ISTEN IGAZSÁGA ÉS A PARADICSOM KAPUJA

Luther Márton Római levél magyarázata

Luther Márton (1483-1546) egyik megjegyzése szerint, aki megérti, hogy mit jelent „Isten igazsága” a Római levélben, az előtt megnyílik a Paradicsom kapuja. A reformáció atyja nem volt egyedül e meggyőződésével, hasonló kijelentést olvasunk Kálvin Jánostól (1509-1564): aki a Római levél „igazi megértésre eljutott, az előtt már az Írás legrejtettebb kincsei felé is nyitva van az ajtó.”[1]

Sajnos, a magyar olvasóközönségnek a huszonegyedik századig kellett várnia, hogy megismerje Luthernek a Római levélhez fűzött magyarázatait. Hálásak lehetünk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház Reformációi Emlékbizottsága jóvoltából kezünkbe vehetjük a reformátornak a Római és a Galata levélhez írt magyarázatait.[2]

Három dologról szeretnék szólni a könyvnek a Római levélről szóló része kapcsán: (1) hogyan találta meg Luther a kulcsot, (2) milyen szerepe volt az „Isten igazsága” fogalmának Luther reformátori szolgálatában, és (3) mit jelent mindez a hit általi megigazulás értelmezésében ma.

Aktív vagy passzív igazság?

Luther elsősorban az írásmagyarázat terén érte el egyetemi tanári szolgálatának legjelentősebb eredményeit. Először a Zsoltárok könyvét magyarázta (1513-1515), majd a Római levelet (1515-1516), a Galata levelet (1516-1517) és végül a Zsidókhoz írt levelet (1517-1518). Ezután visszatért a zsoltárok könyvére, abban bízva, hogy részletes magyarázatot ír a könyvhöz, de 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés megszakította a folyamatot. Ahogy a kötet szerkesztői elmondják, „ezekben az előadásokban nyomon követhetjük Luther gondolkodásának alakulását, közelebbről azt a folyamatot, ahogyan Luther reformátori felismerései kikristályosodtak az Írással való foglalkozás során.”[3]

Ami az „Isten igazsága” fogalmat illeti, ez a kérdés, már a Zsoltárok könyvének magyarázata során nyugtalanította Luthert. E nyugtalansága tovább fokozódott, amikor a Római levél magyarázatába kezdett. Asztali beszélgetéseiben többször is megemlítette, hogy ezek az „igaz” és „Isten igazsága”szavak „villámcsapásként hatottak” lelkére, és megborzadt, amikor ezeket hallotta.[4]

Halála előtt egy évvel, 1545-ben kiadták összes művét. Luther nem akarta ezt, de barátai úgy érveltek, jobb, ha írásai még életében megjelennek, minthogy halála után olyanok adják ki azokat, akik nem ismerik a reformátornak a művek írása közben vívott küzdelmeit. Ezért belement műveinek kiadásába, és egy terjedelmes előszót írt az összkiadás elé. Bemutatta az egymást követő eseményeket úgy, ahogy megélte azokat.

Néhány bekezdés az úgynevezett „toronyélményről” szól az előszóban. Luther azt írta, hogy a kolostor toronyszobájában megvilágosodott és megértette az „Isten igazsága” fogalmát. A teológusok között vita van arról, hogy mennyire hiteles az, amit Luther évtizedekkel később leírt a megértés folyamatáról. Van, aki, szerint egy hosszabb folyamatra kell gondolnunk, mások szerint komolyan kell vennünk a reformátor önvallomását. Én Alister McGrath, angol teológus értékelésével értek egyet, aki nem állította szembe a folyamatosságot és a megvilágosodást.[5] Felismeréseinket hosszú vívódás előzi meg, de mindig van egy fordulópont, amikor húzunk egy határt lelkünkben a múlt és a jelen álláspontja között. Hogy hol húzódik e határ, azt csak az tudja, aki átélte a küzdelmet.

Az elvesztett kulcs: Luther az előszóban – többek között – ezt írta: „Égő vágy volt bennem, hogy megértsem Pál Római levelét, de valami utamat állta; nem szívem hidegsége, hanem egyetlen szó, ami az első fejezetben van: ‘Isten igazsága jelentetik ki abban’ (Rm 1,17). Gyűlöltem ezt a szót: ‘Isten igazsága’, mert minden tanárom arra tanított, hogy filozófiailag értelmezzem, mint úgynevezett formális, vagy aktív igazságot, amely által maga Isten igaznak bizonyul, és megbünteti a bűnösöket, és nem igazakat.”[6]

Luther az erfurti egyetemen tanult, ahol a skolasztika új irányzatának (latinul: via moderna) szellemében tanítottak. Ennek az irányzatnak a képviselői azt tanították, hogy megegyezés (latinul: pactum) jött létre Isten és az ember között. Isten kegyelmet ad mindazoknak, akik megtették, amit hatalmukban volt megtenni (latinul: facere quod in se est), de megbünteti azokat, akik ezt elmulasztják. A via moderna a kezdeményezést az ember kezébe tette, és azt mondta, hogy miután az ember félreérthetetlen jelét adta szándékának, hogy valóban igazzá akar lenni, Isten belép életébe, hogy sikerre vigye a tervet.

Hogyan hatott ez a tanítás Luther Márton szerzetesre? Luther meg akarta tenni az első lépéseket, mint szerzetes feddhetetlenül élt, de „Isten előtt rossz lelkiismeretű bűnösnek” érezte magát. Olvassuk el, hogyan hatott ez a teológia Luther aggodalmaskodó lelkére: „Nem voltam biztos abban, hogy vezeklésem megbékítette-e Istent. Csendesen, káromlás nélkül, de folyvást háborogtam Isten ellen, s azt mondtam magamban: nem elég, hogy mi nyomorult bűnösök, akik örökre elvesztünk az ősbűn miatt, mindenféle csapásokat élünk át a tízparancsolat törvényével földre sújtva? Miért zúdítja Isten ránk egyik szomorúságot a másik után még az evangélium által is? Miért fenyeget bennünket az evangéliumban is igazságával és haragjával? Így lázadoztam háborgó és összezavart lélekkel, mégis állhatatosan kopogtattam Pál levelének ezen a kapuján, és izzó-forró szomjúsággal áhítoztam arra, hogy megértsem, mit akar mondani Pál.”[7]

A megtalált kulcs: A reformátor azt nem árulta el, mikor találta meg a kulcsot, de az biztos, hogy a Zsoltárok könyvéről tartott első sorozatában még nem, de amikor másodszor kezdte magyarázni a zsoltárokat, márt tisztán látott a kérdésben. Eszerint a fordulat 1514 és 1519 között következett be. Az időpontnál fontosabb azonban a felismerés jellege, amit ismét Luther szájából szeretnénk meghallani:„Éjjel és nappal elmélkedtem e szavak fölött, míg végül, Isten irgalma folytán, felfigyeltem e szavak összefüggéseire:‘Isten igazsága jelentetik ki abban, miképpen mag van írva: az igaz ember pedig a hitből él’ (Rm 1,17). Kezdtem megérteni, hogy ebben a szakaszban az ‘Isten igazsága’ olyasmi, ami által, mint Isten ajándéka által él az ember a hit által. Kezdtem érteni, hogy ez a szakasz azt mondja: Isten igazsága jelentetik ki az evangéliumban, de ez az igazság passzív igazság, miáltal az irgalmas Isten megigazít bennünket hit által, ahogy meg van írva: ‘az igaz ember pedig a hitből él’. Egyszerre úgy éreztem, mintha újjászülettem volna, s beléptem volna a Paradicsomba a nyitott ajtón keresztül. Az egész Írást új fényben láttam, emlékezetből végigfutottam az Írásokon, s olyan párhuzamos kifejezéseket találtam, melyek hasonló jelentéssel bírnak: Isten munkája, azaz a munka, amit Isten bennünk végez; Isten hatalma, miáltal erőt kölcsönöz nekünk; Isten bölcsessége, ami bölccsé tesz bennünket; Isten ereje, Isten üdvössége, Isten dicsőssége.”[8]

Luther felismerésének lényege az volt tehát, hogy Isten nem önmagát igazolja teremtményei előtt, úgy, hogy megbünteti a bűnösöket és megjutalmazza az igazakat, hanem bennünket, bűnös embereket igazít meg. Ezért nem feltételeket szab, hanem kegyelmet gyakorol, rendezi kapcsolatunkat, elhárítja az akadályt, ami ellehetetleníti megújulásunkat és megszenteltetésünket.

Isten igazsága a Római levélben

Az „igazság” (görög: dikaioszüné) Pál leveleinek kedvelt szava, az apostol összesen 57 alkalommal használja, ebből 33 esetben a Római levélben.[9] Külön vizsgálatot érdemelnek azok a szakaszok, ahol az apostol egy birtokos szerkezetben összekapcsolja a szót Isten nevével, és „Isten igazságáról” (görög: dikaioszüné theou) beszél. Két ilyen szakasz van a Római levélben, tekintsük át Luther ezekhez a szakaszokhoz fűzött magyarázatait!

Isten igazsága evangélium: Pál szóhasználatában az „Isten igazsága” az általa hirdetett üzenet legrövidebb összefoglalása, az evangélium eszenciája: „nem szégyellem az evangéliumot – mondja Pál –, hiszen Isten hatalma az mindenhívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatta ki hitből hitbe, amint meg van írva: ‘Az igaz ember pedig hitből fog élni’” (Rm 1,16-17).

Luther a Római levél szómagyarázatában (a glosszákban) leszögezte: Isten a maga igazságát nyilatkoztatta ki, „amely által ki-ki méltó az üdvösségre, és egyedül igaz Isten előtt; mert korábban azt gondolták, rejtélyes módon a cselekedeteiken alapul; most azonban feltárul, hogy senki sem igaz, csak, aki hisz; ahogy Márk evangéliuma utolsó részében áll (Mk 16,16).”[10]

A levél tartalmi elemzésében (a scholionokban) viszont ezt olvassuk: „az emberi tanításokban az emberi igazságot tanítják és nyilatkoztatják ki, vagyis azt, ki és milyen módon lesz és válik igazzá maga és az emberek előtt. De az Isten igazsága egyedül az evangéliumban nyilatkozik meg (azaz: ki és milyen módon lesz igazzá Isten előtt), egyedül a hit által, amellyel Isten igéjében hiszünk. Ahogy Márk evangéliumának utolsó részében áll:‘aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik’ (Mk 16,16). Mert Isten igazsága az üdvösség oka. És itt megint Isten igazságát nem azzal az igazsággal kell magyarázni, amellyel valaki saját maga előtt igaz, hanem amellyel Isten igaznak ítél minket, ez pedig az evangéliumban való hit. Ezért mondja Szent Ágoston Lélek és betű című műve tizenegyedik fejezetében: ‘Ezért mondják azt Isten igazságának, mivel azáltal, hogy részesít benne minket, igazzá is tesz. Ahogyan az Úr az üdvösség, mellyel üdvözít.’ Ugyanezt mondja ugyane műve kilencedik fejezetében is. Azért is mondja, hogy megkülönböztesse az emberek igazságától, mely a cselekedetekből fakad… Isten szerint azonban az igazság a cselekedetek előtt jár, és amazok fakadnak ebből.”[11]

Luther elidőzik annál a gondolatnál is, hogy mit jelent a „hitből hitbe”, majd arra a következtetésre jut, hogy „Isten igazsága teljességgel a hitből ered, úgy mindazonáltal, hogy tökéletesedve, mindig világosabb hitre vezet, a Korinthusiakhoz írt második levél 3. része szerint:‘…ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről, dicsőségre’ (2Kor 3,18), továbbá a 84. zsoltár szerint: ‘újult erővel haladnak’ (Zsolt 84,8), és ‘hitből hitbe’, egyre növekvő hittel, úgyhogy aki igaz, továbbra is meg fog igazulni, nehogy valaki rögtön azt higgye, hogy már elérte a megigazulást, és így felhagyjon a további előrehaladással, azaz elkezdje abbahagyni.”[12]

Isten igazsága tesz igazzá: a második fontos szakasz az ember romlott természetének leírását, és a törvénybéli igazság elégtelenségének ábrázolását követi. „Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták, mégpedig Isten igazsága a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség, mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét, Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz” (Rm 3,21-26).

Luther a szómagyarázatokban (a glosszákban) elmondja, Isten kegyelmének idejében anélkül jelent meg Isten igazsága, hogy szükség lett volna arra a támaszra, amit a törvény vagy a cselekedetek nyújtanak. Isten igazsága azt jelenti, hogy Isten igaznak fogad el bennünket, és ezt az evangéliumban jelentette ki. A törvény úgy készítette elő a megigazulás útját, hogy bemutatta határait, miszerint a törvényből csak a bűn felismerése adódik (Rm 3,20). Ezért igazságunk Istentől van a Jézus Krisztusban való hit által. Isten megigazító kegyelme nem az emberi érdemekre adott felelet. Isten ingyen igazítja meg az embert érdemek és cselekedetek nélkül, csakis Isten kegyelméből Jézus Krisztus megváltói szolgálatára való tekintettel, az ő vére által.

„Nem érdemeink révén van engesztelő áldozatunk, hanem (Krisztus) szenvedésében, amellyel eleget tett, és érdemeket szerzett azoknak, akik hisznek az engesztelő áldozatában.” Isten így mutatta meg az ő igazságát, miszerint „csak az ő igazsága tesz igazzá”. Isten minden embert megigazít kegyelme által, aki Jézusban, és nem a törvényben hisz.[13]

Még mindig a glosszáknál maradva, Luther nemcsak az egyes szavakat magyarázza meg, hanem tömören összegzi a szöveg értelmét is. Elmondja, hogy a „törvény nélkül” kifejezés azt jelenti, miszerint Isten olyan igazságot ad nekünk a Jézus Krisztusba vetett hit által, amit „a törvény nem adott, mely neki nincs.” Majd leírja, hogy Isten igazsága „nem az, amellyel ő igaz, s nem is az, mellyel bárki igaz lehet, hanem az, amely csak a hit által lehet a mienk. S továbbá nehogy azt képzeljék a gőgösek, hogy ez az igazság Krisztus nélkül is, vagy érdemeikért megadatik nekik, mintha Krisztus nem is volna hozzá szükséges… Isten nem abban az értelemben adja ingyen a kegyelmet, hogy semmi elégtételt nem kérne cserébe, hanem Krisztust adta, aki eleget tesz értünk – így mégis azoknak, akik valaki más (ti. Krisztus) révén tesznek eleget, ingyen adja a kegyelmet.”[14]

Luther a szakasz tartalmi elemzésében (a scholionokban) azzal kezdi fejtegetését, hogy különbséget tesz a törvény cselekedetei és a hit cselekedetei között, majd Szent Ágoston Lélek és betű című művére utalva kifejti: „amit a cselekedetek törvénye fenyegetéssel megparancsol, azt a hit törvénye hit által éri el. Az egyik azt mondja: ne kívánd, a másik azt mondja: mivel tudom, hogy nem lehetek megelégedett másként, csak ha Isten megadja, elé járultam, és könyörögtem Istenhez. És ezért a cselekedetek törvénye által azt mondja Isten: tedd meg, amit parancsolok. A hit törvényével pedig ezt mondjuk Istennek, mégpedig alázatosan kérve: add meg, amit parancsolsz. Mert a törvény azért parancsol, hogy figyelmeztessen, mit tesz a hit (azaz mit kell tennie), azaz, hogy ha az, akinek a parancs szól, még nem képes megtenni,tudja mit kell tennie.” Majd ismét Szent Ágostonra utalva írta:„A törvény ugyanis azért adatott, hogy a kegyelmet keressük. A kegyelem azért adatott, hogy a törvényt betöltsük. Amit nem a magunk bűnei miatt nem töltünk be, hanem a test bölcsességének bűne miatt. Ezt a bűnt kellett a törvénynek felmutatnia, a kegyelemnek pedig meggyógyítania”.[15]

Igazak és bűnösök

A reformátor e szakasz magyarázatában is rámutat, hogy Isten igazságának teljességében nem részesülhetünk egyetlen pillanat alatt, ahogy Pál apostol a Római levél hetedik fejezetében elmondta, a hívő ember is így imádkozik: „Kicsoda szabadít meg e halálra ítélt testből?” (Rm 7,24). „Mindig attól kell félnünk, (Isten) ne engedje, hogy még mélyebbre merüljünk. Ezért mindig imádkoznunk és munkálkodnunk kell, hogy gyarapodjék a kegyelem és a lélek, de fogyatkozzék és romoljon a bűn teste és múljék régisége. Nem igazított ugyanis meg még minket, azaz nem tette teljessé és engedte szabadon az igazakat az igazságra, de hozzákezdett, hogy teljessé tegye.”[16]

Luther szerint „a hit népe egész életét abban éli, hogy keresi a megigazulást. Az övéi ezek a szavak: ’Vigyél engem magaddal’ (Énekek 1,4), és ’ágyamon éjjelente kerestem őt, akit lelkemből szeretek, de nem találtam” (Énekek 5,6); azaz soha nem gondoltam, hogy már elnyertem, de mindig keresem… Így Pál apostol sem mondja, hogy már elérte az igazságot, hanem megfeszített erővel keresi, ami előtte van, és megfeledkezik arról, amit maga mögött talált (Fil 3,13-14). Mert aki így keres szívében és cselekedeteiben, minden kétség nélkül már azáltal, hogy meg kíván igazulni, s azt gondolja, hogy nem igaz, igazzá is lett Isten színe előtt. Mert nem úgy vallja magát bűnösnek, mint aki a bűnöket akarja, és eltávolodik Istentől, hanem mint aki azoktól meg akar szabadulni, és meg akar igazulni.”[17]

Aki részesült Isten igazságában, igaz és bűnös (latinul: simul iustus et peccator) egyszemélyben. Luther szerint ez nem mond ellent Isten igazságának, mert „különbség van bűnösök és bűnösök között. Egyesek ugyanis bűnösök és megvallják, hogy vétkeztek, de nem vágynak megigazulni, hanem reményvesztetten inkább tovább vétkeznek, mint akik a halálban kétségbe esnek, és életükben a világnak szolgálnak. Mások ellenben szintén bűnösök, beismerik, hogy vétkeznek és vétkeztek, de fájlalják ezt, és gyűlölik magukat, megigazulásra vágynak, s szüntelenül keresik és sóhajtoznak a megigazulásért Isten előtt. Ez Isten népe, amelyik állandóan magán hordja a kereszt ítéletét.

Ugyanígy az igazak is különböznek egymástól. Egyesek ugyanis megerősítik, hogy igazak, és már nem is akarnak megigazulni, hanem kitüntetésre és koszorúra vágynak. Mások tagadják, hogy már igazak volnának, félnek az ítélettől, és meg akarnak igazulni. Tehát az, hogy bűnösök vagyunk, nem szolgál ártalmunkra mindaddig, amíg minden erőnkkel megigazulni törekszünk.”[18]

Luther ismerte a „laodíceai lelkület” fogalmát: azt írta, hogy az ördög, mint ezermester csodálatos ravaszsággal állít nekünk csapdát. Egyeseket elpuhít, önhittségbe és önelégültségbe kerget (Jel 3,14-16). Másokat olyan szektákba hajt, ahol gyors szabadulást kínálnak a bűnöktől. A beteg azonban – írja Luther –, aki gyorsan akar meggyógyulni, „bizonyosan még súlyosabb betegségbe esik. Lassanként kell tehát gyógyulni, s bizonyos gyengeségeket valameddig el kell viselni. Elég ugyanis, ha utálatos előttünk a bűn, ha nem teljesen szabadultunk is meg tőle. Krisztus ugyanis mindent elhordoz, ha azok utálatosak, de már nem a mieink, hanem az övéi; igazsága azonban kölcsönösen a miénk.”[19]

Luther Márton ezeket a sorokat a reformáció előtt egy évvel vetette papírra, hogy kifejtse őket hallgatói előtt. Akkor még nem tudhatta, hogy szavai nyomán sok millió ember találhatja meg a kulcsot, ami nemcsak a bibliai szöveg megértését teszi lehetővé, hanem a Paradicsom ajtaját is megnyitja számukra. Nem száraz szövegmagyarázat ez a könyv, hanem egy Isten színe előtt élő ember hitvallása. És mint ilyen, lelki olvasmány.

[1] Kálvin János: A Rómaiakhoz írt levél magyarázata, Református Egyházi könyvtár, Új folyam 2., Kálvin Kiadó Budapest, 2010, 21. p.

[2] Csepregi Zoltán, Horváth Orsolya, Krähling Edit (szerk.): A Római és a Galata levél magyarázata, Luther válogatott művei, 9. kötet, Luther Kiadó, Budapest, 2020, 787 p.

[3]Válogatott művek 9.: 9-10. p.

[4] Csepregi Zoltán (szerk.): Asztali beszélgetések, Luther válogatott művei, 8. kötet, Luther Kiadó, Budapest, 2014, 236. és 355-356. p.

[5] Alister E. McGrath: Iustitia Dei, A History of the Christian Doctrine on Justification, 2. kötet, From 1500 to the Present Day, Cambridge University Press, 1986, 3-10. p.

[6]Luther ’s Works, 34. kötet, 336. p.

[7] U. o.

[8] U. o.

[9] Horst Balz és Gerhard Schneider: Exegetical Dictionary of the New Testament, Eerdmans Publishing, Grand Rapids, 1990, 1. kötet, 325-330. p.

[10]Válogatott művek 9.: 30-31. p.

[11]Válogatott művek 9.: 186. p.

[12]Válogatott művek 9.: 187. p.

[13]Válogatott művek 9.: 55-56. p.

[14] u. o.: 60-61. p.

[15] U. o.: 267-268. p.

[16] U. o.: 269. p.

[17] U. o, 276. p.

[18] U. o.: 277. p.

[19] U. o. 278. p.