Egyesek keresztútnak (Via Crucis), mások a fájdalmak útjának (Via Dolorosa) nevezik azt az utat, amit Jézus megtett Pilátus palotájától a Golgotáig, ahol megfeszítették, meghalt, és eltemették. Eredetileg a ferencrendi szerzetesek rajzolták meg ezt a hatszáz méter hosszú útvonalat Jeruzsálemben, majd kápolnát építettek az út legfontosabb állomásaihoz. Az első palesztinai zarándokok a tizennegyedik században járták be a fájdalmak útját, majd a tizenötödik századtól olasz és német földön is építettek keresztutakat. Ezeknek akkor még csak hét állomása (stáció) volt, a tizennégy stációból álló keresztút a tizennyolcadik században terjedt el, miután XII. Kelemen pápa 1731-ben egységesítette az ájtatosság gyakorlásának ezt a módját.
A keresztút célja, hogy a keresztények megemlékezzenek Jézus szenvedéséről és megaláztatásáról, elmélkedjenek fölötte és, azonosuljanak vele. Az ájtatosság bibliai mottója, Jézus kijelentése: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem”(Mk 8,34). A fájdalmak útjához kötődő ájtatosságnak az áldások mellett azonban, megvannak a maguk kihívásai is. Három kihívásra szeretnék rámutatni.
1. A stációk jelentős részének nincs evangéliumi alapja, azok csupán a szóbeli hagyományokra épülnek: az evangéliumok nem beszélnek arról, hogy Jézus háromszor rogyott össze a kereszt alatt, nincs szó arról, hogy Jézus útközben találkozott Máriával, és a Veronika kendőjéről szóló elbeszélésnek sincs bibliai alapja.
2. Jézus szenvedése nem akkor vette kezdetét, amikor Pilátus átadta őt a katonáknak, hogy végrehajtsák a halálos ítéletet. Az evangéliumok előbbre, a Gecsemáné kerti tusára teszik ezt (Lk 22,39-46).
3. A szenvedés misztériumához kötött ájtatosság tartalmaz olyan szélsőségeket is, amit dolorizmusnak, azaz a fizikai szenvedés kultuszának neveznek. A szenvedéstörténet vértől csöpögő, ütésektől és erőszaktól hangos ábrázolása azonban ellentétben áll az evangéliumok józanságával, ami azért veszélyes, mert csupán a látványt ragadja meg, de elveszti a lényeget, Krisztus áldozatának semmivel sem helyettesíthető értékét.
Ezért elhatároztam, hogy Jézus szenvedéstörténetét megpróbálom úgy bemutatni, ahogy az evangélisták megörökítették. Vizsgálódásomat Lukács evangéliumára építettem, aki két fejezetet szentelt Krisztus szenvedésének (Lk 22,1-23,56). Az első a felházban kezdődik, és a Gecsemáné kertben folytatódik: Júdás megegyezik a főpapokkal (Lk 22,1-6), Jézus a tanítványokkal elfogyasztja a pászkabárányt (Lk 22,7-20), miközben közli velük, hogy Júdás el fogja árulni, Péter pedig meg fogja tagadni őt (Lk 22,21-38).
Maga a szenvedéstörténet azzal vette kezdetét, hogy Jézus elhagyta az utolsó vacsora termét, és „szokása szerint”kiment az Olajfák-hegyére (Lk 22,38). Ezen a ponton fogunk bekapcsolódni a történetbe, és ettől kezdve kétszer hét, azaz tizennégy olyan epizódod tekintünk át, melyek Jézus magányos imájától temetéséig tartanak.
Egyezések és egyedi vonások
Miért Lukács evangéliumát választottam, miért nem Mátét, aki a legrészletesebben mondja el a történetet, vagy Jánost, aki a legtöbb személyes vonást sző elbeszélésébe? Van egy formai okom, miszerint a szenvedéstörténet Lukács evangéliumában tizennégy jól elkülöníthető szakaszra bontható. Ennél azonban lényegesen fontosabbak azok a tartalmi szempontok, amit szeretnék megosztani az olvasókkal.
Lukács elbeszélése az evangélista gondos írói tevékenységéről, és történeti érdeklődéséről tanúskodik. Lukács valóban pontosan utánajárt, és szép rendben írta meg Jézus szenvedésének történetét (Lk 1,3). Az eseményeket üdvtörténeti összefüggésbe helyezte, miközben több részletet elhagyott, vagy rövidre fogott, amit Máté és Márk részletesen tárgyalt. Másrészt számos részletet közölt, amit csak nála olvashatunk. Elmondta, hogy Jézust angyal vigasztalta meg a Gecsemáné kertben (Lk 22,43-44), elhallgatta viszont, hogy Jézus háromszor kérte az Atyát, vegye el tőle a szenvedés kelyhét. Beszélt arról, hogy Heródes Antipász kihallgatta, és ártatlannak találta Jézust (Lk 23,6-12). Pilátus ezt háromszor is kijelentette Jézusról (Lk 23,13-22), így az evangélium olvasóinak ne legyenek kétségei Jézus ártatlanságával kapcsolatban. A keresztúton Jézus csak Lukács evangéliumában szólal meg (Lk 23,27-31), a kereszten viszont háromszor is beszél Lk 23,34,43,46), de az evangélista hallgatott arról, hogy Jézus elmondta a huszonkettedik zsoltárt, amit a hallgatóság félreértett, és Illést hívó szózatot vélt felfedezni benne. Lukács nem beszélt arról, hogy miután elfogták Jézust, a tanítványok elfutottak, és sokkal tapintatosabban kezelte Péter tagadását, mint a többi evangélium. A főpap előtti kihallgatást egészen röviden adta elő, nem kerestek hamis tanúkat, tökéletesen elegendőnek tartották azt, hogy Jézus eskü alatt Isten Fiának vallotta magát (Lk22,70-71).
Mindez azért van, mert Lukács nem a külső szemlélő tárgyilagosságával örökítette meg a történteket. Mint tanítvány emlékezett vissza Jézus szenvedéseire, és újraélte azokat. Teljes szívvel Jézus oldalán állt, elbeszélése pedig személyes ragaszkodását tükrözi. Ezért érthető módon elhagyta azokat a részeket, amelyek durván sértették Jézust, kiemelte viszont azokat, amelyek Jézus ártatlanságáról tanúskodtak.
Nemcsak Lukács személyes elkötelezettségét kell azonban kiemelni, hanem azt a bibliai üzenetet is, hogy Jézus szenvedése Isten terve szerint ment végbe. Jézus szolgálatának jelentős része egyetlen Jeruzsálem felé tartó utazás, melynek a végén Jézust „felemelik”,azaz keresztre feszítik, mert nem lehet, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el (Lk 13,32-33). Lukács szerint a szenvedés Jézus szükségszerű útja volt a megdicsőülésre, ezért hangzik el annyiszor az isteni imperatívusz: „az Emberfiának bűnösök kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de harmadnapon fel kell támadnia”(Lk 24,7). Így az emberi szereplők nem tettek mást, mint végrehajtották Isten tervét. Lukács tudatában van ennek, ezért idézi Jézus szavait: „mindennap veletek voltam a templomban, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje”(Lk 22, 53).
Lukács szerint Jézus szenvedése Sátán támadásainak rendelt ideje volt. Sátán már a nyilvános szolgálat kezdetén megkísértette Jézust, de mivel akkor kudarcot vallott, eltávozott tőle egy időre (Lk 4,13). A kereszthez közeledve azonban Sátán hadrendbe állította egész seregét, hogy legyőzze Jézust: bement Júdásba (Lk 22,3-4), kikérte Pétert (Lk 22,31), felhasználta a népet, sőt, az egyik latrot is, hogy rábírja Jézust küldetésének feladására. Ha Isten Fia és Megváltó vagy – visszhangzott gonosz üzenete a kereszt alatt –, váltsd meg magad, és győzd meg a népet, hogy valóban az vagy, akinek nevezted magad! Lukács gondosan összegezte az írástudók érvelését, hogy kifejezze Jézus szolgálatának a lényegét: „másokat megmentett, mentse meg magát, ha Ő a Krisztus, az Isten választottja!”(Lk 23,35). A dolognak pontosan ez volt a lényege: Jézus csak azon az áron menthetett meg másokat, ha önmagát adta váltságul sokakért. Jézus az utolsó kísértés fölött is győzött. Utolsó szavai az Atya iránti bizalomról tanúskodtak: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt”(Lk 23,46).
A szenvedő Jézus a keresztény ember megváltója és példaképe. Ebben a sorrendben, először megvált, majd példát mutat. Cirénei Simon azoknak a keresztényeknek a példaképe, akik – miután Krisztus megváltotta őket – minden nap felveszik a keresztet, és követik Mesterüket (Lk 9,23). Lukács ezt azzal is tudatosítja, hogy István, az első keresztény vértanú Jézus szavait pontosan ismételve halt meg: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet”(ApCsel 7,59; Lk 23,46). „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt”(ApCsel 7,60; Lk 23,34).
Végül Lukács szerint Krisztus szenvedése az egyház küldetésének forrása. Az egyháznak tanúságot kell tennie Jézus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az Ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk”(Lk 24,46-48).
Ezek azok a szempontok, amelyek alapján úgy döntöttem, hogy Lukács evangéliumának segítségével röviden áttekintem Jézus szenvedéstörténetének tizennégy állomását. Bízom abban, hogy ezek a bibliai szakaszok közelebb visznek bennünket szeretett Megváltónkhoz, hogy mi is elmondhassuk az apostol szavaival: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem”(Gal 2,20).
1. Jézus imája (Lk 22,39-46)
Jézus a szenvedés kezdetén négyszemközt van az Atyával. Tanítványait hátrahagyva mintegy kőhajításnyira, „térdre borulva így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt”(Lk 22,41-43).
Fontos üzenete van ennek: Jézus nem azért lépett a fájdalmak útjára, mert Júdás és a főpapok összefogtak ellene. Júdás kedvező alkalmat keresett, hogy a főpapok kezére adja Jézust, és ezt az Olajfák-hegyén meg is találta, de a szenvedés kelyhét nem az emberek, hanem az Atya nyújtotta át Fiának. Jézus életösztöne azt súgta, hogy ha lehet, kerülje el a keresztet, az Atya iránti engedelmessége azonban felülkerekedett élni akarásán, Jézus pedig kimondta a döntő szót: „mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”(Lk 22,42). „Jóllehet, Ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzője lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,8-9).
A Gecsemáné kerti küzdelem Lukács evangéliumában a legrövidebb. Az evangélista nem beszél arról, hogy Jézus háromszor kérte az Atyát, hogy távolítsa el tőle a poharat, de sajátos keretbe helyezte a történetet. Jézus első és utolsó gondolata nem saját szenvedése, hanem a tanítványok sorsa: e szavakkal hagyja ott őket, „imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”(Lk 22,40). Majd amikor visszatér, megismétli szavait, „keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”(Lk 22,46). Nem csak Jézust, a tanítványokat is kikérte Sátán, hogy megrostálja őket, mint a búzát. Jézus imádkozott Péterért, és a többiekért, most rajtuk volt a sor, hogy egyesüljenek Jézussal az imában. Lukács így vezeti be Péter háromszoros tagadásának elbeszélését. Péter azért tagadta meg őt, mert elmulasztotta az imát. Jézus kitartott a kísértésben, mert imádkozott, a tanítványok elbuktak, mert átaludták az ima drága pillanatait.
2. Jézus elfogatása (Lk 22,47-53)
A következő állomás szorosan kötődik az előzőhöz: miközben Jézus az ima jelentőségéről beszélt, Júdás vezetésével megérkeznek azok, akiket a főpapok kiküldtek, hogy fogják el Jézust. Ez az eseménysor három részből áll: Júdás megérkezik a sokasággal, a tanítványok egyike kardot ránt, és levágja a főpap szolgájának a fülét, Jézus megrója őt, és meggyógyítja a szolgát. Végül a tömeghez fordulva kijelenti, hogy naponta velük volt a templomban, de semmit sem tehettek ellene.
Lukács ebbe az összefüggésbe helyezte a történet üzenetét: azért van ez, mert eljött „a ti órátok, és a sötétség hatalmának ideje”(Lk 2,53). Jézus nem test és vér ellen harcolt, valódi ellenfelei nem a főpapok, nem Pilátus és nem is a rómaiak, hanem Sátán, aki felbujtotta Júdást (Lk 2,3), kikérte Pétert (Lk 22,31), és engedélyt kapott, hogy mozgósítsa eszközeit Jézus Krisztus ellen. Lukács tehát a szenvedéstörténet kozmikus összefüggéseire teszi tehát a hangsúlyt. A Gecsemáné kertben az Isten és a Sátán, a jó és a gonosz közötti nagy küzdelem mindent eldöntő ütközete vette kezdetét. Ebből a szempontból mellékes, hogy a tanítványok elfutottak-e, Lukács ezért figyelmen kívül hagyja ezt a momentumot.
3. Péter tagadása (Lk 22,54-62)
Jézus már az utolsó vacsorán jelezte, hogy Péter meg fogja tagadni őt (Lk 22,31-34). Az evangélista árnyaltabban fogalmaz, mint a többiek: Péter nem Jézust tagadta meg, hanem azt tagadta le, hogy ismeri őt (Lk 22,34). Bátortalanul követte Jézust a főpap házához, ahol aztán elvegyült a ház személyzete között, mintha ő is oda tartozna. Viselkedése azonban hamar leleplezte őt. A szolgák egymás után szólaltak meg: „Ez is vele volt.”, „Te is közülük való vagy.”, „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való”(Lk 22,56-59). Péter mindannyiszor tagadta, hogy ismerné Jézust, és hogy a tanítványa lenne, de a kakas szavára belátta, hogy nem Jézus ellenségei között van a helye, ezért „kiment, és keserves sírásra fakadt”(Lk 22,62).
Az események felkészületlenül, de nem váratlanul érték Pétert. Jézus előre jelezte, hogy mi történik vele, majd kérlelte őt: imádkozz, hogy le tudd győzni a kísértést! Ő azonban elmulasztotta az imát, és ezzel sebezhetővé tette magát. Jézus imájának azonban így is megvolt a hatása: Péter nem fordult el tőle, mint Júdás. Ha nehezen is, de megtalálta a megbánás helyét és módját. Nemcsak ő maga tért meg Mesteréhez, hanem másokat is meg tudott erősíteni a Jézusba vetett hitben.
4. Jézust kigúnyolása (Lk 22,63-65)
Márk és Máté szerint istenkáromlással vádolták Jézust (Mk 14,64; Mt 26,65), Lukács ezzel szemben arra teszi a hangsúlyt, hogy maga Jézus válik káromlás tárgyává. Az emberek prófétának tartották (Lk 7,16,39; 9,8,19; 24,19), ezért az őrök bekötötték a szemét, és azt mondták neki, „ki ütött meg téged? Prófétáld meg!”(Lk 23,64).
Jézus nem reagált a gyalázkodásra, mert tudta, hogy ez az óra a sötétség hatalmának ideje. Nem engedte, hogy a gonoszság eszközéül szegődött emberek letérítsék l az útról, amit be kellett járnia, hogy megváltson bennünket. Ez az óra nem a prófétálás ideje, hanem a beteljesedés ideje volt. Jézus ennem megfelelően viselkedett. Már elfogadta az Atya által átnyújtott kelyhet, anélkül haladt tovább a fájdalmak útján, hogy lába megremegett volna.
5. Jézus a tanács előtt (Lk 22,66-71)
Jézus szenvedéstörténetének két kulcskérdése van: milyen sorrendben történtek az események, és ki milyen szerepet töltött be az eseményekben. Lukács a lehető legtömörebben írja le Jézus kihallgatását a nagytanács előtt. Az evangélista szerint a tanács csak egyszer hallgatta ki Jézust, és ez a kihallgatás is csupán egyetlen kérdésre összpontosult: „ha te vagy a Krisztus, mond meg nékünk”(Lk 22,67). Lukács céltudatosságát láthatjuk ebben is, tisztázni akarta, hogy Jézus-e a Krisztus? És ha igen, vajon elfogadja-e ezt a megnevezést? Miután Jézus határozottan kijelentette, hogy Ő az Emberfia, aki a Mindenható Isten jobbjára ül, és Ő az „Isten Fia”,a főpap kimondta a szentenciát: „Mi szükségünk van még tanúvallomásra? Hiszen magunk hallottuk saját szájából”(Lk 22,69-71).
A főtanács krisztológiai megfontolás alapján hozott ítéletet. Azért ítélték halálra, mert nem akarták elfogadni őt, mint Messiást.
Jézus önvallomásának azonban nemcsak a szenvedéstörténet szempontjából van jelentősége, hanem Lukács szerkesztői szándéka miatt is. Az evangélium fő kérdése, hogy kicsoda Jézus Krisztus? Ez a kérdés átfogja az egész evangéliumot: Gábriel szavaitól (Lk 1,32-33), az angyalok énekén átl (Lk 2,11), a keresztség alkalmával elhangzó atyai szózatig (Lk 3,21-22). Jézus első igehirdetésétől (Lk 4,18-19), a tanítványok hitvallástételén át ((Lk 9,20-21), az itt elhangzó vallomásig (Lk 22,67-70) mindenütt azt olvassuk, hogy Jézus a megígért Megváltó. Ezért nem engedi Lukács, hogy olvasói úgy tekintsünk Jézusra, mintha ki van szolgáltatva az emberek szeszéjének. Jézus nem egy elveszett idealista, hanem mint a dicsőség Ura.
6. Pilátus előtt (Lk 23,1-5)
A zsidóság vezetői vallási alapon ítélték el Jézust, Pilátus előtt azonban politikai bűnöket róttak fel neki. Lukács szerint a küldöttség három vádpontot hozott fel Jézus ellen: félrevezeti a népet, ellenzi, hogy adót fizessenek a császárnak, és felkent királynak tekinti magát, tehát felségsértést követ el a császárral szemben (Lk 23,2). Lukács határozott szándéka, hogy bebizonyítsa Jézus ártatlanságát, és azt, hogy a kereszténység nem jelent fenyegetést a római birodalomra nézve. Az első vádpont alaptalan volt, mert, hogy lázíthatná fel a népet az, aki az ellenség szeretetére tanítja az embereket (Lk 10,27; 6,27-31)? A második vádpont is alaptalan volt, mert Jézus határozottan tanította, hogy mind a császárnak, mind Istennek meg kell adnunk a járandóságot (Lk 20,20-26). Az egyetlen vádpont, amiben részigazság volt, hogy Jézus a zsidók királyának vallotta magát. Ezt azzal tisztázta, hogy nem világi uralkodó, hanem a hívő szívek király akar lenni. Pilátus nem is talált semmi halálra méltó bűnt Jézusban, a zsidó vezetők kitartó követeléseinek engedve ítélte el őt.
Jézus ártatlansága azért volt ilyen fontos Lukács számára, hogy olvasóinak ne legyen kétsége afelől, hogy az Ő esetében oltár volt a kereszt, ahol feláldozta magát a bűnösökért. Lukács ezt az üzenetet a lehető legvilágosabban adja át a Jézus perének állomásairól szóló elbeszélésben: „az Emberfiánaksokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öltenie, de harmadnapon feltámad”(Lk 9,22).
„Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de harmadnapon feltámad”(Lk 18,31-33).
„Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de harmadnapon fel kell támadnia” (Lk 24,6-7).
„Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e szenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”(Lk 24,25-26).
“Azt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve” (Lk 24,44-47).
Ez a „kell”,amit isteni imperatívusznak nevezünk, Lukács szenvedéstörténetének egyik kiemelkedő sajátossága. Minden emberi tényező, aki szerephez jut a történetben, a maga jellemének megfelelően viselkedik, a „rendezés” az Atya, és nem az emberi szereplők kezében van.
7. Heródes előtt (Lk 23,6-12)
Csak Lukács írásaiban szerepel, hogy Heródes Antipász szintén kihallgatta Jézust (ApCsel 4,27-28).
Lukács forrásai között szerepel Johanna, Kúzának, Heródes egyik főemberének felesége (Lk 8,2), valamint Manaén, aki Heródessel együtt nevelkedett (ApCsel 13,1), az evangélista tőlük szerezhetett tudomást erről az epizódról. Miért örökítette meg? Azért, mert szervesen kapcsolódik ahhoz az üzenethez, hogy Jézus ártatlan volt. Ezért mondja Pilátus, hogy Jézust Heródes sem találta bűnösnek, ezért küldte vissza a helytartóhoz (Lk 23,15).
8. Pilátus ítélete (Lk 23,13-16)
Pilátus tovább kísérletezett azzal, hogy szabadon engedje Jézust: háromszor jelentette ki, hogy nem talált benne bűnt. Ettől a tervétől csak a zsidó vezetők kitartó követelődzése tudta eltéríteni. Lukács nem menti fel Pilátust, és a rómaiakat, csupán azt hangsúlyozza, hogy soha nem merült fel Jézus bűnössége. Teofilos és az evangélium többi olvasója világosan láthatta, hogy egymástól függetlenül két hatalmasság is – a római helytartó és a zsidó negyedes fejedelem – ártatlannak vallotta Jézust, és – ha megtehette volna – mindkettő szabadon engedte volna.
A rabbinista hagyomány is úgy tudja, hogy nem volt könnyű rávenni a világi hatóságot Jézus elítélésére. Pilátus valóban érvényesíteni akarta a birodalom törvényes rendjét, és szerette volna elbocsátani Jézust. A nép kiáltozása mégis hatott, a helytartó végül engedett a nyomásnak. Éles ellentét van a helytartó törvényességre való törekvése, és a nép követelésével szembeni engedékenysége között. Joggal kutatják Pilátus magatartásának indítékait.
Prőhle Károly szerint Jézus pere előtt lepleztek egy összeesküvést, amit a testőrség parancsnoka szervezett Tibériusz császár ellen. Pilátus a parancsnok barátja volt, ezért helyzete megrendült a császár előtt. A zsidók korábban is panaszkodtak rá: megvesztegethetőséggel, erőszakossággal, rablással, emberkínzással, zsarolással, törvényes eljárás nélkül végrehajtott gyors kivégzésekkel és vad kegyetlenséggel vádolták.
Mivel azelőtt kihívóan viselkedett a zsidókkal szemben, most kénytelen volt engedni a zsarolásnak. Nem engedhette meg magának, hogy a császár iránti elkötelezettsége megkérdőjeleződjön azzal, hogy futni hagy valakit, aki királynak nevezte magát.
9. Jézus vagy Barabbás (Lk 23,17-25)
Szólni kell Barabbás személyéről is. Pilátus méltatlanul állította egymás mellé ezt a két embert: Jézust szabadon kellett volna engednie, mert felmentette. Barabbás pedig szabadon bocsáthatta volna, mert ez volt a szokás. Nem szabad csodálkozni azon, hogy amikor a helytartó egymás mellé állította a két embert, akkor a nép Barabbást követelte.
Barabbás teljes neve Jesus bar Abba (Mt 27,16), a gyakori név jelentése Abbá fia, az „abba”pedig az írástudók megszólítása volt. Barabbás tehát egy írástudó fia volt, aki egy jeruzsálemi lázadásba keveredett, talán éppen ő vezette a lázadást, ezért gyilkossága is politikai természetű volt. Ismert, népszerű embernek kellett lennie Jeruzsálemben, akivel – mint a rómaiak elleni lázadás vezetőjével – bizonyára sokan szimpatizáltak.
10. A keresztút (Lk 23,26-31)
Lukács tömören foglalja össze azt, amit Márk és Máté részletesen elmond, de kiemel két elemet, amit az általa képviselt üzenet szempontjából fontosnak tart
Az egyik Cirénei Simon szerepe. A katonák vele vitették el Jézus keresztjét, amit Ő a megélt kínzások után már nem tudott felvinni a kivégzés helyére. Simon ezzel a kereszthordozó keresztény szimbóluma lett (Lk 9,23; 14,27). Afrikai származású lehetett, akinek megtérése nyomán mások is csatlakoztak az egyházhoz (ApCsel 2,10; 6,9; 11,20; 13,1).
Egyedül Lukács írja le, hogy Jézus beszélt a keresztút alatt, a többi evangélium szerint Jézus hallgatott a Golgotára menet.
Jézus az őt sirató asszonyokhoz szól, Jeruzsálem sorsára, valamint a végső eseményekre emlékezteti őket. Beszédét egy hasonlattal zárja: ha Ő az élő fa tüzet fogott, és el kell hamvadnia a szenvedés tüzében, akkor mekkora szenvedésre számíthatnak azok, akik most elutasítják őt. Jézus, aki a bevonuláskor sírt Jeruzsálem felett (Lk 19,41-44), tanításai során nyíltan szólt arról, hogy a város és a templom el fog pusztulni, mert a nép nem ismerte fel a békességre vezető utat, most, a keresztre vezető úton tesz még egy kísérletet, hogy megtérésre hívja népét. Példázata azonban nemcsak Jeruzsálemről szól, hanem egyszersmind a végidőre vonatkozó utalás, és mint ilyen, az egyháznak szánt intés is (Lk 13,1-9).
11. A megfeszítés (Lk 23,32-38)
A rómaiak a kivégzést a városfalakon kívül, de forgalmas út mellett hajtották végre. Jézust az Efraim-kapu előtt, a tenger felé vezető út mellett feszítették meg. A hely neve, görögül Koponya-hegye. Mivel Barabbás helyett Jézust „nevezték ki”a lázadás vezérének, az Ő keresztje fölé illesztették a „titulust”,ami tartalmazta a vádat: „EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA”.A zsidók érezték a titulusban megfogalmazódó iróniát, ezért szerették volna megváltoztatni a szöveget, Pilátus azonban elutasította kérésüket. Lukácsnál a feliratnak, csakúgy, mint az elhangzó gúnyolódásnak krisztológiai üzenete van, Lukács keresztény hitvallást lát benne. Mostantól kezdve a keresztények úgy tekintenek Jézusra, mint Isten országának Királyára. „Mióta a kereszt feliratán megjelent az, hogy ő a messiási király, a Krisztus, azóta a kereszténység nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Ő a Krisztus”(Prőhle Károly).
Krisztológiai funkciója van a főemberek csúfolódó szavainak is: Jézus másokat megmentett, magát nem menthette meg (Lk 23,35). Jézus Valóban. Jézus Krisztus csak azon az áron menthette volna meg magát, ha veszni hagyta volna az emberi családot. Nem volt harmadik út.
12. A két gonosztevő (Lk 23,39-43)
Végül messiási prófécia teljesedett abban, hogy Jézust két elítélt közé feszítették. A próféta tudniillik ezt írta róla: „bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért”(Ézs 53,12).
Hárman szenvedtek a kereszten egymás mellett, de mindegyik másképpen. Az első átvette a csúfolódók stílusát, és maga is csúfolódott. A másik nemcsak bűnvallomást tett, ahogy a zsidók elvárták a halálraítélt embertől, hanem hitvalló módon fordult Jézus felé (Lk 23,39). Ő az első, a két ember közül, aki Jézus keresztjének közvetlen közelében nyerte el az örök életet (Lk 23,43). A harmadik szenvedő maga Jézus, aki a kereszten is azt teszi, amit mindig is tett, hirdeti az Úr kedves esztendejét (Lk 4,19). Isten Fia, teljes hatalommal hirdet bűnbocsánatot, legyőzi a halált és életet ad annak, akik hittel befogadja őt.
13. Jézus halála (Lk 23,44-49)
Lukács is elmondja, hogy pénteken déltől délután három óráig sötétség borította a Golgotát. Arról is beszámol, hogy amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja kettéhasadt (Lk 23,45). Beszámolójának csúcspontja azonban a római százados vallomása: „Ez az ember valóban igaz volt”(Lk 23,47). Ő az utolsó, aki a szenvedéstörténet keretei között bizonyságot tett Jézus ártatlanságáról.
Lukács több olyan részletet is elhagy, amit Márk és Máté feljegyzett, így nem beszél arról, hogy Jézus elmondta a huszonkettedik zsoltárt, amit a tömeg félreértett, ezért azt hitték, hogy Illést hívta. Arról sem beszél, hogy Jézust ecettel kínálták, elmondja azonban Jézus halálának a sokaságra gyakorolt hatását: az emberek mellüket verve tértek haza (Lk 23,48). Lukács szavaiból megtudjuk, hogy a tömeg magtartásában tudatlansággal vegyes elvakultság nyilatkozott meg. Ezt a témát Lukács tovább boncolja az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben. Elmondja, hogy a nép tudatlanságból cselekedett: „most már tudom, testvéreim, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint a ti elöljáróitok is”(ApCsel 3.17), „Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt”(ApCsel 13,27). Ez az elvakultság nem menti fel az embereket, de nyitva hagyja a bűnbánat és a megtérést lehetőségét.
Az evangélium nem krónika, és nem vádaskodás, hanem megmentő üzenet. Lukács a szó legtisztább értelmében vett evangelizációt folytat, megmentő üzenetet hirdet Teofilos és környezete számára. Ez az üzenet fájdalmak útjáról szóló narratíva minden elemét, hogy az evangélium minden olvasója csatlakozzon Lukácshoz, a „jobb” latorhoz és a római századoshoz a Krisztusba vetett hit megvallásában.
14. Jézus temetése (Lk 23,50-56)
Lukács a temetésre vonatkozó anyagot is sajátos szempontok szerint rendezte el. Hosszan taglalja, hogy Arimátiai József, a főtanács tagja, igaz ember volt, aki nem értett egyet a tanács döntésével. Elmondja, hogy Jézust közvetlenül a szombat kezdete előtt temették el a nélkül, hogy bevonták volna a galileai asszonyokat, akik Jézus szolgálatában álltak. Ezért az asszonyok, miután meggyőződtek arról, hova temették őt, még az előkészület napján beszerezték a keneteket, majd szombaton nyugodtak a parancsolat szerint. Nemcsak Jézus volt ártatlan, aki engedelmes hittel gyakorolta azt, amit Mózes, a próféták és a zsoltárok megírtak, hanem azok is ezt tették, akik Jézus köréhez tartoztak.
A temetés tényének más üzenete is van az evangéliumban: igazolja, hogy Jézus valóban meghalt. Lukács nem mondja el ezt az epizódot, de Márk evangéliumából tudjuk, hogy Pilátus hitetlenkedve fogadta Jézus halálhírét, ezért megkérdezte a századost, hogy valóban meghalt-e, majd miután a százados megerősítette a hírt, engedélyt adott a temetésre (Mk 15,44-45).
Lukács párhuzamot vont a szűztől való születés és Jézus sírja között: Isten fiát olyan nő hozta világra, aki férfit még nem ismert (Lk 1,34), halála után pedig olyan sírba temették, „amelyben még soha, senki nem feküdt”(Lk 23,53). Jézus Krisztust, aki szűztől született, csak egy „szűz”sír fogadhatta magába. Ebben is az ártatlanságról szóló üzenetet szólaltatta meg az evangélium.
Követői nem gondoltak arra, hogy Jézus fel fog támadni. Az asszonyok nem azért mentek a sírhoz, mert köszönteni akarták a feltámadt Krisztust (Lk 24,1-11). Az Üdvözítő többször beszélt a feltámadásról (Lk 9,22,44-45; 18,31-34), az evangélista elmondta, hogy „ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat”(Lk 18,34). Jézus csak feltámadása után nyitotta meg a tanítványok szemeit, hogy megértsék halálának és feltámadásának jelentőségét (Lk 24,25-27, 44-49). Miért volt ez ilyen fontos, azért, mert a tanítványoknak is az volt a hivatásuk, mint Lukácsnak, tanúskodniuk kellett Jézus mellett. Nemcsak azt kellett elmondani, hogy Jézus ártatlanul szenvedett, hanem azt is, hogy mindezt értünk tette.
Felhasznált irodalom:
1. Stein, H. Robert: Luke,New American Commentary,B&H Publisher, Nashville, 1993, 642 p.
2. Green, B. Joel: The Gospel of Luke, New International Commentary on the New Testament, Eerdmans Publishing, Grand Rapids, 1997, 760 p.
3. Pröhle Károly: Lukács evangéliuma,Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, 1966, 383 p.
4. Rózsa Huba – Gál Ferenc: Jézus kereszthalála és feltámadása,Szent Isteván Társulat, Budapest, 1982, 497 p.
5. Kroll, Gerhard: Jézus nyomában, Szent István Társulat, Budapest, 1982, 595 p.
6. Louf, André: Keresztút a Kolosszeumban, Lectio Divina 4,L’Harmattan, Budapest, 2006, 46 p.
7. Walker, Peter: Jézus nyomdokain, Szentföldi útikalauz, Mérték Kiadó, Budapest, 2008, 215 p.
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.