AZ APOKALIPSZIS HÉT BOLDOGMONDÁSA

„Boldog, aki megtartja e könyv prófétai igéit”

A keresztények kedves olvasmánya a hegyi beszéd „nyolc boldogmondása” (Mt 5,3-12). (Ténylegesen kilenc, de a kilencediket a nyolcadik részletes kifejtésének tartják.) Ritkábban beszélünk arról, hogy Lukács evangéliumában négy boldogmondás van, amit négy jajszó követ (Lk 6,20-26). Az evangéliumokban sem a nyolcas, sem a négyes számnak nincs jelentősége. Nem így a Jelenések könyvében, ott hét boldogmondást találunk, a hetes számnak azonban, mint a teljesség szimbólumának kiemelkedő jelentősége van. Nemcsak a boldogmondások száma fontos, hanem azok elhelyezkedése is. A hét közül egy a könyv előszavában (Jel 1,3), kettő az utószóban (Jel 22,7,14), egy a történeti (Jel 14,13), három pedig a végső eseményekről szóló részben van (Jel 16,15; 19,9; 20,6).

Tisztázzuk a „boldog” szó bibliai jelentését, majd vizsgáljuk meg a boldogmondásukat saját szövegkörnyezetükben!

A boldog szó bibliai jelentése

A köznyelvben a boldogság olyan ideális állapot, amire vágyunk, de amit nem tudunk meghatározni, mert minden embernek mást jelent.

A „pozitív pszichológia” tudományos választ keres a boldogság fogalmára. Eszerint a boldog élet kellemes, tevékeny és értelmes élet.[1]
A filozófusok szintén az életminőség felől közelítik meg a boldogság fogalmát. Állításaik szerint a boldogság a jó élet, az anyagi bőség és az érzéki örömök (hedonizmus) gyümölcse. Ez a szemlélet lényegében az ókori görög gondolkodás egyik alapfogalmával, az eudaimóniával függ össze, amit általában boldogságnak fordítanak.
Az Újszövetségben nem fordul elő a görög eudaemonia, ehelyett egy másik, rokonértelmű szót találunk benne. A „makariosz”is azt jelenti, hogy boldog, szerencsés és áldott, de az Újszövetség ezt az állapotot nem az életminőséggel kapcsolja össze. Az Újszövetség azokat nevezi boldogoknak, akik részesülnek az üdvösségben. Ennek az állapotnak a zsengéjét ízlelgetik azok, akik „Krisztusban” vannak.
Isten boldog, az evangélium „a boldog Isten dicsőségéről” (1Tim 1,11) szól, s amikor „a mi Urunk Jézus Krisztus,” a „boldog és egyetlen Hatalmasság” (1Tim 6,14-15) megjelenik, láthatóvá teszi boldogságát, a megváltottak pedig részesednek benne. Mivel bizonyosak vagyunk ebben, „várjuk a mi boldog reménységünket, ami nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését” (Tit 2,13). A világi boldogság hívei az élet látható dolgaitól várják a boldogságot, a bibliai boldogság hívei azonban a láthatatlanokra tekintenek (2Kor 4,18), mert a láthatatlanok örökkévalók.

Mindezeket előre bocsátva, kezdjük el részletesen tanulmányozni az Apokalipszis hét boldogmondását!

Boldog, aki felolvassa

„Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van” (Jel 1,3).

János bemutatta az utat, ahogy a prófécia eljutott Isten trónjától a gyülekezetekig: Isten átadta Krisztusnak, aki egy angyal közvetítésével eljuttatta Jánosnak. János pedig megírta a gyülekezeteknek (Jel 1,1-2). A Jelenések könyve olyan körlevél, amit felolvastak a hét gyülekezetben. Boldog és kiváltságos volt, aki azt a megtisztelő feladatott kapta, hogy felolvassa. Erről szól a boldogmondás első fele. Ma azt jelenti ez, hogy boldogok lehetünk, amikor Isten prófétai üzenetét hirdethetjük. Ma sincs megtisztelőbb feladat, mint átadni Isten üzenetét az embereknek.

Isten a második részben már nem a felolvasót, hanem a hallgatókat szólította meg: „boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük” (Jel 1,3). E boldogmondás arról szól tehát, hogy mi módon kell kezelnünk Krisztus szavait: tanulmányozni kell a gyülekezetben, meg kell hallgatni, meg kell őrizni, és meg kell tartani azt, ami meg van írva bennük. Isten üzenete azokat teszi boldogokká, akik befogadják, és annak szellemében élnek.

Már az első boldogmondásban világossá válik, hogy az apokaliptika nem üres spekuláció, hanem gyakorlati tanítás. Legalább tíz olyan szakasz van a Jelenések könyvében, ahol szerepel a prófécia magtartásának gondolata: az lehet győztes, aki „megtartja mindvégig az én cselekedeteimet” (Jel 2,16), aki visszaemlékszik arra, amit hallott, és megtartja azt (Jel 3,3). A filedalfiai gyülekezet megtartotta Isten igéjét (Jel 3,8), valamint az ő „állhatatosságra intő beszédeit” (Jel 3,10). Az asszony magvából való maradék, akik engedelmesen fogadják a hármas angyali üzenetet, megtartják Isten parancsolatait (Jel 12,17; Jel 14,12), valamint „e könyv prófétai igéit” (Jel 22,7,9).

A próféciák nem „szerelmeskedő énekek”. Azért kaptuk őket, hogy Isten szava iránti állhatatos engedelmességre késztessenek minket. Ezért a Jelenések könyve nemcsak apokaliptika, hanem egyszersmind prófétai szó is. „Nem csupán az a célja, hogy felvázolja Isten eljövendő beavatkozásainak történetét, és hogy e beavatkozások hátterén megmutassa Isten népe sorsát, hanem az is, hogy mindezek ismeretében felelősségtudó életre serkentse a szenteket. Olyan prófétai könyv ez, ami egyszersmind a gyülekezet számára küldött vigasztaló és figyelmeztető üzenet is.”[2]

A boldogmondásban szereplő felhívás iránti engedelmesség sürgős, „mert az idő közel van” (Jel 1,3). Látjuk tehát, hogy a boldogmondások a könyv erkölcsi útmutatásaival állnak kapcsolatban. Arról szólnak, hogy milyen életmód felel meg a bibliai próféciákba vetett hitnek.

Boldogok a halottak

„És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket” (Jel 14,13).

A nagy küzdelemről szóló látomásban van (Jel 11,19-14,20) a Jelenések könyve történeti részének (Jel 1,10-14,20) egyetlen boldogmondása. A mondás szorosan kötődik a hármas angyali üzenethez (Jel 14,6-12). Akik elfogadják az üzenetet, állhatatosságról, hitről és engedelmességről tesznek bizonyságot: „itt van szükség a szentek a szentek állhatatosságára, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét” (Jel 14,12; vö.: 12,17). A második boldogmondást erkölcsi felhívás vezeti be tehát.

János nem a holtak állapotáról beszél, nem a holtaknak, hanem az élőknek írja: „boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg”. Kik halnak meg az Úrban? Azok, akik az Úrban élnek, és állhatatosan kitartanak a vele való közösségben. Nemcsak boldogmondásból van hét, hanem az állhatatosság is hétszer szerepel a Jelenések könyvében, és a halottak „boldogságáról” szóló üzenet közvetlenül követi az állhatatosságról szóló hetedik felhívást.

János a tagok testvére „az állhatatosságban” (Jel 1,9). Az efézusi gyülekezet állhatatossága közismert (Jel 2,2), és fáradhatatlan teherviselésben mutatkozik meg (Jel 2,3). Hasonló állhatatosság jellemzi a thiatirai gyülekezet, (Jel 2,19), valamint a filadelfiai gyülekezet tagjait (Jel 3,10). A szentek állhatatosságára és hitére van szükség a fenevad támadásainak elviseléséhez (Jel 13,10). És végül állhatatosságra van szükség, hogy az ember el tudja fogadni a hármas angyali üzenetet (Jel 14,12). Akik így tesznek, azok boldogan halnak meg. Mindnyájan meghalunk, „elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak” (Zsid 9,27), de nem mindegy, hogy Krisztusban, vagy Krisztuson kívül halunk meg. Ha Krisztusban élünk, és benne halunk meg, akkor elmondhatjuk: „nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1,21). Ezzel szemben az élvezetek hívei, akik számára a boldogság egyet jelent a megfelelő életminőséggel, rettegnek a haláltól. Egész életük a haláltól való félelem jegyében telik el, mindent elkövetnek, hogy csak egy néhány nappal meghosszabbítsák földi életüket.

Karner Károly a boldogmondás kapcsán feltételezi a mártíromságig tartó állhatatosságot. A mondat értelmét mégsem szabad kizárólag a vértanúkra korlátozni. A fáradozás, amitől a meghalt igazak megpihennek, tágabb értelemben veendő és elsősorban a misszionáló erőt is kifejtő tanúbizonyság tételre utal.[3]

Hasonlóképpen nyilatkozott a szakaszról Ranko Stefanovic, aki szerint a Jelenések hét boldogmondása közül a második különös biztosítékot ígér azoknak, akik mindvégig hűek maradnak Krisztushoz. Amikor Krisztus követői hitük miatt halnak meg, ez gyakran tragédiának tűnik. A Jelenések könyve azonban úgy mutatja be halálukat, mint megnyugvást. Krisztus követőinek e megnyugvása éles ellentétben van az ördögi háromság követőinek állapotával, akiknek „sem éjjel, sem nappal nincs nyugalmuk” (Jel 14,11). Isten megígéri hű szolgáinak a nyugalmat. A görög szöveg szerint a munka, amitől a szentek megnyugszanak, nem csupán nehéz, hanem a kimerültség határáig végzett munka. A pihenés különösen édes a kimerítő munka után. Ilyen pihenést ígér Isten az ötödik pecsét felbontása idején az oltár alatt lévő mártíroknak, akiket „az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amit megtartottak” (Jel 6,9).

A „munka” (Jel 14,13) az Isten utolsó időben élő szentjeinek odaszentelődése tehát az evangélium hirdetésére, amiért szenvedtek, és amiért halálig üldözték őket. Ők megpihennek, de cselekedeteik követik életüket, Isten pedig gondosan őrzi őket a feltámadás napjáig. Pál apostol is erre bátorítja Isten gyermekeit: „legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,58).[4]

Boldog, aki vigyáz

A harmadik, negyedik és ötödik boldogmondás a könyvnek a végső eseményekre vonatkozó részében (Jel 15,1-22,5) van. Egy a hatodik csapáshoz, egy a Bárány menyegzőjéhez, egy pedig a gonoszok feletti ítélethez kötődik. Isten a küzdő egyházat szólította meg e rövid mondásokban: most kell vigyáznunk jellemruhánkra, hogy ne maradjunk mezítelenek az ítélet napján.

Miről szól a harmadik boldogmondás, és milyen események állnak hátterében? „Íme, eljövök, mint a tolvaj: boldog, aki vigyáz, és őrzi ruháját, hogy ne járjon mezítelenül, és ne lássák szégyenét” (Jel 16,15).

Azt olvassuk a Misnában (a Tóra magyarázatában), hogy a jeruzsálemi templom kapitánya éjszakánként ellenőrizte a templom őreit, és ha valaki elaludt, elvették a ruháit, és meztelenül küldték haza. Ez a gyakorlat megvilágítja a boldogmondás értelmét.[5]

Az ókorban nagyon súlyos megaláztatás volt, ha valakit megfosztottak ruháitól: a megvert hadsereget úgy alázták meg, hogy a fogságba esett katonákat ruhátlanul vonultatták fel a győzelmi menetben (Ézs 20,4; Ez 3,5). Megtaláljuk ezt a képet a Jelenések könyvében is: azok a királyok, akik kiábrándulnak a paráznából, „kifosztják és mezítelenné teszik” őt (Jel 17,16).

Jézus Krisztus a föld történelmének e kritikus pillanatában éberségre figyelmeztet bennünket (Lk 21,34-36; Mk 13,35-37). Ehhez csatlakozik a harmadik boldogmondás: aki vigyáz a ruhára, hogy be ne szennyezze igazságtalan cselekedetekkel, az nem vall szégyent, mert Isten hatalma megőrzi hit által az üdvösségre (1Pét 1,5). De csak azok részesülnek e kegyelemben, akik megtartják Isten beszédeit: „megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak” (Jel 3,10).

Boldogok, akik hivatalosak

„Így szólt hozzám: Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára. Ezt is mondta nekem: Ezek Isten igaz igéi” (Jel 19,9).

Ez a második boldogmondás, ami így kezdődik: „írd meg” (Jel 14,13; 19,10). János akkor kapott ilyen konkrét parancsot az írásra, amikor Isten egy-egy markáns gondolatot akart közölni a könyv olvasóival (Jel 1,11,19; 21,5). A negyedik boldogmondás egy új képet vezet be a Bárány menyegzőjével kapcsolatban: a hetedik versben a megváltott gyülekezet a Bárány menyasszonya (Jel 19,7), itt azonban az üdvözültek meghívott vendégek (Jel 19,9). Ez a két kép, ahogy Grant R. Osborne rámutatott, nem ellentmondás, hanem a megváltottakról szóló üzenet megerősítése. Az ókori nyelvhasználatban akkor állítottak egymás mellé két metaforát, ha az üzenet összetettségét és gazdaságát akarták kifejezni vele.[6]

Isten a helyzet ura: ő adja a menyegzői ruhát, és ő hívja meg a vendégeket a menyegzőre. A könyv már szólt ezekről a nagy parázna és a fenevad elleni küzdelem képében: a tíz király, akik szövetkeznek a fenevaddal, harcolnak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, „és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és a hűségesek” (Jel 17,14).

Sajnos, egyesek szembe állítják az elhívást, a kiválasztást és a hűséget. Ezek azonban szorosan összefüggenek egymással. Isten a kezdeményező, aki elhív és kiválaszt. Szerencsések és boldogok azok, akik Isten választottjai lehetnek. Ugyanakkor hittel és hűséggel kell válaszolnunk a kegyelemre. Az üdvösség művének e két aspektusa nem mond ellent egymásnak. Az érem két oldalát látjuk itt: Isten kegyelmét és az ember felelősségét. A Bárány menyegzőjén azok vesznek részt, akikben megtörtént az a csoda, hogy a kegyelem és a személyes elkötelezettség összhangba került egymással.

Ranko Stefanovic rámutatott, hogy e boldogmondás Jézus ígéreteinek beteljesedése,[7] aki számos alkalommal hasonlította az üdvösséget a vele való vacsorához: „Boldog, aki Isten országának vendége” (Lk 14,15); „sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában” (Mt 8,11). „…örökségül adom nektek az országot, ahogyan az én Atyám is nekem adta azt; hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban” (Lk 22,29-30). „De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában” (Mt 16,19).

„Ezek Isten igaz igéi” (Jel 19,9). Jánosnak le kellett írnia e boldogmondást, hogy a benne foglalt reményteli üzenet emlékeztesse Isten gyermekeit, miszerint minden nehézség ellenére, amit megélünk e világban, boldogok vagyunk, mert Isten meghívott bennünket a Bárány menyegzői vacsorájára.

Boldog és szent

„Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem az Isten és a Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig” (Jel 20,6).

Az Újszövetség kétféle halálról és kétféle feltámadásról szól: akik Krisztusban élnek, azok Krisztusban halnak meg, akik nélküle élnek, azok a halálban is rajta kívül maradnak. Akik Krisztusban haltak meg, azoknak az „első feltámadásban” lesz részük, és nem fognak ismét meghalni. Akik Krisztus nélkül éltek, és haltak, azokat kiadja a föld és a tenger, hogy „a tűznek tavába” vettessenek (Jel 20,11-15). Ez a második halál.

Isten Malakiás könyvében egy ígérettel szólította meg azokat a híveket, akik panaszkodnak, hogy nincs látható különbség a szentek és a gonoszok sorsa között (Mal 3,16-17). Így szól Isten ígérete: „akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Isten tisztelői és az őt nem tisztelők között” (Mal 3,18). Az ötödik boldogmondás e jövendölés beteljesedéséről szól: boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban, és akinek ezért nem árthat a második halál. Aki üdvözül, és nem semmisül meg az örök tűzben.

Van ennek a boldogmondásnak egy sajátos vonása: ez az egyetlen makarizmus a Jelenések könyvében, ahol a boldog és a szent szó egymás mellett van. Érdekes, hogy a Jelenések könyve a megváltottakat szenteknek nevezi (Jel 5,8; 8,3-4; 11,18; 13,7; 14,12; 17,6; 18,20,24; 19,8; 20,9; 22,21). Krisztus „szent és igaz” (Jel 3,7; 6,10), megváltott gyermekei részesülnek ebben a jellemtulajdonságban. Akik állhatatosan követték Krisztust, megsanyargatták és szolgává tettették testüket, azok Krisztus második eljövetelekor megdicsőülnek, és megszabadulnak a bűn fullánkjától. Többé nem kell harcolniuk a bűn ellen, élvezhetik a krisztusi jellemből fakadó boldogságot.

A szentség állapotán túl azonban még három ajándékot kapnak: a második halálnak nem lesz felettük hatalma (Rm 6,23), beteljesül életükben a megváltottaknak szóló ígéret, Isten és Krisztus papjai lesznek (Jel 1,6; 5,10), végül Jézussal fognak uralkodni ezer esztendeig.

Ez az uralom azt jelenti, hogy betekinthetnek a mennyei könyvekbe, és beláthatják, hogy Isten igazságosan és méltányosan cselekedett minden teremtményével, az üdvözültekkel éppen úgy, mint azokkal, akik elkárhoznak. Ez a boldogság ezer évig tart, hogy majd egy másfajta boldogsággal folytatódjon a tűz által megtisztított és megújított földön.[8]

Boldog, aki megtartja

„És ezt mondta nekem: Ezek az igék megbízhatók és igazak, mert az Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie. És íme, eljövök hamar: boldog, aki megtartja e könyv prófétai igéit” (Jel 22,6-7).

Az utolsó két boldogmondás a könyv záradékéban van (Jel 22, 6-21). János összegzi és keretbe foglalja azt, amiről szó volt az egymást követő látomásokban. A magyarázó angyal, mint tanú, megerősíti az üzenetet, amit Krisztustól kapott. A megjövendölt események megtörténnek, Jézus ígérete bizonyos: „Íme, eljövök hamar” (Jel 22,6-7).

Az epilógus (záradék) célja, hogy elmondja az olvasónak, hogy vegye komolyan mindazt, amiről szó volt e könyvben. A könyv arról szól, „aminek hamarosan meg kell történnie” (Jel 1,1), és ez nem más, mint Jézus Krisztus második eljövetele: „íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem” (Jel 1,7). Olyan kijelentés ez, ami többször ismétlődik a Jelenések könyvében: „elmegyek hozzád” (Jel 2,5); „elmegyek hozzád hamar” (Jel 2,16); „eljövök hamar” (Jel 3,11); „eljövök, mint a tolvaj” (Jel 16,15); „és íme, eljövök hamar” (Jel 22.6,12), „Bizony, hamar eljövök” (Jel 22,20). Krisztus eljövetelének különböző aspektusairól van szó ezekben a szakaszokban, de mindegyik előre mutat az ő dicsőséges, második eljövetelére, ami a megváltás művének beteljesedése lesz.

A beteljesedésre való tekintettel mondja az angyal, hogy boldogok, azaz az örök élet birtokosai mindazok, akik megtartják az üzenetet, amit Isten az Apokalipszisen keresztül adott a gyülekezetnek. A megtartás nemcsak azt jelenti, hogy a gyülekezet észben tartja és figyelembe veszi a végső eseményekről szóló apokaliptikus tanítást, hanem azt, hogy komolyan veszi az ehhez kapcsolódó prófétai intést, és ahhoz igazítja életét. Isten célja, hogy az üldözött keresztények elnyerjék az üdvözültek boldogságát, de ezt csak akkor adhatja meg nekik, ha állhatatosan megtartják az ő prófétai útmutatásait, azaz felveszik a keresztet, és követik mesterüket.

Boldogok, akik megmossák

„Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemehetnek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot. Én, Jézus, küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt” (Jel 22,14-15).[9]

Ebben az esetben nem az angyal erősíti meg Jézus szavait, hanem Jézus erősíti meg az angyal által közvetített üzenetet. Az angyal nem saját jogon szólt, Jézus volt az, aki elküldte őt, „hogy ezekről bizonyságot tegyen a gyülekezet előtt” (Jel 22,15).

A hetedik boldogmondás – az előző mondásokhoz hasonlóan – hangsúlyozza az állhatatosság fontosságát. E mondás kitűnően összefoglalja mindazt, amiről eddig szóltunk: Isten áldása száll azokra, akik hallgatják és megtartják Isten prófétai üzenetét (Jel 1,3). Üdvözülnek azok, akik mindhalálig Krisztusban maradnak (Jel 14,13); akik éberen őrködnek és vigyáznak a ruhára, amit kaptak (Jel 16,15). Boldogok, akik meghívott vendégek lehetnek a Bárány vacsoráján (Jel 19,9), és akik részesülnek az első feltámadásban (Jel 20,6). Boldogok, akik megtartják a könyvben található prófétai üzenetet (Jel 22,7). Ezek a mondások egy gondolat körül forognak: a bibliai boldogság feltétele a Krisztus iránti hűség, tartalma pedig az üdvösség.

A hetedik boldogmondásban az üdvözültek megszámlálhatatlan sokaságának leírása visszhangzik: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?” – kérdezi az egyik vén, hogy aztán ő maga adja meg a választ. „Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában, és a trónon ülő velük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket, mert a Bárány, aki középen, a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl a szemükről minden könnyet” (Jel 7,13-17).

Megmosni a ruhát és megfehéríteni a Bárány vérében azt jelenti, hogy a bűnbeteg ember megújul és meggyógyul. Megszabadul a világiasság szennyétől, megtisztul a bűntől, és elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett.

Tekintettel arra, hogy a Jelenések könyvét egy üldözött közösség kapta, sokan úgy gondolják, hogy e képek a vértanúságról szólnak. Az egyház történetét végig kísérte a vértanúk, és a vértanúság kultusza. Voltak, vannak és az idők végezetéig lesznek keresztény vértanúk, akikre nem méltó e világ, ezt a szakaszt mégsem lehet csupán a vértanúkra vonatkoztatni. Sokkal átfogóbb kérdésről van itt szó, minden kereszténynek helye van ebben a boldogmondásban: a kapu nemcsak a mártírok előtt nyílik meg, az élet fájához sem csak a mártírok járulnak. Minden krisztushívő, aki megtisztul a Bárány vérében, békeidőben, vagy háborús napokban, beléphet a menny kapuján, és részesülhet az üdvözültek boldogságában.

A kulcs nem a vértanúság, hanem a fehér ruha. E kép kiemelkedő szerepet tölt be a könyvben: van, ahol Jézus meginti azokat, akiknek hiányzik (Jel 3,4-5,18), máskor viszont megígéri gyermekeinek, hogy meg fogja adni nekik (Jel 6,11; 7,9, 13-14; 16,15; 22.14).

A fehér ruha jogot ad, de amit a magyar szöveg jognak mond, az valójában hatalmat jelent (görög: ekszúszia). Az ötödik boldogmondás azt mondja, hogy a megváltottak fölött nem lesz hatalma a második halálnak (Jel 20,6), a hetedik azzal zárul, hogy az üdvözültek hatalmában áll (Jel 22,14), hogy fogyasszák az élet fájának gyümölcsét. Maga Jézus Krisztus erősíti meg ezt, mint a szentek boldogságának bensőséges titkát.

[1] Nagy Henriett: Lehetnénk-e boldogabbak? Tények és történetek a pozitív pszichológia világából, HVG Könyvek, Budapest, 2020, 231 p.

[2] Grant R. Osborne: Revelation, Baker Exegetical Commentary of the New Testament, Baker Academic, Grand Rapids, 2002, 59. p.

[3] Karner Károly: Apokalipszis, Fordítás és magyarázat, Bécs, 1974, 154. p.

[4] Ranko Stefanovic: Revelation of Jesus Christ, Commentary on the Book of Revelation, 2. kiadás, Andrews University Press, Berrien Springs, 2009, 465. p.

[5] Ranko Stefanovic: id. mű: 496. p.

[6] Grant R. Osborne: id. mű: 675-676. p.

[7] Ranko Stefanovic: id. mű: 559. p.

[8] Szilvási József: Krisztus és a szentek ezeréves uralma, in Szilvási József (szerk.): Hetednapi adventista hermeneutika, Pécel, 2017, 284-291. p.

[9] Ez a szöveg az ősi kéziratokban két változatban maradt fenn: „megmossák ruhájukat”, illetve „megtartják parancsolatait”. A szövegritikusok az utóbbi változatot másolói tévedésnek tartják. Bruce M. Metzger: A Textual Commentary on the Greek New Testament, 2. kiadás, United Bible Societies, New York, 2002, 690. p.