Az Elihu rejtély Jób könyvében
Néhány napja felhívott valaki, és feltett egy kérdést Jób könyve kapcsán. A kérdés valahogy így hangzott: „jól látom-e, hogy Elihu beszéde mintegy átmenetet képez az emberi bölcselkedés és Isten kinyilatkoztatása között?” A kérdés jogos és megalapozott: amikor zátonyra fut a nagy vita Jób és három barátja között, akkor megjelenik Elihu, ez a vehemens fiatalember, aki előbb Jóbot teremti le, mert igaznak és ártatlannak vallja magát, majd három barátját osztja ki, mert nem találták meg a megfelelő szavakat, hogy meggyőzzék Jóbot. Ezután előadja saját beszédét, amit Jób válasz nélkül hagy, de nem is kell válaszolnia, mert a beszéd végén megszólal Isten és lezárja a vitát.
Mivel Jób könyve egy sajátos műfajt képvisel az Ószövetségben, elhatároztam, hogy körbejárom Elihu rejtélyét. Bevezetésként szeretnék elmondani néhány gondolatot a könyvben található bölcsesség jellegéről, majd röviden bemutatom Elihu négy beszédének jellegzetes magyarázatait, és végül a közelmúltban kiadott Andrews Bible Commentary alapján összefoglalom a beszédek üzenetét.
Egzisztenciális bölcsesség
Jób könyvével egy új egység kezdődik a Bibliában. Ezt a részt költői könyveknek, illetve bölcsesség irodalomnak nevezzük. Előbbi jelzőt inkább a Zsoltárokra és az Énekek énekére, utóbbit Jób, a Példabeszédek és a Prédikátor könyvére vonatkoztatjuk. E három könyv a bölcsességirodalom három különböző műfaját képviseli: a Példabeszédek megfigyelésekből és személyes tapasztalatokból merített gyakorlati ismereteket közöl. A Prédikátor könyve a kételyeknek ad hangot, míg Jób könyve a harmadik műfaj képviselője, amit egzisztenciális bölcsességnek nevezünk. A szereplők nem hűvös megfigyelőként elemzik a természet és a történelem eseményeit, hanem olyan kérdésekre keresik a választ, amelyek fájdalmasan érintik őket.[1]
A könyv költői formában előadott bölcselő vitatkozás. Jób és a barátok szerepeltetése lehetőséget ad a szerzőnek, hogy megvizsgálja a bűn és a szenvedés, valamint a tisztesség, a jóság és a békés, nyugodt élet ellentmondásos viszonyát. A szereplők történeti személyek, de a hangsúly nem a történetiségen van, mert olyan gondokról olvasunk Jóbnál, amelyek mindenkit érintenek.
A könyvben szereplő viták magyarázata kapcsán tudatosítanunk kell, hogy a vita pillanatában a vitázók nem ismerték a könyv elején és végén található úgynevezett, „keretelbeszélést” (1,1-2,10; 42,12-16). Nem tudhatták, hogy Sátán kikérte Jóbot, Isten pedig engedett kérésének.
A vitázók pontosan olyan helyzetben voltak, mint mi, amikor feltesszük jellegzetes „Miért?” kezdetű kérdéseinket. Jób és barátai a pátriárkák korában élő istenfélő pogány emberek voltak, de a könyvben felvetett kérdésekre adott válaszok összhangban vannak az Ószövetség más részeinek tanításaival. Ezért Jób könyve éppen úgy Isten kinyilatkoztatása, mint bármely más ószövetségi irat.
A könyv vázlata
- PROLÓGUS (1,1-2,13)
- Jób feddhetetlen élete (1,1-5)
- Jób próbatétele (1,6-2,10)
- A három barát látogatása (2,11-13)
- DIALÓGUSOK (3,1-27,23)
- Jób panasza (3,1-26),
- A beszédek első köre (4,1-14,22)
- A beszédek második köre (15,1-21,34)
- A beszédek harmadik köre (22,1-26,14)
- Jób összegző beszéde (27,1-23)
- HIMNUSZ A BÖLCSESSÉGRŐL (28,1-28)
- MONOLÓGOK (29,1-42,6)
- Jób beszéde (29,1-31,40)
- Elihu beszédei (32,1-37,24)
- Isten kinyilatkoztatása – Jób válasza (38,1-42,6)
- EPILÓGUS (42,7-17)
- Isten ítélete (42,7-9)
- Jób helyreállítása (42,10-17)[2]
Elihu beszédei
Jób könyvében meglepetésként ér bennünket Elihu megjelenése. Jób beszéde után azt várnánk, hogy maga Isten szólal meg. „Bárcsak meghallana valaki! Íme, ez a végszóm: Válaszoljon a Mindenható” (31,35) – mondja Jób. A könyv elején (3,11) azt olvassuk, hogy Jóbot három barátja látogatta meg: Elifáz, Bildád és Cófár), ha a könyv végére lapozunk (42,7-9) ott is ezzel a három névvel találkozunk, Elihut nem említi az utolsó fejezet. Így nem vettük volna észre, ha egyszerűen kimaradtak volna a könyvből a róla szóló fejezetek (32-37).
Ki ez az Elihu? A név négyszer szerepel az Ószövetségben (1Sám 1,1; 1Krón12,21; 26,7; 27,18), ezért a név gyakori lehetett Izráelben. Pontos fordítása azt jelenti: „Istenem Ő”. Egy hitvalló névről van szó, amit egyesek szimbolikusan értelmeznek.[3] Ki lehet ő, és mi lehet a szerepe? Muntag Andor, összefoglalta a különböző válaszokat. Eszerint az egyházatyáktól a reformációig egy tolakodó fiatalembert láttak benne, aki Isten elé furakodva, még utoljára beleszólt a vitába. Tanult embernek, de szemtelen fecsegőnek tartották, aki összevissza beszélt. A bibliakritikusok késői szerkesztőt láttak benne, aki a már ismert könyv eredi változatába mintegy betoldotta saját beszédeit, hogy kijavítsa a könyv hiányosságait. Ezért voltak, akik ezt a részletet egyszerűen ki akarták hagyni a könyvből.
Az utóbbi időben azonban jelentős fordulat állt be Elihu személyének és szerepének megítélésében. Egyesek rámutattak, hogy Elihu a barátoknál mélyebben értette a szenvedés érelmét, mások szerint ő készítette elő Jóbot az Istennel való találkozásra. Szerintük Elihunak közbenjáró szerepe volt. Ezt arra alapozzák, hogy Elihu beszél a közbenjáró szerepéről (33,23). A könyv valóban Elihu beszédei végén jut a csúcspont közelébe. David Atkinson a könyvhöz írt magyarázataiban azt állítja, hogy „Elihu Istenre irányította figyelmünket. Most érkezett el végre Jób könyvében az az idő, hogy főhősünk fölött ismét felragyogjon a nap, és sugarai békességgel töltsék el!”[4]
Az Elihu személye és szerepe körül folyó vitának egy haszna van: felhívta figyelmünket, hogy zsákutcának bizonyul az a bölcsesség-teológia, ami megpróbálja logikus, világos tanításba foglalni az élet és a világ rendjét. Életünk tele van olyan szürreális epizódokkal, melyeket nem értünk, és nem tudunk befolyásolni.
Elihu beszéde megerősíti Jób következtetésének helyes voltát: „Íme ez a végszóm: Válaszoljon a Mindenható!” (31,35). Tudniillik Elihu beszédei végén is erről olvasunk: „Még nem látják a napfényt, bár az ragyog a fellegek mögött, de szél támad, és kitisztul. Észak felől aranyló szél támad, Isten körül félelmetes ragyogás” (37,21-22). Tekintsük át azt az utat, amelyen Elihu is eljut arra a felismerésre, hogy „csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik” (Péld 2,6).
Elihu bemutatása (32,1-5). A könyv írója bemutatja Elihut, három dolgot mond el róla: megismerjük felmenőit, életkorát, és az eddigi beszédek által kiváltott érzéseit. A könyv Jóbról és három barátjáról csupán két dolgot mond el: a nevüket és azt, hogy honnan jöttek. Ezzel szemben hosszan ecseteli Elihu családfáját, és bemutatja pillanatnyi lelki állapotát is. Lael O. Caesar iróniát lát ebben.[5] Azt mondja, minél kevesebb eredményt mutatott fel az ember, annál hosszabban taglalja felmenőinek a sorát. Nagy jelentősége van annak is, hogy a szöveg elmondja, miszerint Elihu megharagudott Jóbra (32,2), de megharagudott három barátjára is (32,3), és alig várta, hogy az idősebbek befejezzék (32,4), hogy előadhassa mondanivalóját (32,5-6).
Elihu megnyilatkozásai ellentmondásosak: félreérti Jóbot, de jól látja, hogy a barátok sem találtak megfelelő szavakat ahhoz, hogy „bűnösnek nyilváníthassák” őt (32,3). Amikor megszólal, érzékelteti, hogy ő sem lehet olyan biztos a dolgában, mint szeretné, csupán a többiek kudarca késztette arra, hogy hozzászóljon a vitához.
Megérette-e Elihu Jób szavait? Sajnos, nem! Azt mondta, hogy Jób „igaznak tartotta magát Istennel szemben” (32,2). Elihu valójában Elifáz kérdésére utal, aki azt a költői kérdést szegezte Jóbnak, hogy „igaz-e Isten előtt a halandó? Alkotója előtt tiszta-e az ember? Hiszen szolgáiban sem bízhat meg, angyalaiban is talál hibát. Hát még azokban, akik anyagházban laknak, amelynek alapja porban áll!” (Jób 4,17-18). Van azonban egy lényeges eltérés Elifáz és Elihu kijelentésében: előbbi így kérdez: „Isten előtt”, utóbbi ezt állítja: „Istennel szemben”. De Jób nem hasonlította össze, még kevésbé állította szembe saját igazságát Isten igazságával. Jób ábeli (1Móz 4,4-5) lelkületről tett tanúbizonyságot: hitt az engesztelő áldozatban, hit Isten neki tulajdonított igazságában: amikor fiai befejezték a lakomát, Jób „korán reggel felkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak” (Jób 1,5). Jób tudatában volt saját gyarlóságának és bűnös természetének, de tudta, hogy ezek „nem fosztják meg őt attól a lehetőségtől, hogy hit által elnyerje Isten igazságát és az üdvösség bizonyosságát. Jób nem Istennel szemben volt igaz, hanem Isten szemében, mégpedig az Isten kegyelmére való hagyatkozás és az Isten iránti hűség miatt” (647. p).
Elihu bemutatkozása (32,6-22). E szakasz legjellegzetesebb vonása a mentegetőzés: Elihu illendően kivárta, amíg a nála idősebb és tapasztaltabb emberek előadták gondolataokat. Most, hogy ők már szóltak, legyőzi félelmét (32,6), és engedélyt kér a szólásra: „hadd mondjam el én is, amit tudok” (32,10,17). Önmagát léggömbhöz, illetve bortömlőhöz hasonlítva azt mondja, szólnom kell, hogy „levegőhöz jussak” (32,20). Megszólalásának azonban van egy másik oka is, úgy hiszi, hogy az élet végső kérdéseiben, mint a szenvedés, az élet és a halál, nem az évek száma szerint adatik a bölcsesség, hanem „csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi” (32,8), és ő úgy érzi, hogy az Úr neki is adott olyan értelmes szavakat, amit őszintén meg kell osztania a többiekkel. Ha ezt nem tenné – mondja „el is ragadna gyorsan az Alkotóm” (32,22).
Elihu első beszéde az önértékelésről és a gyötrelemről (33,1-33). Elihu tovább szabadkozik, és sorozatosan kérleli Jóbot, hogy hallgasson szavaira, és kövesse fejtegetéseit (33,1), hiszen őt is Isten Lelke alkotta, Jóbhoz hasonló helyzetben van, ezért nem beszél majd erőszakosan és lekezelő módon (33,4-7). Érdemes megfigyelni, hogy Elihu olyan szorosan követi Isten megszólalását, hogy egyes kritikusok már-már azt mondják, hogy Elihu Isten szavainak ismeretében, mintegy utólag szólalt meg. Ez nincs így, de tény, hogy Isten is saját határainak beismerésére figyelmeztette Jóbot (38,1-3; 40,1-2).
Elihu a párbeszéd szabályait követve visszaidézi Jób szavait, melyben a pátriárka saját ártatlanságáról vallott: „Te ezt mondtad fülem hallatára, és én hallottam hangos szavaidat: tiszta vagyok, vétség nélkül, ártatlan vagyok, nincs bűnöm. Isten mégis talál bennem kivetnivalót, ellenségének tekint engem…” (33,8-11; vö:9,21; 10,7; 16,17). Elihu annyiban értette félre Jóbot, hogy a pátriárka nem a szó általános értelmében szólt bűnnélküli állapotáról, hanem abban az összefüggésben, hogy nem élt olyan életet, amiért így kellett volna bűnhődnie. Jób egyébként tisztában volt azzal, hogy az emberi család többi tagjához hasonlóan ő is bűn által megkötözött ember (7,21; 13,23,26; 14,17; 31,33). Jób soha nem ejtette ki tehát azokat a szavakat, amit Elihu neki tulajdonított, az érvelés lényege, hogy Elihu szerint Jóbnak nincs igaza. Az ember soha nem mondhatja, hogy a szenvedés és a próbatétel méltatlanul és érdemei ellenére sújtja őt.
Elihu ugyanakkor érzékelte a Mindenható és az ember között feszülő távolságot, és belátta, hogy az ember – a legfájdalmasabb pillanatokban sem – „léptetheti Istent”. Nem várhatjuk el, hogy amikor elkiáltjuk magunkat, akkor szavaink nyomán Isten – „ugrani” fog, hogy segítségünkre siessen (33,14-22). Isten sokszor és sokféleképpen szól az emberhez, hogy eltérítse a rossztól, és megóvja lelkét a sírtól (33,17-18), de sajnos „az emberek nem törődnek vele” (33,14).
A beszéd utolsó részének két figyelemreméltó eleme van: Jób szomorúan állapította meg, hogy barátaival folytatott vitája során nincs döntőbíró közöttük (9,33), ezért Elihu egy angyal jelenlétére utal (33,23); illetve megemlíti a „kiváltás” gondolatát (33,24). Nem fejti ki, hogy ezzel a Megváltóra mutat, de nem jár messze az engesztelésről szóló bibliai tanítástól. Később visszatér erre: miután a helyreállításról beszélt, kijelenti, hogy a helyreállított ember „énekben mondja el az embereknek: Vétkeztem, mert görbévé tettem az egyenest, de Isten nem eszerint fizetett meg nekem. Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködhessen. Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel” (33,27-30).
Elihu éretlen és homályos szavakkal teszi ezt, de mégis a Megváltóra irányítja Jób figyelmét, aki a szenvedés által is az emberek javát munkálja. Mindezt – bár tapogatódzva – de abban a hitben teszi, hogy ha Jób csendben maradt, Elihu szavain keresztül bölccsé válhat (33,31-33).
Elihu második beszéde: Jób türelmetlensége és Isten szabadsága (34,1-37). Elihu ebben a fejezetben Isten szabadságának és szuverenitásának gondolatát fejtegeti, és arra kéri hallgatóit, hogy fülükkel vizsgálják meg szavait (34,2; vö.: 12,11). Majd ismét idézi Jóbot: „Igaz vagyok, de Isten megfosztott igazamtól. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nekem van igazam! Halálos nyíl talált el, pedig nem vagyok hitszegő” (34,5-6; vö.: 27,2). Azt állítja, hogy Jób szerint értelmetlen az Isten iránti hűség (34,7-9). Jób mondott valami hasonlót, de nem pontosan ezt, arról beszélt, hogy az igazak és a bűnösök egyformán halandók (9,22). Jób az Elihu által idézett mondatot a gonoszoknak tulajdonította (21,15), akik elutasítják Istent, mégis békében élnek és halnak meg. Elihu talán azt akarta ezzel mondani, hogy Jób szavai nagyon közel állnak azoknak a gonoszoknak a kijelentéseihez, akiket Jób is elítélt (34,8).
Ezek azonban olyan részletkérdések, amelyek nem tartoznak az érvelés fő áramlatához. Elihu tudniillik azt bizonygatja, amiben Jób sem kételkedett, hogy Isten túlságosan is magasról nézi a dolgokat ahhoz, hogy tévedjen, vagy elfogultnak bizonyuljon. Elihu úgy látta, hogy Jób kiáltásaiban rendkívül közel került ahhoz, hogy megvádolja Istent. Ez pedig azért igazságtalan, mert minden teremtménynek Isten adja az éltető erőt, így természetesen Jóbnak is. Ha ezt visszavonná, minden megsemmisülne (34,14-15). Isten nem tudná kormányozni a világot, ha nem tartanná tiszteletben az igazságosság és a méltányosság törvényét (34,17-19).
Elihu egy új érvet vet itt be Jóbbal szemben: Isten nem szorul rá, hogy megvizsgálja a tényeket (34,21-22), hiszen minden cselekmény a szemei előtt játszódik le. Senkit nem kell megidéznie törvényszéke elé (34,23), a gonoszokat megbünteti (34,24-28). De Istent akkor sem kárhoztathatjuk, ha semmit sem tesz érdekünkben: „ha tétlen is marad, ki ítélhetné el? Ha el akarja rejteni arcát, ki láthatja meg? De ő őrködik a népen és az embereken: nem engedi uralkodni az elvetemülteket, sem azokat, akik tőrbe csalnák a népet” (34,29-30).
Elihu szerint még nem bűnhődött eleget; beszél, de „értelmetlenül, szavait nem fontolta meg. Bárcsak sokáig tartana Jób próbatétele, mivel úgy felelt, mint az álnokok. Hiszen vétkét hűtlenséggel tetézi, gúnyolódva csapkod itt közöttünk, és egyre csak Isten ellen beszél” (34,35-37).
Elihu harmadik beszéde, Isten méltán bünteti Jóbot (35,1-16). Ez Elihu legnegatívabb beszéde. Lényegében Elifáz beszédeinek üzenetét ismétli meg, miszerint Istent sem az emberek jósága, sem gonoszságuk nem hatja meg, „csak a magadfajta embernek ártasz a bűnnel, és az emberfiának használ igazságod” (35,8). Amikor megszaporodik az igazságtalanság, elszaporodnak a jajkiáltások is, de ennek semmi értelme, mert „a Mindenható figyelemre sem méltatja” (35,13) azokat. Miért nem? Azért, mert „még nem büntetett meg eléggé haragjában, és még nem vette tudomásul, hogy mily nagy a vétek, ezért tárja fel Jób hiábavalóságra száját, és szaporítja a szót oktalanul” (35,15-16).
Ez a beszéd, és ez a teológiai bizonyára félresiklott, „felbőszítette és megsértette Jóbot is, és Istent is” (649. p). Miért? Mert művelője ismeri ugyan a büntető Istent, de semmit nem tud a kegyelmes, megbocsátó Istenről. És nem ismeri Sátán tevékenységét sem, aki – ha teheti – megnyomorítja Isten gyermekeinek életét.
Elihu negyedik beszéde, Isten igazsága és hatalma (36,1-37,24). Elihu utolsó beszéde is az isteni igazságszolgáltatás körül forog, érzékeltetve azt, hogy Jób nem ártatlanul szenved, hanem Isten ítélete alatt áll. A természet rendje is azt igazolja, hogy Isten igazságosan cselekszik, megáldja az igazat és megbünteti a bűnöst. Ezért figyelmezteti Jóbot, hogy szenvedései közben se ragadtassa el magát: „vigyázz, ne fordulj a gonoszsághoz, ne válaszd azt a nyomorúság helyett!” (36,21).
Elihu azt állítja, hogy messziről hozza ezt az üzenetet, hogy kimutassa az Alkotó igazát (36,3). Egyesek szerint ezzel saját szavainak akart nagyobb hangsúlyt adni, mások szerint a messziről való üzenetet Isten igazságának tekintette, aki képes megnyitni a hallgatók fölét (36,10,15), hogy intelmei befogadásra találjanak.
Elihu szerint Isten igazságossága abban mutatkozik meg, hogy „nem tartja életben a bűnöst, de az elesettnek igazságot szolgáltat”, „sőt királyi trónra ülteti, örökre felmagasztalja” (36,6-7). Elihu elismeri tehát, hogy az igazat is érheti szenvedés, de következetesen Isten fenyítő vesszőjét látja ebben, mivel elfeledkeztek bűneikről, és felfuvalkodtak előtte (36,8-10). Isten azt akarja, hogy megalázzák magukat, és elismerjék hibáikat, és éljenek (36,11-15). Ellenkező esetben fegyverek vetnek véget életüknek (36,12). Ez Jób helyzetére való utalás lehet, mert szolgáit két rablótámadás során fegyveresek ölték meg (1,15,17).
Miután Elihu általános jelleggel szólt Isten igazságszolgáltatásáról, személyesen szólítja meg Jóbot, miszerint Isten kész volna felemelni őt is, de ez most azért nem következhet be, mert Jób igaztalan ítélkezéssel van tele (36,16-17). Ezért egy homályos szövegben inti, hogy ne ragadja el az indulat, ha csapás éri (36,18). A versnek kétféle értelmezése van: Jób ne hívja ki Isten haragját, mert nincs olyan válságdíj, amivel lecsendesíthetné őt. Mások szerint, ne gondolja, hogy a gazdagság megmentheti őt Isten haragjától. Ezért Jób inkább türelmesen várja ki a szenvedés végét anélkül, hogy a nyomorúság helyett a gonoszságot választaná. Ha így cselekszik, akkor a többekkel együtt ő is magasztalhatja majd Isten tetteit (36,24).
A beszéd utolsó részlete egy vihart ábrázoló képekkel írja le Isten hatalmát. Az üzenet lényege, hogy mivel Isten a vihar és a villámok Istene, ezeket az eszközöket használta fel arra, hogy megfenyítse Jóbot. Ez is Jób helyzetére való utalás, mert szolgáinak egy másik csoportját a villám ölte meg (1,16, 18-19).
Elihu sem jut tehát messzebbre, mint Jób három barátja, akik a történteket a pátriárka titkos bűneire vezették vissza. De Isten megszólal, és megtudjuk, amit eddig sem Jób, sem barátai nem tudtak: Jób nem titkos bűnök miatt szenvedett, hanem azért, mert az őket ért csapások Isten dicsőségének szolgálatában álltak (Jn 11,4). Isten értékelte szolgája hűségét, és helyreállította dicsőségét (Jób 42,10-17).
Elifáz, Bildád, Cófár és Elihu istenfélő pogány emberek voltak, akik nem tartoztak Isten választott népéhez. Talán ebből fakadt teológiájuk egyoldalósága: ahogy fentebb utaltam rá, ismerték az igazságtevő Istent, de nem ismerték a megváltó, helyreállító, kegyelmes Istent. Jób egy lépéssel előttük járt, mert hitt az engesztelő áldozatban. Ő sem tudott azonban mit kezdeni az igaz ember szenvedésének misztériumával. Nem véletlenül! Ez a titok ugyanis csak Istennek Jézus Krisztusban adott teljes kinyilatkoztatásában tárul fel előttünk. Legyünk hálásak érte, és osszuk meg a titkot.
JÓB KÖNYVÉNEK CÉLJA ÉS TEOLÓGIÁJA
Jób könyvének hátterében egy olyan kihívás húzódik meg, ami mindenkit érint: miért szenvednek az emberek? Vagy ahogy Jézus tanítványai kérdezték: „Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2). Ilyen kérdésről vitázott a szenvedő Jób, három barátja: Elifáz, Bildád és Cófár, és e vitához szól hozzá később Elihu is. Ha a kerettörténetet is figyelembe vesszük, amit a könyv elején és végén olvasunk, akkor további teológiai kérdésekkel is szembesülünk. Öt rövid fejezetben szeretném összefoglalni a kérdéseket, a már említett könyv, az Andrews Bible Commentary alapján (624-627. p).
Isten és a Sátán
A könyv prológusa kapcsán (1,6-2,7) egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Isten és Sátán inkább együttműködik, mintsem, hogy harcban állnának egymással. Azt mondják, Sátán Isten eszköze, beosztottja, aki ügyészi feladatokat lát el Isten kormányzatában. Ezért nem kellene úgy kezelnünk őt, mint a gonoszság atyját. Mindenesetre Sátán szerepe a korai ószövetségi anyagokban hosszú ideje foglalkoztatja a Biblia olvasóit.
Vannak, akik szerint Izráel csak a perzsa vallás, a zoroasztarizmus hatására fogadták el azt a dualista szemléletet, miszerint Isten és a Sátán két egymással antagonisztikus ellentétben álló hatalom.[6] Ezek a magyarázók szembe állítják egymással Dávid azt a két beszámolót, amiben Dávid népszámlálásáról olvasunk: előbbit Istennek, utóbbit a Sátánnak tulajdonítva (2Sám 24,1; 1Krón 21,1), mondván, hogy utóbbi s fogság után keletkezett, ezért jelenik meg benne a Sátán, mint Istennel szembenálló hatalom.[7] E szemlélettel szemben meg kell jegyeznünk, hogy a fogság utáni bibliai iratokban semmi jele a dualista szemléletnek. Ezért nincs alapja annak a feltevésnek, hogy e nagy küzdelem gondolata késői eredetű lenne.
Sátán szerepe
Jób könyve Sátánnak (ellenségnek, ősellenségnek) nevezi azt a hatalmat, ami szembeszáll Istennel és Jóbbal. Határozott névelő nélkül több helyen is megtaláljuk ezt a szót az Ószövetségben (1Sám 29,4; 1Kir 11,14,23), itt azonban határozott névelő van előtte: „A Sátán”, ami arra utal, ami megkülönbözteti őt minden más ellenséges indulatú személytől. Négy dolog van Jób könyve prológusában, ami specifikussá teszi ezt a hatalmat: a határozott névelővel ellátott név, olyan személyeket támad, akik Isten védelme alatt állnak (Jób, Józsua a főpap; Zak 3,1-2). Pusztító szándékának eltökéltsége, végül kritizáló, gyanakvó lelkülete, ami itt abban nyilatkozik meg, hogy részrehajlással vádolja Istent: Jób azért féli az Urat, mert meg van rá az oka. „Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindenre, amije van, majd káromol még téged” (1,9-11). Sátán azonban, aki készségesen elpusztította Jób vagyonát, családját, és megbetegítette őt magát, egyáltalán nem kérhette számon Istenen a méltányosságot.
Sátán megjelenik a párbeszédekben is, Elifáz utal rá abban a látomásában, ami híres kérdésével végződik: „Igaz-e Isten előtt a halandó?” (4,12-17). Úgy tűnik tehát, hogy Elifáz kérdése valójában Sátán kételyeket ébresztő tevékenységének gyümölcse: Isten rosszindulatú, gyanakvó lény, aki még az angyalokban is talál hibát.[8]
Az Újszövetség természetesen sokkal részletesebben kifejti Sátán személyének és tevékenységének a kérdését (1Pét 5,8; Jel 12,9; 20,2). Ez azonban már nem tartozik Jób könyvének teológiai elemzése körébe. Különösen a Jelenések könyvében olvasunk arról, hogy ez a gonosz lény, egy mennyei fejedelem, aki a lázadás útjára lépett, és így elvesztette pozícióját a mennyben. Elhatározta tehát, hogy felbőszült haragjában az ember elcsábításának és megsemmisítésének szenteli múlandó életét.
A konfliktus eredete
Mózes első könyvének jól ismert elbeszélése szerint az Isten elleni lázadás lelkülete úgy hatolt be a földi civilizációba, hogy ez első emberpár, Ádám és Éva csábítás áldozata lett, engedtek a Sátánnak, és ezáltal megrontotta őket az ősbűn (1Móz 3,1-13). „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett” (Rm 5,12). Isten maga mondta ki, hogy a bűn nem csupán morális romlottság, hanem olyan csapás, ami kihat ez ember és a környezet fizikai állapotára is (1Móz 3,14-24). Ézsaiás 14. és Ezékiel 28. fejezete tartalmazza a mennyei fejedelem lázadásának költői leiratát, Babilon, illetve Tírusz királyának metaforikus képében.[9] Elemi feltétele annak, hogy értelmezni tudjuk a szenvedés, a halál, és ezen belül a jó emberek szenvedésének és halálának kérését, hogy tisztában legyünk a bukott égi lény személyével, természetével és tevékenységével, valamint azzal a győzelemmel, amit Jézus Krisztus aratott Sátán fölött a golgotai kereszten.
Isten győzelme, Jób helyreállítása
Azáltal, hogy Jób könyve kerettörténete leleplezi Sátánt, semmi kétséget sem hagy a tekintetben, hogy mi lehet Jób próbatételének végső kimenetele. Isten a történet egyetlen pontján sem szegődik Sátán mellé, nem köt alkut vele, bizonyos korlátok között megengedi neki, hogy próbatára tegye Jóbot, de a pátriárka életében határozottan érvényesül az az alapelv, amit szavakba majd csak az Újszövetség mond ki: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kisérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni” (1Kor 10,13).
Miután Jób fájdalmas panaszai és jajkiáltásai ellenére kiállta a hűség próbáját, Istentől várva és remélve az igazolást, Isten helyreállította őt. „az Úr jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelőtt” (42,12).
A pátriárkának a sorsa Isten hűséges gyermekeinek végső győzelmét vetíti előre, akikről Jakab apostol így írt: „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek” (Jak 1,12).
A szenvedés és a reménység
A fent felvázolt keretek között jobban értjük és értékeljük Isten megtartó kegyelmét, valamint Jób könyvének célját. E célt a következő öt pontban foglalhatjuk össze:
- Bemutatni bizonyos emberek szenvedésének méltatlan voltát.
- Leleplezni a levegőbeli gonosz erőt, ami e szenvedések mögött áll.
- Bemutatni Isten határozott ellenállását e hatalommal szemben.
- Érzékeltetni, hogy milyen bonyolult a jók szenvedésének kérdése, és milyen könnyen vak vágányra terelhetnek gondolataink ezen a területen.
- Megerősíteni a reményt, hogy nem fognak elveszni azok, akik ilyen méltatlan helyzetbe kerülnek, mert a helyreállítás lehetősége nyitva áll, korlátozott mértékben a földön, és teljességében az üdvözültek hazájában, ahol „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17-18).
Jób könyvét áthatotta ez a reménység, bár készen állt a halálra, és – a kerettörténet ismeretének hiányában – nem remélte azt, hogy még a földi életben lesz helyreállítás, eljutott a feltámadás reménységének elemi felismeréséig: „Mert tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szétfoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más…” (Jób 19,25-27).
Jób könyve irodalmából
- Muntag Andor: Jób könyvének magyarázata, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1982, 362 p. (Bevezetés, írásmagyarázat és két tanulmány: Jób Istene, 325-341. p; Jób könyve a mi könyvünk, 342-351. p.)
- Döbrössy Lajos: Jób könyvének magyarázata, Jubileumi kommentár, 2. kiadás, Kálvin Kiadó, Budapest, 1995, 1. kötet, 489-532. p. (Bevezetés és írásmagyarázat)
- Tóth Kálmány: Az Úrnak félelme: ez a bölcsesség, Ószövetségi bölcselkedés a Példabeszédek, a Prédikátor és Jób könyve alapján, Kálvin Kiadó, Budapest, 1998, 101 p. (Jób könyvéről: 76-101. p.)
- MacKenzie – Murphy: Jób könyve, Jeromos Bibliakommentár I., Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 2002, 717-751. p.
- Atkinson, David: Jób könyve, A Biblia Ma, Harmat Kiadó, Budapest, 2005, 143 p. (Evangéliumi keresztény magyarázat.)
- Kovács Árpád: A fájdalomban együttérző Isten, Istenkép, szenvedés kérdése, kommunikáció és lelkigondozói elvek Jób könyvében, E. V. S. Kiadó, Bukarest, 2015, 120 p.
[1] Tóth Kálmán: Az Úrnak félelme: ez a bölcsesség, Ószövetségi bölcselkedés a Példabeszédek, a Prédikátor és Jób könyve alapján, Kálvin Kiadó, Budapest, 1998, 7-16. p.
[2] Andrews Study Bible, 626-627. p.
[3] Muntag Andor: Jób könyve, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1982, 237, 239-240. p.
[4] David Atkinson: Jób könyve, Harmat Kiadó, Budapest, 2005, 117. p.
[5] Lael O. Caesar: Job in Andrews Bible Commentary, 647-650. p. (A továbbiakban, amikor szó szerint idézem a szerzőt, a szövegben közlöm a konkrét oldalszámot.)
[6] A zaraosztizmusról: Tim Dowley: Világvallások atlasza, Solar Kiadó, Budapest, 2020, 30-31. p.
[7] A témát nem taglalhatom itt, részletes leírást találunk az Andrews Bible Commentary lapjain Dávid népszámlálásáról (536-537. p).
[8] A látomás részletes elemzését lásd: Andrews Bible Commentary, 630-631. p.
[9] Részletesen szól erről az Andrews Bible Commentary: 1008-1009. p.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.