinket elítélő szavai, annál édesebb lesz az evangélium.
„Az evangélium tehát édes, ahogy a menyasszony mondja az Énekek énekében (Énekek 2,14), vagyis Krisztus szava, a mellyel híveit táplálja, jobbak a törvény szavainál, mert a kegyelem kenetét lehelik, amely által a bűnök bocsánata révén begyógyulnak a természet sebei. A Zsoltáros így szól: ‘kegyelem ömledez ajkaidon’ (Zsolt 45,3) – nem tudás, nem ismeret, amelyek Mózes ajkán ömledeztek, hanem kegyelem, vagyis a te szavaid kedvesek és kellemesek az elveszett bűnösöknek, mert bűnbocsánatot és kegyelmet hirdetnek.”[8]
Mi az evangélium? „jó hír, a béke hirdetése Isten megtestesült Fiáról, aki szenvedett és feltámadt a Szentlélek által az üdvösségre”, „így tehát bármikor prédikálják Isten kegyelmét és a bűnök bocsánatát Jézus Krisztus által, mindig valóban az evangéliumot prédikálják.” „Az evangélium tehát Isten Fiáról, Jézus Krisztusról szóló tanítás.”[9]
A törvény Krisztusra nevel
Luther a levél harmadik fejezetét magyarázva szól a törvény nevelői szerepéről (Gal 3,24-25). Fordítása a Károli szöveget követi, szemben a revideált új protestáns fordítással. Utóbbi úgy szól, hogy „a törvény nevelőnk volt Krisztusig”, az előbbi és Luther szerinti azonban így szól: „a törvény nevelőnk volt Krisztusra” (Gal 3,24). Az eltérés jelentéktelennek tűnik, mégis lényeges: előbbi a törvény szolgálatának időtartamára teszi a hangsúlyt: a törvénynek addig volt szerepe, amíg az ember rá nem talál Krisztusra. Az utóbbi szerint viszont a törvénynek az a szerepe, hogy segítse az embert abban, hogy rátaláljon Krisztusra.
Milyen viszony van a metaforában szereplő nevelő és a gyermek között, és hogyan érvényesül ez a törvény és az ember viszonyában? Ez az első kérdés. Mivel „a gyermekeket egyedül a fegyelmezéstől való félelem tartja vissza, többnyire utálják a nevelőt, és jobb szeretnének szabadok lenni, mindent kényszerből cselekszenek, vagy a hízelgések csábításában, de soha nem magának a dolognak a szeretete miatt, szabad akaratból – nos, ugyanígy a törvény alatt lévőket is a fenyegető törvénytől való félelem tartja vissza a bűnös cselekedetektől; gyűlölik a törvényt, jobban szeretnék vágyaikat szabadon engedni, mindent a büntetéstől való félelem kényszerében vagy az evilági ígéret szeretetétől csábítva tesznek, soha nem ingyen, szabad akaratból. Amikor aztán a gyermekek elérkeznek az örökséghez, megértik, milyen hasznos volt a nevelő, kezdik már szeretni őt, dicsérni munkáját, kárhoztatni önmagukat, amiért nem szívesen, nem akarva engedelmeskedtek neki, míg most, nevelő nélkül, önmaguktól és boldogan teszik mindazt, amit a nevelő alatt akaratuk ellenére, kényszerből tettek – ugyanúgy mi is. Miután elnyertük a hitet, amely az Ábrahámnak és magvának megígért valódi örökségünk, megértjük milyen szent és üdvös a törvény, és milyen rút a vágy, immár szeretjük, dicsérjük és rendkívül helyeseljük a törvényt,ugyanakkor annál jobban kárhoztatjuk és elmarasztaljuk vágyainkat, minél nagyobb kedvünket leljük a törvényben; most már boldogan és szabadon tesszük azt, amit tudatlanságunk idején az üdvös törvény erővel és megfélemlítéssel, kívülről csikart ki, belülről kicsikarni azonban nem volt képes. Erről beszél Pál, amikor azt mondja, hogy immár, miután a hit eljött, nem vagyunk a nevelő hatalma alatt, a nevelő barátunkká lett, akit inkább tisztelünk, mintsem félünk.”[10]
Luther nem volt törvényellenes, csupán a külső kényszeren nyugvó szolgai engedelmességet kérdőjelezte meg, és abban hit, hogy amikor a törvény eléri célját, azaz az ember hit által az örökség birtokába jut, akkor immár a Lélek belső késztetésétől vezérelve cselekszi azt, amit Isten a törvényben kijelentett számára. Ezt az állapotot azonban nem emberi műnek, hanem Krisztus ajándékának tekintette.
„Így szól a zsoltár is: mert a te irgalmad édes, Uram (Zsolt 69,17). Miért? Mert törvényed keserű, Uram. A gyermek tehát nem marad a nevelőnek alávetve, hanem felnevelődik arra, hogy szívesebben fogadja az örökséget, így Isten kegyelmét a törvény is édesebbé teszi és ajánlja. Kiválóan megvilágítja Pál, hogy a törvény vége nem a mi igazságunk és törvényteljesítésünk, hanem a Krisztus utáni vágyakozás, hogy kérjük vágyunk hit általi beteljesedését. A mi törvényeskedőink ellenben a törvényeik végét magukban a törvényekben és a törvény szerinti cselekedetekben látják, nem Krisztushoz rendelik ezeket, csupán a cselekedetekhez, hogy örökre elvesszenek.”[11]
Nem a törvényből, hanem a Krisztusban való hitből
Pál a második fejezetben (Gal 2,11-14) beszámol arról a vitáról, amit Péterrel folytatott Antiókhiában. A vita külső látszatra arról szólt, szabad-e a zsidó-keresztényeknek és a pogány-keresztényeknek együtt étkezni a szeretetvendégségen. Pál úgy ítélte meg a dolgot, hogy Péter viselkedésének hátterében a megigazulás alapja körüli bizonytalanság áll. Mivel ez a kérdés Galáciában is felmerült, Pál a vitától elvonatkoztatva rövid tanítást adott a megigazulás útjáról (Gal 2,15-21).
Az ember – állítja Luther – kétféle, egymással szembenálló módon igazul meg: Először kifelé, cselekedetei révén, saját erejéből. Ez az igazság azonban csak az emberek szemében érték, Isten előtt azonban „szolgai, béresre jellemző, álságos, kimódolt, külsődleges, ideig való, e világi, emberi. Semmit nem használ az eljövendő dicsőséghez, hanem a jelen életben veszi jutalmát.”[12]
„A megigazulásnak a másik módja belső, hitből és kegyelemből való, amikor is az ember teljes egészében lemond arról, hogy saját korábbi igazságosságában bízzon, és mint a vérfolyásos nő, tisztátlanságából Isten elé ront, sírva és alázatosan megvallja, hogy bűnös, és a vámszedővel együtt ezt mondja: ‘Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!’ (Lk 18,13). Krisztus azt mondja, hogy ez az ember megigazulva távozott házába.”[13]
Luther szerint, akik így imádkoznak, azok Krisztus nevét hívják segítségül, és mivel az ő neve tiszta, „a szívet teljes egészében önmagához teszi hasonlóvá”. „Miután pedig a szív ilyenképpen megtisztult a Krisztus nevébe vetett hit által, Isten hatalmat ad nekik, hogy Isten fiai legyenek (Jn 1,12). Így aztán a Szentlélek kiárad szívükbe, és a szeretettel tágassá, békéssé, örvendezővé teszi azt, minden jónak cselekvőjévé, minden rossz felett győztessé, s így a szív még a halált és az alvilágot is megveti. Azután pedig odahagy minden törvényt és a törvény minden cselekedetét, mert már minden szabad és megengedett számára, a törvényt pedig hittel és szeretettel tölti be.”
„Ez az, amit Krisztus érdemelt ki nekünk… Ha tehát bánt a lelkiismereted, ha bűnös vagy, és igazzá szeretnél válni, mit kell tenned? Vajon szétnézni, hogy mi mindent cselekedjél, vagy hová menjél? Nem. Arra ügyelj inkább, hogy meghalljad az Úr nevét, vagy emlékezz rá, hogy tudniillik Isten igazságos, jó, szent, majd pedig erősen ragaszkodj hozzá, azzal a hittel, hogy hozzád éppen ilyen, és akkor egyszeriben már te is ilyen leszel, hozzá hasonló. Az Úr nevét azonban sehol sem láthatod világosabban, mint Krisztusban. Benne láthatod, mennyire jó, kedves, hűséges, igazságos, igazmondó az Isten, aki a saját fiát nem kímélte. Így vonz magához Krisztus által. Ezen igazság nélkül lehetetlen a szívnek tisztává lennie, ezért lehetetlen, hogy az embereknek valóságos igazsága legyen. Az Úr neve igazságul szolgál, az emberé értelmetlenségre, mert emez Istennek ad dicsőséget, magának bűnt tulajdonít, amaz pedig magának ad dicsőséget, és Istennek gyalázatot tulajdonít… Az Úr nevébe vetett hit, ismétlem, a törvény megértése, a törvény vége, s egyáltalán ez minden mindenben… Ez az igazság szabad, ingyenes, szilárd, belső, örök, valóságos, égi, isteni, olyan, amit a jelen életben nem lehet megérdemelni, megszerezni, sem törekedni rá… Krisztusnak és a keresztényeknek az igazságossága egy és ugyanaz, valami kimondhatatlan módon van összekapcsolva, mert Krisztusból forrásozik és fakad… Így történt, hogy amint másvalakinek a bűnétől lett mindenki bűnössé, úgy másvalakinek az igazságából lesz mindenki igazzá, ahogy a Római levélben mondja az apostol (Rm 5,19).”[14]
Luther a szakasz
magyarázatában kifejti, hogy a törvény cselekedetei nem az igazság
cselekedetei, mert nem a hit és nem a kegyelem cselekedetei. Hogy érti ezt?
Hogy megértsük, meg kell ismernünk a cselekedetek négy fajtáját: (1) a bűn
cselekedetei, amit saját kívánságainkat követve cselekszünk. (2) A törvény
cselekedetei, amit a kívánság külső, formai megzabolásával cselekszünk,
miközben szívünkben tovább lángol a gonosz kívánság. (3)A kegyelem
cselekedetei, amit a kívánság közepette, de a kegyelem Lelkének győzelme révén
teszünk. (4) Végül a béke és a tökéletes egészség cselekedetei azok, amelyeket
a kívánság kioltásával teszünk, teljes könnyedséggel és szívesen, de ez majd az
eljövendő életben lesz így, bár a folyamat már a földön elkezdődik. Ezért
Luther arra in bennünket, hogy a keresztény életet ne képzeljük „nyugalmi
állapotnak, hanem átmenetnek, előrehaladásnak a bűnökből az erényre,
világosságból világosságba, erényről erényre, és aki nincs ilyen áthaladás
állapotában, azt ne is tekintsd kereszténynek, hanem a békés nyugalom népének,
akikre a próféta ráhozza ellenségeit… A szeretet nem tétlen, folyamatosan
keresztre feszíti a testet, nem tud elégedetten megállni egy bizonyos szinten,
hanem az egész ember megtisztításáig terjed ki.”[15]
[1] Csepregi Zoltán, Horváth Orsolya, Kraling Edit: A Római és a Galata levél magyarázata, Luther Válogatott Művei 9., Luther Kiadó, Budapest, 2014, 521-525. p.
[2] Csepregi Zoltán (szerk.): Asztali beszélgetések, Luther Válogatott Művei 8., Luther Kiadó, Budapest, 2014, 89. p.
[3] Martin Luther: Tündöklő vétkekről és az átokká lett Krisztusról, A Galata-kommentár, Hetedik Kiadó, 2017, 215 p.
[4]Válogatott Művek 8. 477. p.
[5] Gerhard Ebeling: Luther, Bevezetés a reformátor gondolkodásába, Magyarországi Luther Szövetség, Budapest, 1997, 82-83. p.
[6]Válogatott Művek 9. 545. p.
[7]Válogatott Művek 9. 545-546. p.
[8]Válogatott Művek 9. 546. p.
[9]Válogatott Művek 9. 546-547. p.
[10]Válogatott Művek 9. 626. p.
[11]Válogatott Művek 9. 627. p.
[12]Válogatott Művek 9. 576. p.
[13]Válogatott Művek 9. 576-577. p.
[14]Válogatott Művek 9. 576-578. p.
[15]Válogatott Művek 9. 635. p.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.